20

Valamiként sikerül kibotladoznom az ajtón úgy, hogy senki se lássa a szememben a pánikot. A csendes utcán hálásan szívom be az éjszakai levegőt. Olyan szaga van, mint az olvadó hónak. Puhán szitál a dér, cseppek kavarognak az utcai lámpák apró fényköreiben. Senki nincs odakint. A téglafalnak támaszkodom, és várom, hogy lassuljon a szívverésem.

Azután a lábam ösztönszerűen elindul, távolodva a tavernától, azon az úton, amelyen idejöttünk. Megállok a téglából épült, zömök teaháznál, és benézek ugyanazon az üvegablakon, amely egy tenyérnyomot kivéve szinte nem is látszik át a párától. Bekukkantok, és még az üvegen át is megismerem a lányt.

Addie az.

Belépek a zsúfolt helyiségbe, amely egészen más, mint a taverna, dísztelen, csendes és szerény. Idősebb polgárok iszogatják gőzölgő teájukat, vagy kettesével-hármasával halkan beszélgetnek. Addie a pult mögött áll, ruhája fölött köténnyel.

– Addie! – szólalok meg tétován.

Felkapja a fejét. Látom, ahogy megnézi a köpenyemet, és rajta a királynő hímzett címerét.

– Te everlessi lány vagy – mondja maró gúnnyal, amely mögött hallom az irigységet és a dühöt.

– Mit akarsz? – Kinéz az ablakon a taverna irányába. – Azért küldött a királynő, hogy még jobban megbüntess?

– Dehogy – felelem gyorsan. – Nem ő küldött. Te nem ismersz engem, de... – Nem tudok a szemébe nézni a szégyentől. Én maradtam, amikor őt száműzték. Az ő helyét foglaltam el. – Mi történt?

Egy kicsit megenyhül az arca.

– Te segítettél felszedni az ékszereket.

– És te lakoltál meg érte – motyogok.

– Valószínűleg jobb itt nekem. – Addie körülnéz, mintha ellenőrizné, nem hallgatózik-e valaki. Rövid hallgatás után folytatja: – Nem volt alkalmam magyarázkodni, mielőtt Ivan elvonszolt. – Előrehajol, tekintete végigcikázik a legközelebbi vendégeken, azután suttogássá tompított hangon folytatja: – Megérintettem a királynőt, amikor elesett. Segíteni akartam. És... és jéghideg volt. Még a jégnél is hidegebb. Ő... – Elhallgat, az ajkába harap. – Úgy éreztem, az életem folyik el pusztán attól, hogy megérintettem. Mint, mikor leengedik az emberből az időt, csak ez még rosszabb volt.

Jégdarab szánkázik végig a gerincemen, amikor arra gondolok, milyennek láttam a királynőt az ajtóban, alig néhány órája. Utána meg mintha kiszívott volna valamit Caróból.

– Rosszabbul is járhattam volna. Ivan meg akart... – Elnémul, dörgöli a tökéletesen tiszta pultot. – Talán meg is halok, ha nincs Lord Liam.

A hitetlenség bizonyára kiül az arcomra, mert Addie folytatja:

– Kikérdezett, és munkát szerzett itt. A tulajdonos a barátja. Azt hiszem, ide jár, ha el akar szabadulni a szüleitől, így zavartalanul folytathatja a kutatását.

– Miféle kutatását?

– Most is ott van. – Addie a hüvelykujjával hátramutat a válla felett egy jellegtelen ajtóra, amelyet eddig nem vettem észre.

Megfagy, majd felforr a vérem. Talán az ital tesz bátorrá, de egyszer és mindenkorra ki akarok szedni Liamből valamit. Mi az, amiért itt kell bujkálnia egy laistai teaházban?

