26

Amikor visszafelé átlépek Briarsmoor város és a világ többi része határán, azonnal rám zuhan a sötétség. A tiszta, hideg téli délután átváltozik fagyos éjszakává, közvetlenül a fagyos hajnal előtt. Egy percig szédelgek a hirtelen változástól. Embernek nem való így mozogni az időben. Hányingerem van. De ahogy a szemem alkalmazkodik a sötétséghez, meglátom az út menti kerítéshez kikötött kancát, amely még mindig engem vár.

Hálásan nyerít, amikor megfordulok vele, és elindítom Everless felé, ahonnan jöttünk. Bár osztozhatnék ebben az egyszerű, galoppos léptű boldogságban!

Rinn szavai visszhangoznak a fejemben. Ruhámon a vére, a vér, amelyet tizenhét éve újra és újra kiont. Miután visszanyertem a hangom, könyörögtem neki, hogy jöjjön velem. Arra gondoltam, hátha kiszabadíthatom az időgubancból, amelybe láthatóan belegabalyodott, de amint a küszöbhöz ért, a tekintete zavaros lett az értetlenségtől. Amikor ki akartam vonszolni a házból, sikoltozni kezdett, csak akkor hagyta abba, amikor elengedtem a csuklóját, és otthagytam.

Meghal és meghal és meghal, újra meg újra meg újra. Én voltam a bolond, amikor azt hittem, hogy meg tudom menteni egy ilyen hatalmas varázslattól. Megszakad a szívem Rinnért, ezért a városért. A családért, amelyet sosem ismertem, és mostanra porrá lettek.

Az igazság lassan, de biztosan alakot ölt bennem, és elnyeli minden gondolatomat. Mindegyre visszatérek Ezra Morsehoz, az emberhez, aki le tudta lassítani az időt, amikor boldog volt. És amikor a felesége szült, az idő meg is állt, pontosan úgy, mint tegnap velem, amikor Caro veszélyben forgott.

Pehr – apa – a nagybátyám volt. Bizonyára Morse-ék voltak a valódi szüleim, a vér szerinti apám egy idegen, aki csak úgy beállított Briarsmoorba a semmiből. Egy ember, aki semmibe vette a Varázslónőt, mégis a szobra közelében lakott, és a pletyka szerint belekóstolt a mágiába. Ha én voltam a baba, akit megmentettek, az is én voltam, aki megállította az időt? És Ina Gold...

A húgom? Az ikertestvérem?

Lehetetlen. És Roan...

A húgom hozzámegy Roan Gerlinghez. A húgomat királynővé koronázzák. A húgomat, aki nem tudja, hogy ki vagyok, aki semmit sem tud a vér, a mágia és halál éjszakájáról, amelyen a világra jöttünk.

Hogy fejtsem meg ezt a rejtvényt? Apa azért halt meg, hogy megmentsen a királynőtől. A halála napján figyelmeztetett, hogy ne kerüljek a királynő szeme elé.

De miért? És mi köze az egésznek a Varázslónőhöz, aki mindegyre feltűnik az álmaimban, a tenyere nyitva, miközben én késsel a kezemben futok felé...

Mi köze a királynőnek bármelyik történethez, amelyeket Rinntől hallottam? Miért kellett a királynőnek egy briarsmoori csecsemő, akinek a születése megállította az időt?

Ha csak a királynő... nem azonos a Varázslónővel.

A gondolat először éget, azután megfagyaszt. Győzködöm magamat, hogy ez csak a levegő, csak a szél, amely az arcomba csap.

Valamilyen okból a királynőnek az a gyermek kell, aki meg tudja állítani az időt.

Engem megmentettek. Elszakítottak Inától, aki ott maradt, hogy elvihesse a királynő. Ez azt jelenti, hogy én vagyok az egyetlen, akinek rejtett erő lüktet a vérében?

Ha a királynő azonos a Varázslónővel, akkor a nyomdokába léptem volna, káoszt és pusztítást hagyva magam után. Egyáltalán mit akar tőlem? Lehet hideg és kegyetlen, de sosem bántotta a húgomat. Ha a királynő azt hiszi, hogy Ina született kővel a szájában, mikor jön rá, hogy tévedett?

