12

Amikor Tam és én megérkezünk Everless kapujához, letesz az istállóknál egy barna papírzacskó társaságában, amelyik tele van a péktől hozott kemény mézessel.

A hálóterem üres, csak a túlsó falnál piheg az ágyán egy takaróba bugyolált nő. Bizonyára beteg, különben Lora már itt lenne, hogy felrázza. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne bújjak be vékony takaróm alá, elzárva magamat a világtól. Gyönge és összetört vagyok apám félelmetes titkaitól. Nincs ötletem. Dörömböljek a királynő ajtaján, követeljek választ? Esetleg megpróbálkozom a hülye vizsgájával, ha egyáltalán kapok meghallgatást. Ha kapok, talán engedélyezik, hogy szolgáljam.

De ez a szabadnap a konyhából igazi ajándék. Ha előzetes felderítést akarok végezni királynő-témában, most kell elkezdenem.

A térdig érő, barna konyhai gúnya helyett felveszem a legszebb ruhámat, a hosszú ujjú, kék gyapjút. Ha felteszem hozzá a szolgálók főkötőjét, talán elmegyek szobalánynak.

Kiemelek egy kötényt és egy porrongyot a folyosói takarítószekrényből, és elindulok a könyvtár felé. Ha rajtakapnak, hogy engedély nélkül tartózkodok ott, veréssel büntetnek, de rosszabbul is járhatok.

Azzal biztatom magamat, hogy ha szerencsével járok, senki nem vesz észre; igyekszem nem gondolni arra, hogy sosem voltam szerencsés.

Amikor apa és én Everlessben éltünk, engedélyezték, hogy használja a könyvtárat – arra hivatkozott, hogy fémkohászati kutatásokat kell végeznie, ám igazából engem csempészett be esténként, hogy gyertyafénynél meséket olvashassak. Ez volt az egyik kedvenc szobám, kétszintes polcaival, arany intarziás, ragyogó sötét padlójával, áldott csöndjével, amelyet csak a lapozás nesze, és a saját elragadtatott suttogásom tört meg.

Most csaknem üres. Hosszú fénypászmákkal és még hosszabb árnyékokkal tölti meg a nyugati ablakokon betekintő alkony. Elszórtan néhány nemes ül karosszékekben az asztaloknál, és olvasnak vagy levelet írnak. Egy feszesre tömött bőrfotelben testes ember szunyókál. Kislánykoromtól eltérően ez a csend nem ígér meséket, nem serceg a varázslattól, amely olyan illékony, mint a pára, ha eső után kisüt a nap.

Szerencsére emlékszem az alaprajzra. A középső nagy térből nyílnak az ajtók a folyosókhoz és a fülkékhez. Az ajtók fölött réztáblán tüntetik fel a témákat. Végigpásztázom őket, és közben rájövök, hogy fogalmam sincs, hol kezdjem. Croftoni iskolánkban csak zsolozsmázást hallottunk a királynőről, nagy szépségéről, győzelméről a támadók fölött, uralkodásának bölcsességéről. Semmi olyat, ami indokolhatta volna apa félelmeit.

Addig olvasgatom a réztáblákat – Népmesék, Az Everless kastély, Közgazdaság – amíg meg nem találom a Történelem feliratot a könyvtár másik végében. Akár ott is kezdhetem. Megkerülöm a szobát, igyekszem olyan látszatot kelteni – ugyanakkor kerülöm a feltűnést mint akinek feladata van, és besurranok a polcok közé.

Könyvek vesznek körül, aranyozott címek villognak a félhomályban. Felütöm a Semperai históriák című, vékony kötetet, és az oldal közepétől kezdem olvasni:

„A haditengerészet egyik kapitányának beszámolója szerint Sempera királynője tulajdon kezével vágta el a támadók torkát a Varázslónőtől kapott pengével, amelyről azt tartották, hogy felszív minden vérmágiát. Saját időkölcsönzője volt, egy sötét, csuklyás köpenyt viselő asszony, aki mellette járta a harcmezőket, vérét vette a sebesülteknek, vérvassá változtatta őket, és ezt végig kellett nézniük társaiknak is, miközben sorukra vártak.”