Felnéz, amikor becsörtetek. Előtte az asztal tele van könyvekkel és papírlapokkal. Egyszerű, hosszú gyapjúkabátot visel, és fehér inget térdnadrág fölött. De a világ legegyszerűbb ruhája sem álcázhatja mohó tekintetét, ugrásra kész tartását. Ezernyi gondolat és feltételezés cikázik a fejemben, de mindet lehengerli az apám tanácsa: Ha meglátod Liam Gerlinget, fuss!

Noha minden porcikám a menekülésre biztat, odamegyek az asztalhoz, leülök Liammel szemben, lecsúsztatom a vállamról a köpenyt. Rám mered. A pupillája kitágul a gyenge fényben.

– Lord Gerling – mondom a tőlem telhető legfagyosabb és leghiggadtabb hangon –, miért van az, hogy akárhova megyek, te mindig ugyanott vagy?

Összeszorítja a fogsorát.

– Ez a város a családomé – mondja. – Oda megyek, ahova akarok. Amit rólad nem mondhatok el, Jules. – Hátborzongató, ahogy a nevem kijön a száján. – Nem kéne Everlessben lenned?

– Leendő sógornőd hívott meg – vágok vissza. – Ezért, ha nem akarod, hogy a városodban tartózkodjak, beszéld meg vele.

Liam a fejét csóválja, és átkarolja magát, mintha fázna. Ez kínosan tudatosítja bennem, hogy Ina testhezálló selyemruháját viselem, és a karom csupasz. A madel melege elillan. Hirtelen fázni kezdek, és sebezhetőnek érzem magam.

– Nem arról van szó, hogy én mit akarok – mondja olyan halkan, hogy akaratlanul is előrehajlok, különben nem hallanám. Érthetetlen türelmetlenség lappang a szavai mögött. – Itt vagy a városban, egyedül. Mindig ilyen meggondolatlanul rohansz bele a veszélybe?

– Itt a hozzád hasonlók jelentik az egyetlen veszélyt. A családod. – A hangomból méreg csorog. – Te vagy az oka, hogy itt senki sincs biztonságban. – Itt muszáj lenézően horkantanom. – Neked kellene a legjobban tudnod, hogy Everless sokkal veszélyesebb, mint Laista.

– Mégis ott vagy. – A homlokát ráncolja, és úgy mered rám, mintha fogós vizsgakérdés lennék. Azután kisimul az arca, elmosolyodik, beletúr a hajába, és úgy szegi hátra a nyakát, mintha a Varázslónőhöz könyörögne. A derű és a kétségbeesés különös keveréke annyira szokatlan, hogy szinte megfeledkezem róla, hol vagyok, és kivel beszélek.

– Abban nem tévedsz, hogy Everless veszélyes – folytatja, és ismét rám néz. – Különösen olyasvalakinek, aki közel áll a királynőhöz.

– Szóval, azt gondolod, hogy a királynő veszedelmes? – kérdezem.

– Én nem mondtam ilyet – feleli határozottan. – De jobban teszed, ha te se mondod, akárkivel is barátkozol. – Előrehajol, a szeme hirtelen könyörgő lesz. – Hallgass rám!

– Miért ne mondanám? – felelem kihívóan. Véremet fűti a madel. Felemelem a fejem, mintha tömeghez szólnék. – Ha megbízható, ha jó...

– Hagyd abba! – Nem mozdul. – Jules...

– Nem hallgatok kapzsi időtolvajokra!

– Nem én vagyok az, akitől félned kellene. – Majdhogynem kérlel.

– Te... – A hangom elcsuklik, de magamba fojtom a félelmet, és elszántan a szemébe nézek. – Te meg akartad ölni Roant. Gyerekkorunkban bele akartad lökni a kohóba. Hát persze, hogy félek tőled.

Az arca megrándul, mintha pofon vágtam volna, de gyorsan összeszedi magát.

– Megcsal az emlékezeted – mondja. – Kérdezd meg Roantől! Azt fogod hallani, hogy semmire nem emlékszik.