És akkor még itt van egy hasonlóan fontos kérdés, olyan fontos, hogy majd szétrobban tőle a fejem: ki vagyok én? Miért állította meg a születésem az időt? Miért állt össze, és miért akadt meg Caro torkán az időm, amelyet senki sem távolíthatott el, egyedül én?

Végül itt van még egy mindezeknél rettenetesebb kérdés, amely úgy nyeli el a többieket, mint egy fojtogatóan csípős, fekete füstfelhő. Eszembe jutnak a mesék, amelyeket gyerekkoromban írtam arról, hogyan sötétültek és fajultak el a Róka és a Kígyó ártatlan játékai annyira, hogy a Kígyó a Róka szívére csavarodott, és ellopta tőle az életet. Mi van, ha nem is a királynőtől kell félni?

Mi van, ha az, akitől félni kell, én magam vagyok?

Apát névtelen sírba temették valahol az erdőben. Még mindig élne, ha én nem jövök Everlessbe. Még mindig élne, ha tizenhét évvel ezelőtt hagy meghalni Briarsmoorban Naomi Morse-zal együtt.

Lenézek vértől és mavától mocskos, reszkető kezemre. A kanca patkói mennydörögnek a földön. Nem mehetek vissza oda. El kell mennem. Messze, messze innen. De hogyan utazhatnék pénz nélkül? És hova menjek?

Gyorsan alakul a terv a fejemben. Visszatérek Everlessbe, de csak annyi időre, hogy összeszedjem a holmimat, és tiszta ruhát vegyek a véres helyett. Jó lenne megszerezni a könyvet is, de arra számítok, hogy a Gerlingek őrt állítottak a kincstár elé, így ezt kiverem a fejemből. A könyv nélkül kell távoznom, titokban, a személyzeti bejáraton át. Egy kis szerencsével hetedhét országon túl leszek, mire hiányolnának a szolgák közül.

A gondolat, hogy nem búcsúzhatok el kastélybeli barátaimtól – Lorától és Hintontól, akik támogattak bánatomban és Inától, a húgomtól –, olyan, mintha kést döfnének az oldalamba. Caro arca is felvillan, de eszembe jut tiszta keze is, amelyet nem szennyezett be a kincstár ajtaja, és ép karja, amelyből nem csapolták le a vért. Ivan hazudott róla. Caro hazudott nekem.

Talán egyszer, amikor már messze leszek Everlesstől, szét tudom szálazni ezt a rejtélyt, és egy napon visszatérhetek.

Álom!

Vágtába ugratom a lovat.

* * *

A visszaút Everlessbe villámgyorsan eltelik. Hamarosan átjutok a kapun, besietek a cselédfolyosóra, onnan a hálóterembe, amely szerencsére üres, mert mindenki dolgozik. Nem tart sokáig összeszedni a holmimat. Egy pillanatra megállok a keskeny ágy mellett – kemény és kényelmetlen, egy időre mégis az otthonom volt. A hálóterem csendjében átöltözök, a véres ruhát a tűzre vetem, felhúzom mocskos kezemre az Inától kapott puha kesztyűt, azután kisietek a mellékajtón. Igyekszem mindig csak a soron következő feladatra gondolni: ez az ajtó, az a lépcső, az ajtó, amelyik kifelé nyílik. Csak az üt át az elmémre ült ködön, amikor a nevemet kiáltja egy bársonyos, ismerős férfihang. Megtorpanok és megfordulok.

Azóta, hogy kijöttem a hálóból, először figyelek oda a környezetemre. Egyenesen berontottam a gyönyörű királyi kertbe, amely hó- és jégbilincsben is döbbenetes. A kertben kanyargó sétaösvényeket nem számítva mindent elborít a vakítóan fehér, szűz hó. A kert közepén ott áll a kipirult arcú Roan Gerling zöld vadászköpenyben, haján és szempilláján hópelyhekkel.

Napok óta alig láttam. De most, hogy itt van harsogó színeivel a kert fehérségében, feketeségében és szürkeségében, magukkal ragadnak az érzelmek. Elegáns, bronztusájú puskát tart a kezében, a másikkal a haját söpri félre az arcából.