Becsukom a könyvet, a mellemhez szorítom, és a fűtött helyiségben is kiráz a hideg. Apa sosem beszélt valami sokat a támadásokról és lázadásokról a vérvas korának első századában, amikor a földet behálózta a Varázslónő és az Alkimista mágiája. Azonban Amma fogadott nagyapja esküdözött, hogy egyik őse a királynő hadseregében szolgált. Elmentem Ammáékhoz, leültünk az öregember széke elé, ő pedig addig mesélt éjszakai vértolvajokról, levágott végtagokról, nyakazásokról, amíg Amma el nem kezdett könyörögni, hogy hagyja abba. „A támadók – mondta nagyapa – kiirtottak volna minden semperait, és magukkal vitték volna a vérvasat a tengeren túlra, ám ehelyett a semperai hadak ették meg a királynő parancsára az ellenség vérvasát, hogy hatalmasak legyenek.”

Még mindig a könyvet szorongatva körülnézek, hogy hova ülhetnék le olvasni, és ekkor meglátom őt: Liam Gerling ül a fejem fölött a galérián, és egy papírköteg fölé hajol.

Földbe gyökerezik a lábam, a szívem vadul ver. Ha csak lepillantana, rögtön felfedezne a galéria politúros korlátbábjai között. Behátrálok egy magas könyvespolc árnyékába, lassan, hogy ne keltsem fel a figyelmét.

Miközben a menekülés és a további kutatás között őrlődöm, feszülten figyelem Liamet. Még ha nem ismerne föl, akkor is szemet szúrna neki egy szobalány, aki olvas, ahelyett, hogy port törölne. Ő azonban mintha se látna, se hallana. A homlokát ráncolva összpontosít, lábával türelmetlenül dobol, mintha bosszantaná az olvasmánya. Pár percenként összevonja a szemöldökét, valamit firkant a noteszébe, azután tovább olvas.

Éles vonásai láttán, amelyek régóta kísértik álmaimat, olyan gyorsasággal lobban fel bennem a harag, mint a konyhai tűzhelyben a lángok. Forró és hangos töredékekben térnek vissza száműzetésünk emlékei.

Emlékszem, ahogy Liam a kohó felé löki Roant. Ezt annyi ideig tartó nyugalom követi, amennyi a villámot választja el a mennydörgéstől. Aztán a kohóból kivágódik a tűz, mint egy élőlény, a lángok szökellnek a levegőben. Látom a rettegést Roan szemében.

Lassan behunyom a szemem, megparancsolom az emléknek, hogy távozzon, azután ismét kinyitom. Fontos lehet, amit Liam ennyire elmerülten olvas. Amióta visszatért nyár végén az akadémiáról, tevékenyen vett részt a Gerling-vagyon kezelésében, általában Everless ügyeiben – legalábbis ennyit szűrtem le a szolgák pusmogásából. Akkor is ilyen szívesen fogadta volna vissza a család, ha tudják, mit akart tenni Roannel? És Roan emlékszik még a halál érintésére?

Egy inas – Stefan, ha jól emlékszem – siet el mellettem; érzem a kölnije szagát. Hátranéz rám, gyanakodva húzza össze a szemét. Elakad a lélegzetem, de ő továbbmegy, és a polcok végénél felszalad a lépcsőn. Odamegy Liam asztalához, és megérinti a vállát.

Liam ingerülten felkapja a fejét. A szolga súg valamit. Liam sóhajt, kihúz egy fiókot, beleteszi a könyvét meg a noteszét, visszatolja a fiókot, be is zárja.

Éppen el akarok fordulni, amikor megakad a szemem valamin. Liam éppen feláll, és ekkor látom, hogy furcsa színű a tenyere. Mintha borba mártotta volna.