Egy pillanatra elfog a kétség, de leküzdöm. Tudom, hogy jobban kell bíznom magamban, mint Liam Gerlingben. Apa emlékéből merítek erőt. Ki akarom zökkenteni Liamet, ahogy ő tette velem, ezért folytatom.

– A királynő haldoklik. Tudtad?

Ez talált. Úgy hőköl hátra, mintha ökölcsapás érte volna.

– Sempera királynője nem haldoklik. – A hangja halk, de biztos, és a szeme elködösödik a gondolatoktól, mintha teljesen megfeledkezett volna rólam. – Ez nem ilyen egyszerű. Hidd el, Jules!

– Miért? – sziszegem. A levegőben, amelyet beszívok, esengés keveredik hazugsággal. – Miért hinnék neked?

– Ha nem vigyázol, neked esik bajod, Jules. Hagyd el Everlesst! Még az éjjel. Ne kutasd tovább a múltad titkait! – mély lélegzetet vesz. – Pehr nem volt az apád, de ő ugyanezt akarná.

Ereimben megfagy a vér.

– Ezt honnan tudod? És miért... – suttogom rekedten.

– Nem fontos. Az a fontos, hogy csekély erőfeszítéssel és szerencsével bárki rájöhet bármire.

– Mondd el! – követelem. Felháborító, hogy Liam, aki itt ül velem szemben, láthatólag többet tud rólam, mint én saját magamról, mintha az életem csak egy újabb pénzdarab lenne, amit megszámol és elzár.

Közelebb hajol. Észreveszem, hogy oda sem figyelve egyszerű, egyenletes ütemben dobol az ujjával az előtte heverő noteszen. Tekintetem követi az ujjat, és azonnal felismerem a keskeny gerincet, a barna bőrkötést. Ugyanebbe a noteszbe jegyzetelt, amikor a könyvtárból követtem.

Tudta, hogy árva vagyok, talán előbb, mint én. Mi mást tudhat még, mit írt abba a noteszbe?

– Visszakísérlek. – Hátratolja a székét. – Maradj itt, amíg fizetek! – mondja nyersen, mielőtt elsietne.

Felbőszít a pimaszsága. Ekkor a széke mögött észreveszek egy keskeny hátsó ajtót. A mellette levő ablakban látom az utcai lámpák fényét.

Jóleső diadal tölt el. Nekem ugyan beszélhet Liam Gerling vagy a pereputtya! A következményekre ügyet sem vetve, gondolkodás nélkül felkapom a barna noteszt, és kiosonok a hátsó ajtón.

Sietve megkerülöm az épületet, és elindulok a taverna felé. A fejemet lehajtom, mert hátha Liam kinéz az utcai ablakból. A szívem erősen ver, szédülök. Amikor megérkezem a tavernához, a téglafalnak támaszkodom, kinyitom a naplót, végigpörgetem a számokkal, dátumokkal, feljegyzésekkel teleírt lapokat. Az egyenes sorokból és margókból ítélve ezt csak Liam írhatta. Egy lap fölkelti a figyelmemet. Egy furcsa, egyszerű mese az, fájóan ismerős szavakkal.

Egy este a Róka és a Kígyó botokkal akartak játszani. De az ember a toronyban azt mondta, hogy nem. A Róka úgy megharagudott, hogy porrá törte a levesestálját, a Kígyó pedig felgyújtotta a port.

 

Habzsolom a sorokat. A szavak összefolynak, elöntenek, égető forrósággal, mint az olvadt gyertyaviasz. Amikor rájövök, hogy valamiért sírok, nem törlőm le a könnyeket.

– Majd én kiszabadítom magunkat – mondta a Kígyó.

– Annyi kell, hogy megbízz bennem...

Mesék. Ezek az én meséim, az én játékaim a gyerekkoromból. Miért van rájuk szüksége Liamnek? Hát, mindent el kell vennie tőlem?

Ina a nevemet kiáltja a hátam mögött. Felnézek és látom, amint ő és Caro kijönnek a tavernából.