– Jules – ismétli, és a mosolya sokkal káprázatosabb, mint a gyenge reggeli nap felettünk. – Hol voltál?

Csaknem felnevetek, ahogy végiggondolom a tavernát, az időkölcsönző sikátorát, a kincstárat, a kizökkent várost. Legszívesebben mindent elmondanék neki, mert a nyári ég színében kéklő szeme vigaszt és megértést ígér. Végtére is, régebben ismer itt mindenkinél. De az utolsó pillanatban észbe kapok.

– Tele voltam munkával, Lord Gerling – mondom, és nem nézek a szemébe. – Különben is elutaztál. Lady Golddal – mondom hidegen, és közben arra gondolok, hogyha Roan itt van, a királynő és Ina is visszatérhettek Everlessbe. Most kellene távoznom, mielőtt keresztezzük egymás útját. Nem tudom, képes lennék-e ránézni Inára anélkül, hogy ki ne bökjem az igazságot. És a királynő...

De gondolataim szertefoszlanak, amikor Roan félrehajtja a fejét, és a maga szórakozott módján mosolyog. Aztán elkomolyodik. Közelebb lép, és én önkéntelenül szorosabban markolom a holmimat.

– Jules. – A nevem lágyan gördül ki a szájából, a tekintete súlyosan nehezedik rám. – Jól vagy?

Egy villanásra újra gyereknek látom, amint lenyúl a tölgyfa ágáról, hogy felsegítsen maga mellé, és ki kell mondanom:

– Szereted?

Roan megtorpan, félig kinyújtott kézzel. A homlokát ráncolja.

– Tessék?

A szégyen és a félelem összelapít, csak egy apró, üres tok marad belőlem. De hát úgyis elmegyek, nem látom többé Roan Gerlinget, akkor meg...

– Inát – mondom. – Szereted?

Roan hunyorog. Nyel egyet. Egy lépéssel közelebb jön, már érzem a bőrén a fenyőillatot. Ma nyoma sincs levendulának vagy rózsavíznek. Sóhajtásában mintha bujkálna némi remegés.

– Nem – mondja végül. – Nem szeretem.

Bambán és mereven állok. Akkor sem bírok mozdulni, amikor Roan megfogja a kezem.

– Itt vagy – mondja vontatottan. – Itt vagy, és hiányoztál és én... én már nem látom Inát, nem látom úgy, mint régebben. Azóta nem, hogy tudom, hogy te itt vagy Everlessben. – Még közelebb lép. Érzem testének forróságát, lélegzete a hajamat borzolja.

– Roan... – Nem tudom, mit mondjak. Azt, hogy rendben van, vagy azt, hogy gyáva, mert ezt tudván mégis elveszi Inát? Azt, hogy engedjen utamra, vagy jöjjön közelebb?

Roannek, a fiúnak, aki különböző parfümöktől illatozik, a napszaktól függően.

Roannek, a fiúnak, aki valaha kergetett mezőkön, és a fejét hátraszegve kacagott a vadvirágok között. A fiúnak, aki úgy nőtt fel, hogy semmit sem szeretett Everlessen, az everlessi pudingokon, madárpecsenyéken, hosszú poharakban villogó italokon, a télvíz idején tartott kerti ünnepségen kívül.

Szavak hánykolódnak a bensőmben, emlékek és érzések zűrzavara.

Kiderül, hogy nem számít, mert Roan már döntött. Lehajol hozzám, és mielőtt megmozdulhatnék, mielőtt akár csak gondolkodhatnék, az ajka megtalálja az enyémet.

Elakad a lélegzetem. Egy pillanatra merev, fagyott vagyok – azután kitör bennem a háború, a mellemtől indulva halad kifelé, addig, amíg minden porcikám egyszerre ordítja, hogy húzódjak el, és menjek közelebb. Ez győz. Roan belefúrja ujjait a hajamba, és hátrahajtja a fejem; válaszul átölelem a derekát, és magamhoz húzom. A vágy – nemcsak Roanre, de arra is, hogy kívánjanak, hogy úgy szeressenek, ahogy kicsi koromban szerettem őt, a vágy az ifjúság megtört egységét és igazságát helyreállító összetartozásra – elkap, és kisöpri belőlem az éjszaka sötét tudását.