Hinton szavai előbukkannak a tudatom mélyéről. A keze is ilyen piros volt. Apáé.

A lábam magától indul el, mielőtt kitalálhatnék valami okosabbat. A helyére teszem a könyvet, és biztos távolságból követem Liamet és a szolgát, ahogy a könyvtárajtóhoz sietnek. Az úr megy elöl, a szolga hátul.

Vigyázok, hogy fél folyosóval lemaradjak mögöttük, és nem nézek magasabbra Liam kabátjának szárnyainál. Everless egyik főfolyosóján megyünk, ahova most özönlenek ki a vacsora után az urak és a dámák, selyemben, bársonyban, pityókásan. Lesütöm a szemem, remélem, senki sem fog rám vakkantani. Liam nem felel az üdvözlésekre.

Végül a folyosó összeszűkül, kiürül, én pedig még jobban lemaradok. A tenyerem izzad, nyirkos az idegességtől. Előttem a férfiak befordulnak egy sarkon, és néhány másodperccel később hallom, hogy megállnak. Én is lassítok, és óvatosan kilesek a sarok mögül. Egy hatalmas, faragott mahagóniajtó előtt állnak. Körülnézek. Az itteni faliszőnyegek nem olyan pazarak, mint másutt Everlessben, ám régibbek és elegánsabbak, mértani mintáik bonyolult szövevényével. Pihegni kezdek. Még sosem jártam itt. Nem is lenne szabad itt lennem. Ha rajtakapnak...

Hogy megnyugodjak, lassan belélegzek, és amikor tele a tüdőm levegővel, egy darabig visszatartom. Apám tanított erre a trükkre, amikor verejtékezve ébredtem gyermekkori lidércnyomásaimból, és ugyancsak kellett gyakorolnom mostanában. Két régi rossz álom látogat, amióta visszatértem a birtokra: az egyik az éjszaka, amikor apát és engem száműztek, és egy másik, különösebb, amelyben menekülök egy késes lány elől, akinek az arca mindig árnyékban marad.

Liam és Stefan két másik emberrel beszél a folyosón – az egyikben felismerem az adószedőt. Megtévesztésig hasonlít arra, aki tiszteletét tette nálunk a tanyán.

Ez lesz a kincstár, ahol a vagyonukat tartják. Mindig úgy képzeltem el, hogy havonta egy ültükben felhabzsolják Crofton idejét, ahogy a disznók zabálnak a vályúból. Egy Gerlingnek természetesen itt kell lennie, amikor beszállítják az adókat a kincstárba. Azon sem kellene meglepődnöm, hogy ez a Gerling éppen Liam. Roan nem olyannak látszik, aki élvezi, ha egész délután pénzt számolhat egy huzatos toronyban.

Visszahúzódom a sarok mögé, és hegyezem a fülemet, hogy halljam a hangjukat és a vérpénzek csengését. A beszélgetés abbamarad, a nyíló ajtó hangosan csikorog a kövön.

– Menjetek fel! – parancsolja Liam, és én csodálkozom, milyen halk a hangja. – Mindjárt megyek utánatok.

A falhoz simulok. Menj fel! Fel! Fel! – biztatja a szívem Liamet, mert hátha akkor beleshetek a kincstárba. Iszonyúan és igézően kísért a gondolat, hogy meg kell próbálnom bejutni.

Liam abban a pillanatban kifordul a sarkon, és meglát.

Elég messze vagyok, hogy elmenekülhessek, ha tudnék mozogni, de a sokktól megbénulok. Egyetlen pillanat alatt odaér hozzám.

– A könyvtár óta követsz – mondja egykedvűen, bár az arca feszes a haragtól. – Miért?

Kinyitom a szám, de semmi sem jön ki rajta. Most, hogy néz, ismét rám tör a félelem, hogy felismerhet. Ismét villogni kezdenek az emlékek, a folyékony vas ragyogása, a saját sikolyom, a csípős füst.