Gyorsan a köpeny belső zsebébe csúsztatom a noteszt. Ina és Caro aggodalmasan sietnek hozzám. Ina látja a könnyeket az arcomon, és megfogja a kezemet. Caro valami mást figyel gyanakodva a vállam fölött.

Odanézek, és meglátom Liamet, ahogy siet felénk a havon. Összeszorul a szívem. Nyilván rájött, hogy oda a notesze, és én hazudtam. Töröm a fejemet az újabb hazugságon, nem akarom, hogy Ina és Caro megtudják, mit tettem.

De Liam csak megáll pár lépésnyire, és meghajol.

– Jó estét, Lady Gold! Nem számítottam rá, hogy itt fogok találkozni veled.

– Jó estét, Liam! – feleli lassan Ina. A hangja óvatos. – Mi szél hozott erre?

– Megláttam Julest idekint, és egyszerűen csak találkozni akartam egy régi barátommal – mondja hidegen Liam. Inához beszél, a szemét le nem veszi rólam. – Gondolkoztam a te meséiden, Jules. Emlékszel?

A Róka porrá törte a tálat, a Kígyó felgyújtotta a port. Egy kislány butaságai. Egyáltalán mi köze hozzá? A kezem ökölbe szorul. A szeme csillogásából látom, hogy tudja, hol a notesze: a köpenyem alatt. Két párhuzamos beszélgetést folytatunk, az egyiket Inával és Caróval, a másikat csak mi ketten.

– Gyerekes dolgok azok – mondom.

Elegánsan vállat von.

– Jó mesék voltak. Megpróbálhatnál emlékezni rájuk.

Caro szeme összeszűkül, ahogy ránk néz.

– Bármennyire kedves ez a diskurálás – mondja udvariasan –, nekünk még van egy programunk ma éjszakára, Lord Gerling. Bizonyosan nem sajnálsz Lady Goldtól egy kis mulatságot a menyegzője előtt. – Ügyesen elém áll, félig eltakarva Liam tekintete elől. Mélységesen hálás vagyok neki.

– Egyáltalán nem – mondja Liam, egyszerre kegyes és maró hangon. – Biztos vagyok benne, hogy az öcsém is ugyanezt csinálja. Nem is zavarok tovább.

Ina grimaszokat vág a távozó Liam háta felé, én pedig magamba fojtom a megkönnyebbült nevetést. Caróhoz fordulok, hogy súgva köszönetet mondjak neki, ám ő úgy bámul rám, a fejét félrehajtva, mintha rejtvény lennék, amelyet igyekszik megfejteni.

– Megfagyok! – panaszkodik Ina. Amikor egyikünk sem válaszol, belém karol, és megrángatja Caro kabátujját. – Menjünk! – Szemében felcsillan a fény, amelyről már tudom, hogy a hóbortos ötletek jele. Ugyanígy nézett az istállóban, mielőtt elindultunk az árvaházba, és a szobájában is ma este, amikor beavatott a tervébe, hogy a lakodalom előtt még egyszer utoljára kirúg a hámból. Hunyorogva néz rám.

– Miért sírtál, Jules? – kérdezi.

– Csak eszembe jutott az apám – felelem. – Szükségem volt egy kis levegőre.

– Jól van. – Tétován elhallgat, azután mégis folytatja: – Caro kitalálta... ő ismeri ezt a helyet... Na, mondd el neki te! – fejezi be, és az udvarhölgy felé fordul. Kissé imbolyog, még mindig erősen kapaszkodik a karomba. Gondolom, becsípett a madeltól.

Caro titokzatosan mosolyog, és átkarolja a hercegnő derekát.

– Ina elkotyogta, hogy kíváncsi a vér szerinti szüleire – közli velem halkan. – Nekem pedig támadt egy ötletem: hallottam egy sövény boszorkányról, aki képes visszafejteni a vért.