Keze lecsúszik az arcomról a nyakamra, érintése végigborzong a testemen. A kezek, a lélegzet, az ajkak viharában nem tudom, hogy az ő pulzusa botladozik-e vagy az enyém. Csak mikor leválunk egymás szájáról levegőért, akkor döbbenek rá, hogy megnémult a világ.

Nem igazán érzékeltem a kert neszezését, amíg el nem tűnt. A hiányuk most valósággal kiált. A világ elhallgatott.

Nem!

Roan érezte, hogy megmerevedek. Visszahúzódik, kérdőn néz a szemembe, az ajkán halvány mosoly. Azután neki is feltűnik a némaság. Körülnéz, összevonja a szemöldökét.

Pontosan tudom, mire gondol, mert már értem, mi történt. Semmi sem látszik rendellenesnek, ám a teljes mozdulatlanság sokkal feltűnőbb egy rezzenésnél, és látom a zavart Roan arcán, amikor ráeszmél, hogy a faágak nem borzonganak, egy közeli itatóban fürdés közben dermedt meg két madár, a ritkás felhők nem úsznak az égen, hanem lógnak rajta, mintha odafestették volna őket.

Ismét megfagyasztottam az időt, ez alkalommal egy másik ember társaságában. Roan letekint rám, én pedig nézhetem, hogy kék szemének értetlensége miként változik át félelemmé, és ez fáj.

Az elnyújtott pillanat nem tart sokáig. A csendet megtöri egy becsapódó ajtó és egy káromkodás, valahol kívül a csenden, amelyet én hoztam a kertre.

– Ott van! – ordítja egy ember.

A kert hangjai visszatérnek, de nyomban elfojtja őket a futó lábak dübörgése. Elhúzódok Roantől, megfordulunk, és látjuk, hogy három everlessi testőr rohan felénk. Moccanni sem bírok, amikor a leggyorsabb megragadja a karom.

– Mit... mit jelentsen ez? – kérdezi gyenge hangon a sápadt, megrendült Roan. De most tágra nyílik a szeme. – Liam!

Sarkon fordulok. Liam siet a kerten át, lobogó fekete köpenyében. Ha Roan a szín és az élet, a testvére a jég és a szigor.

– Félre, Roan! – mondja fagyosan, mintha egyáltalán nem lepné meg, hogy együtt talál bennünket. – Miss Ember letartóztatása nem tartozik rád.

Elakad a lélegzetem. Roan egy lépést tesz előre, és ökölbe szorítja a kezét.

– Letartóztatás? Milyen indokkal?

Ám elnémul, amikor egy őr lehúzza a kesztyűmet gránátvörös kezemről. Roan megkapta a választ.

Liam rám szegezi a szemét, amitől a szívem jéggé válik. Csupa rosszindulat, a szája kegyetlen vonal, a szeme feneketlenül sötét, kifürkészhetetlen. Hanyagul int őreinek.

– Vigyétek!

Roan mozdulatlanul áll, miközben az őrök kivonszolnak a kertből. Olyan durván szorítják a karomat, hogy bizonyosan megkékül a helye. Ránézek, szeretném, ha mondana valamit, amivel megakadályozza ezt. Nem csinál semmit, csak figyeli, ahogy elvonszolnak. A csalódástól keserű lesz a szám, nem is annyira Roan, inkább magam miatt, amiért ennyi álmot szőttem egy olyan fiú köré, aki a száját sem nyitotta ki a megmentésére.

Liam könnyű léptekkel, sietve követi az őröket. Mereven maga elé néz.

– Ne sikolts! – mondja.

A fogam csikorgatom dühömben. Átmegyünk a kertből egy üres udvarra, ahol egy jellegtelen, ablaktalan hintó várakozik. Hátsó ajtaja nyitva.

Az őrök minden teketória nélkül bedobnak a hintóba. A hátamra esek. Sietve felülök, a falhoz kapok, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, de elkéstem. Csapódik az ajtó, bezár a sötétségbe. Liam az utolsó, akit látok, mielőtt eltűnne a fény: a fejére húzza a csuklyáját, hogy eltakarja az arcát.