Még ha nem ismerne is fel, akkor sem lenne szabad itt lennem. És itt van Ivan, a kardjával.

Bolond és őrült voltam, hogy követtem!

Mégis kényszerítem magam, hogy a szemébe nézzek, üres arccal, félelem nélkül. Benyúlok a derekamon lógó erszénybe, és előhúzom az első érmét, amely a kezembe akad, egy hóezüstöt, amelyet Duade adott Croftonban. Az ösztöneim jajveszékelnek, hogy ne váljak meg a pénztől, de azért belepottyantom Liam tenyerébe, amely be van pólyázva. Az ujjai hegye bíborszínű.

– Láttam, hogy lordságod elejtette – mondom – a könyvtárban. – Azután kíváncsiságot tettetek. – Nem akar valamit a kezére, mylord? A konyhán van varázsmogyoró.

Liam szeme összeszűkül. Zsebre vágja a pénzt, de közben sem veszi le rólam a tekintetét.

– Bizonyára tudod, hogy hol vagyunk? – kérdezi.

Egy pillanatig fontolgatom, hogy ismét hazudok, azután meggondolom magam. Liam kihallaná a hangomból.

– A kincstárnál.

– És hallottál róla meséket. Ugye, nem tévedek?

Lassan bólintok, nem tudom, mit akar. A hangja fojtott és méregtől csepeg.

– No, és mit hallottál?

– Ha egy idegen próbál bejutni, az ajtó az ujjain keresztül kiszívja minden idejét.

Érdesen felnevet.

– Mégis meg akartad próbálni? – kérdezi.

– Dehogy – felelem gyorsan és határozottan. Nem tudom, hogy most hazudtam-e.

– Elvesz az idődből, amikor belépsz, és sosem tudhatod, mennyit – mondja Liam, és a fenyegetés távoli mennydörgésként morajlik a szavai alatt. – Egy nap éppúgy lehet, mint ötven év. És amikor véredet veszi, az ajtózár így festi meg a kezdet. – Felemeli a saját kezét. – Ezzel jelzi, hogy valaki behatolt, vagy be akart hatolni az everlessi kincstárba. De ez legyen a legkisebb bajod. Sokkal inkább félhetsz Ivan kapitánytól, ha rajtakapnak, hogy miben sántikálsz.

Alig hallom meg a figyelmeztetést. Agyam lázasan pörög, apa kezének foltjaira gondolok. Tehát igaz, hogy a pince elvesz az ember idejéből. És apa egyébként is csaknem kifutott az időből. Ez megmagyarázná, miért jött a kastélyba, hogy itt haljon meg, a falak tövében... miért nem menthette meg az életét a leves, amit küldtem?

De nem. Apám, akármennyire kétségbeesett volt is, nem azért jött, hogy vérpénzt vagy ékszert lopjon. Amit ki akart hozni, azért érdemes volt meghalni.

– Mi a neved? – kérdezi Liam.

– Jules – motyogom. Még mindig látom magam előtt apám bíborfoltos kezét. Azután ráeszmélek, mit árultam el, és a rosszullét környékez.

Liamre nézek. Olyan közel vagyok hozzá, hogy látom a kivörösödött szemhéját. A Jules gyakori név, gondolom kétségbeesetten. Liam nem hozhatja kapcsolatba valamivel, ami tíz éve történt.

– A könyvtárban is voltál – mondja. – Egy újabb hely, ahol nincs keresnivalód.

A hangja közömbös, mintha nem fenyegetőzne, csak egy tényt állapítana meg. Nem ismerem fel azonnal a veszélyt.

– Én... én csak egy könyvet kerestem – dadogom. Az igazság akaratlanul kiszalad a számon. Azt kellett volna mondanom, hogy takarítottam, de hát Liam úgyis meglátta volna a hazugságot az arcomon. – Szeretek olvasni. – Átkozom magamat, amiért ilyen lassan forog az eszem. Hátrálok egy lépést, szeretnék elmenekülni.