– Visszafejteni a vért? – szajkózom utána. A szívem összeszorul. Ina és Roan közeledő távozásának híre, a teát töltögető Addie látványa, és mindenekelőtt a találkozás Liammel megviselt. Nagyon úgy érzem, hogy nincs helyem ebben az elegáns, füstös városban, szeretnék elfutni; szeretnék visszamenni Everlessbe vagy sehova, szeretném feltépni a királynő ajtaját, és követelni, hogy mondja el a titkait.

Valahol az utcai lámpák párájában Caro még mindig beszél, elmagyarázza, mit jelent a vér visszafejtése: ősi, paraszti szertartás, amelynél a sövényboszorkány visszaviszi a révületbe ejtett ügyfelet az időben, felszínre hozva az eltemetett emlékeket. Nem értem, és nem bír érdekelni. Holtfáradt vagyok, csak most látom, milyen buta voltam, hogy idejöttem

Caróval és Inával, milyen butaság volt azt gondolnom, hogy ugyanolyan lehetek, mint ők, a csinos ruháikkal és a fura hóbortjaikkal.

De persze nem én parancsolok, a vitatkozás csak rontana a dolgon, így nem tiltakozom, amikor Ina mindkettőnkbe belekarol, és elindulunk.

Már rég nem számolom a múló órákat, de az alacsonyan függő holdból, a sötét ablakokból és a csontjaimat fájdító kimerültségből megállapíthatom, hogy jócskán elmúlhatott éjfél, amikor Caro beterel egy mellékutcába, a lebujok között meghúzódó, roskatag bódé felé. Sokkal hamarabb abbahagytam az ivást, mint Caro meg Ina, akik pazarul elvannak a köpenyükben, én viszont reszketek, miközben kopogunk, és figyeljük a vékony fénycsíkot, amely az ajtó és a föld között jelenik meg.

Még sosem voltam házon kívül ilyen kései órán, és egyre jobban orrolok miatta Caróra és Inára, miközben párpercenként muszáj idegesen hátranéznem. Liam Gerlinget keresem.

De az utcák továbbra is kihaltak. Enyhe szél fütyörészik az alvó házak között. Neveletlenség éjnek évadján bekopogni valakihez, de Caro biztosított róla minket, hogy a sövényboszorkány éjjel-nappal rendelkezésére áll, csak fizessenek neki.

Hosszúnak tűnő idő után nyílik az ajtó, és megjelenik egy apró, görnyedt öregasszony, akinek ősz haja a derekát veri. Rongyos, foltos köntöst visel, amely kissé emlékeztet az everlessi Lady Sidáéra, vagyis legalább száz éve kiment a divatból, ám Caro állítólagos sövényboszorkányához sokkal több közöm van, mint a Gerlingek mátriárkájához. Az ő öregsége természetes, az arca cserzett és barázdált a rizspor és a vérvörös rúzs alatt.

Én átlátok a kendőzésen, ám Ina mellettem kissé megszeppen. Aprót lép előre.

– Visszafejtést szeretnénk.

Az asszony megnéz magának bennünket, az elegáns ruháinkat, gombjainkat, csipkéinket, és egy pillanattal tovább időzik Ina szépséges arcán. Végül félreáll, és betessékel.

– Kövessetek! – mondja.

Ina az udvarhölgy karjába kapaszkodik, és nekem még ebben a gyászos hangulatomban is mosolyognom kell. Talán nekem is rémüldöznöm kellene, ám a boszorkány affektált beszédmódjától, amelyben érdes laistai keveredik az arisztokrata trillázással – nevethetnékem lesz. Tekintetem találkozik Caróéval, aki a falra akasztott levélkötegeket nézi. Felvonja a szemöldökét.