– Lord Gerling! – kiált egy hang.

Kihasználom az alkalmat, és még egy lépést hátrálok.

– Jó estét, nagyuram!

– Várj! – Elkapja a csuklóm. A tekintete kissé vad, pupillája kitágul a sötét szivárványhártya közepén. Érzem a veszélyt, megdermedek. Remélhetőleg nem érzi, hogyan zakatol a pulzusom a bőröm alatt.

– Milyen könyvet? – kérdezi. Amikor bambán bámulok rá, hozzáteszi: – Mit kerestél a könyvtárban?

– Ó! – Agyam vadul dolgozik, egyszerre jut az eszembe életem összes olvasmányának a címe. Nem tudom, mit szólna hozzá, hogy a királynő után kutattam. – Semmi különöset, csak egy régi gyerekkönyvet. – Megkapaszkodok egy memóriafoszlányban. – Mese Elisáról...

– ...az utazóról – fejezi be helyettem Liam. A nézése még mindig egy kicsit eszelős, a fejét oldalra hajtva mered rám.

– Ismertem egy lányt, aki szerette azt a könyvet. – Van valami a hangjában, amitől libabőrös lesz a tarkóm.

Azután valami megváltozik benne. A testtartása merevebb lesz, és hátrál egy lépést.

– A kíváncsiság nem illik egy szolgálóhoz – mondja. – Ha még egyszer olyan helyen talállak, ahol nincs dolgod, szólok Ivan kapitánynak. Azt tanácsolom, ne próbáld ki, igazat mondok-e!

A szavai élesek. Egy perce még azon töprengtem, miként léphetnék le, most csak pislogok hitetlenül.

De nem szólok. Sarkon fordulok, és távozom.

Kezem reszket a dühtől, mialatt sietek a folyosókon – majdnem szaladok –, kétségbeesetten igyekszem olyan távol kerülni Liamtől, amennyire Everlessben lehet. Amikor az eszébe jutott annak a könyvnek a címe, egy pillanatra csaknem elfelejtettem, kivel állok szemben: azzal a fiúval, aki száműzetett bennünket, hogy palástolja saját kegyetlenségét. Minden bajunk forrása.

Ezt még egyszer nem szabad elfelejtenem.

A nyakamat behúzva átbújok egy alacsony ajtón a cselédfolyosóra. Alig várom, hogy eltűnjek szem elől. A főfolyosókkal ellentétben, amelyeket puha, vörös szőnyeg borít, és napfény árad be a magas ablakokon, a girbegurba cselédfolyosók szűkek és sötétek, de legalább ismerősek. Váratlanul szeretném, ha elnyelnének. Nem látom a szembejövőt, amíg össze nem ütközünk egy sarkon, olyan erővel, hogy megfájdul a vállam. Megbotlok, majdnem elveszítem az egyensúlyomat.

– Bocsánat – motyogom, és sietve összeszedem magam. Ekkor pillantom meg egy bársonykabát csücskét. Nem szolga az, akit kis híján fellöktem.

Roan Gerling megragadja a karomat, és felhúz.

Tágra nyílik a szeme, amikor meglátja az arcomat, nekem pedig a torkomon akad a lélegzet.

Roan kabátja félrecsúszott, az arca kipirult, a szeme ragyog. Hátrál egy lépést, hogy jobban lásson, a fejét oldalra hajtja, és lassan elmosolyodik.

Tudom, hogy be kellene húznom a nyakamat, és el kellene menekülnöm, de egy részem azt kiabálja, hogy Roan Gerling lásson meg, igazán lásson meg, és emlékezzen. Az ő arca kőbe vésődött az emlékezetemben, ezért nehéz elhinni, hogy nem jut az eszébe a nevem, amikor rám néz.

– L-Lord Gerling – hebegem. Pukedlizek, érzem, hogy az arcom lángvörös. – Bocsánatodat kérem!