A boszorkány elvezet egy homályos folyosón egy szűk, sötét szobába, amely tömve van személyes használati tárgyakkal és mindenféle furcsa limlommal – a sarkokban ódon, bőrkötéses könyvtornyok; a falakhoz régi olajfestmények támaszkodnak; a mennyezetről furcsa kis fémtárgyak lógnak dróton: egy rézmadár, csőrében órás batkával, egy kicsi nőalak, amelynek a törzse homokóra. Ina megérinti a figura fémkezét. A felsőtestben összegyűlt homok peregni kezd a derékon át. A szobában csak a stratégiai pontokon elhelyezett gyertyák világítanak, amelyek felnagyítják a különös tárgyakat, kiemelik az éles szögleteket és szürke árnyékokat vetnek a falakra.

A levegő sűrű a gyomorforgatóan édes füstölőtől, a szoba közepén fátyollal letakart asztal áll, szóval tökéletesen olyan a díszlet, mint amilyennek az ember elképzelik egy falusi sövényboszorkány kamráját.

Megállunk az ajtóban, várjuk, hogy az asszony megmondja, mit tegyünk. A sövényboszorkány az asztalhoz suhan. Ina előrelép, de azután elbizonytalanodik, és visszanéz ránk.

– Nem próbálná ki előbb valamelyikőtök? – kérdezi a legmegnyerőbb mosolyával.

Caro és én összenézünk. Az udvarhölgy a homlokát ráncolja, és tágra nyitja a szemét. Sóhajtok. Ha mindkét barátnőm fél ettől a sarlatántól, akkor én megyek elsőnek, ha ettől hamarabb visszaérünk Everlessbe. Talán bebizonyíthatom, hogy ez az egész csak komédia. Előrelépek.

Az asszony kissé türelmetlenül int, hogy üljek le egy párnára az asztal mellett. Caróra, majd Inára nézek. Caro borúsan tanulmányozza a boszorkányt, Ina vállat von: miért ne? Habozva leülök, az öregasszony helyet foglal velem szemben. Elővesz egy kis palackot, amelyben valami sötét, zavaros lé van. A gyomrom azonnal megrándul. Egy estére épp elég volt a rejtélyes italokból.

– Ez a megrontott idő báj itala – mondja az öregasszony, mintha ez mindent megmagyarázna. – A véredbe került idő trükkjétől visszafiatalodsz, és mélyen elsüllyedt emlékeid felmerülhetnek.

Vissza akarok jutni Everlessbe, így hát kidugaszolom a palackot, és csaknem elhányom magam, amikor felismerem a lilásfekete löttyből párolgó mava szagát. A sövényboszorkány észreveszi az undoromat, és összevonja a szemöldökét.

– Ez alkimista vegyület – magyarázza, egy pillanatra elfeledkezve arról, hogy titokzatosan kell beszélnie. – Erősnek kell lennie, hogy kivigyen a jelenből.

Pillanatnyi szünetet tartok, mielőtt lenyelném a lehető legparányibb kortyot. Olyan íze van, mint az erjedt mavalének, amelyet talán mézzel kevertek a poshadás álcázására.

Miközben magamba kényszerítek egy újabb kortyot, az asszony elvesz egy poros kötetet az egyik könyvtoronyról. Az asztalra teszi, kinyitja egy könyvjelzőnél, és olvasni kezd. A hangja olyan halk, hogy alig hallom, a nyelv, amelyen beszél, az ósemperaira emlékeztet, de nem az, nem egészen az. Ismert szavak – idő, vér, visszatérés – visszhangzanak benne, de valami egészen más, dallamos, ősi kiejtéssel.

Ne használd a véremet! – csattan fel egy fiatal nő hangja.

Kinyitom a szemem, körülnézek. Caro érdeklődve figyel, Ina mintha pukkadozna. Borzongva jövök rá, hogy a hang csak a fejemben létezett.

– Csukd be a szemed! – ismételi a boszorkány, különös, fürkésző pillantással. – Gondolj a legkorábbi dologra, amire vissza tudsz emlékezni, azután egy még annál is korábbira!

Ha csukva a szemem, és nem látom a szoba csiricsáré rendetlenségét, az öregasszony hangja szinte vigasztaló. Ütemes kántálása megkönnyíti, hogy egész képsorokat lássak: Ina ragyogó mosolyát, Addie beesett arcát; a titkok sokaságát ígérő kincstár faragott ajtaját; a mellettem álló Roant a cselédfolyosón; Liamet, a villogó, fekete szemével.

Hagyom visszasodortatni magamat, az életem fordítva csévélődik le a szemhéjam mögött, a képek egyre homályosabbak és szakadozottabbak. Fáradt vagyok, nagyon fáradt, a madel lomhává és lassúvá tesz. A vérem mézként folyik az ereimben, mégis továbbhaladok. A szívem fájdalmasan összeszorul, ahogy felvillannak a képek apáról és az életünkről Croftonban, a kis kertünkről nyáron, a falon a rajzok anyámról. A régi évek Everlessben, a kovácskemence izzása, a gyermek Roan, ahogy a lábával harangozik egy tölgyfa ágán, égő húsának szaga és a kezem, ahogy elrántom.

Vadul verő szívvel ásom vissza magamat első emlékemhez – valamihez, amiről sosem tudtam, valódi-e vagy képzelt –, anyám karjainak biztonságához. Arca ragyog, mint a hold, bőrén vérszeplők.

– Kicsi Kígyóm – dúdolja. – Édesem.

Hallom a hangját. Erre sosem emlékeztem. Egy édes, ismerős dalt énekel. Elmém kizökken.

Énem egyik része még mindig itt van a szobában Caróval, Ina Golddal meg a boszorkánnyal, még mindig tizenhét éves, és arra vár, hogy felébredjen... de nem ébred fel. Anyám arca megremeg, és szétolvad, bár a dal tovább szól. Zöldet látok, zöld füvet egy napfénytől ragyogó ablakon át.

Azután a dal sikollyá torzul.

Én is sikoltok, és a levegő vérré válik körülöttem. Örökkévalóságnak tűnő idő után a sikoly elhallgat.

– Őt vidd! – hallom, hogy liheg fölöttem. – Azonnal!

Várj!

Változik a szín. Egy férfi karjában vagyok, és futunk, futunk a fűben, keresztül egy téren, bár nem tudom, melyik városban. A férfi, akinek az arca homályos folt, de a jelenléte vigasztaló, egy pillanatra megáll egy nagy, szürke szobor előtt, amely legalább egy lábnyival magasabb nála a sápadt ég alatt. Furcsa szobor, fiatal nőt ábrázol, aki úgy tartja két keze öblében a maroknyi kavicsot, mintha áldozatot kapna, vagy mutatna be. Hagyományosan így ábrázolják a Varázslónőt abban a pillanatban, amikor átveszi az Alkimista állítólagos ajándékát, és megtudja, hogy elárulták. A férfi áttesz az egyik karjára, hogy kivehessen egy kavicsot a szobor mozdulatlan ujjai közül.

Váratlan sötétség takarja el a látomást, és új képek úsznak át rajta – ismeretlen képek, olyan helyek képei, amelyek nem léteznek az általam ismert Semperában. Egy jégmezőn prémmel borított, kerek házak domborodnak, kőlépcsők emelkednek ki egy gőzölgő, mélyzöld erdőből és van ott valami, ami talán a semperai királyi vár lehet a tengerparton, azonban ez félig összeomlott és ég.

Egy sötét síkságon egy fiatal nő, akinek arcát árnyék rejti, a tenyerét nyújtja felém. Egy pillanatig azt hiszem, hogy a szobor támadt fel. Sötét haját vadul lobogtatja ugyanaz a szél, amelyet én is érzek, miközben felé futok. A kezemben kés van, és valamit meg akarok kapni a lánytól, valamit, amit vérrel kell megvenni.

Csak közelebbről látom, hogy ellenségem kezében is kés van. Elhajítja, a kés hasítja a levegőt, egyenesen a szívem felé száll...