– Nem számít! – Kuncogása arra biztat, hogy felnézzek, így meg is teszem. Nehéz nem megtenni, mert kék szeme mágnesként vonzza az enyémet.

– Hova ilyen sietve?

– Sehova, mylord.

Ez megnevetteti. Azután hirtelen abbahagyja a nevetést, és az arcomat fürkészi.

– Segítettél nekünk, amikor megérkezett a királynő – mondja. – Összeszedted a holmiját, ami kiborult.

Nem az a felismerés, amelyben reménykedtem, különösen azok után, hogy rám kacsintott a kerti ünnepségen, de azért jólesik. Talán nem emlékszik pontosan, ki vagyok, de ismeri az arcom.

– Igen, uram.

– Hogy hívnak? – kérdezi kissé lassabban, a fejét félrehajtva, mintha olyasmit bámulna, ami ismerősnek rémlik.

A szívem elszorul és kalimpál. Vallj am be neki az igazat?

Lehet, hogy Liam tudja, ki vagyok; ő az, aki gyűlöl. Ha valami büntetés készülődik a gondatlanságom miatt, az már elkezdődött. Apámnak nem kell félnie, ő már megszenvedett.

– Jules – mondom. Összepréselem az ajkam, félig-meddig attól félek, hogy kirepül a számon, ami a szívemben repes.

– Jules – ismétli meg Roan. – A kovács lánya.

Leesik az állam, amikor meghallom a nevemet. Meghitt és kedves, ha ő mondja. Gyorsan becsukom a számat.

– Barátok voltunk – súgom.

– Hát persze! – A mosoly lassan visszatér az arcára. – Bújócska. A fa az északi pázsiton.

Engem is megrohan az emlék. Nyár, a frissen nyírt fű illata, a kifullasztó játék, Roan keze az enyémen. Bólintok, mert nem tudok megszólalni.

– Láttalak a mulatságon. Aztán éjszaka a folyosón... – mondja óvatosan, mert nem akarja emlegetni összetört szívemet itt, ahol meghallhatják. Remélem, nem képzeli, hogy másba vagyok szerelmes. Talpig elpirulok a bolondságomtól. És mégis...

Nem, nem, nem számít, hajtogatom némán. A királynő lányát veszi el.

– Tudtam. – Egy lépéssel közelebb jön, és még mindig mosolyog. – Olyan rejtelmes voltál. Egyik nap itt, másnap sehol.

– Nem akartam elmenni – mondom igyekezve, hogy ne remegjen a hangom. Egy másik világban azt kérdezem: Kerestél?

Egy egész élet nyílik meg bennem, tele más emlékekkel – egy élet, amelyben nem hagytam el Everlesst –, azután becsapódik az ajtó.

Mire emlékszik Roan? Mivel magyarázhatnék meg mindent úgy, hogy közben nem árulok el semmit?

– Az apám...

– Ugye, a bátyám kergetett el titeket? – Elmosolyodik, nem tudom, csakugyan jókedvében-e. Mielőtt válaszolhatnék, olyan mozdulatot tesz, mintha egyetlen legyintéssel eltörölhetné a múltat. – Mindegy, lényeg, hogy visszajöttél. – Szinte észrevehetetlen gyorsasággal végigmér, amitől átforrósodik a testem. – Hova osztottak be, Jules?

– A konyhába. – A konyhás sokkal alacsonyabb szint a kovácsnál. Pironkodom.

Roan csettint a nyelvével, és még közelebb lép. Érzem lélegzetének melegét a nyakamon. Ha másmilyen lány lennék, kinyújthatnám a kezem, és megérinthetném.

– Ne haragudj, hogy beléd szaladtam – mondja pillanatnyi némaság után. – Sietek. Meghallgatásom lesz a királynőnél.

De nem indul, és a csodálkozásomra elvörösödik. Most, hogy szokásos könnyed mosolya is lehervadt a szájáról, sebezhetőnek és gyermekinek látszik.

– Hát... – mondja. – Jobb, ha megyek. Nem akarok elkésni.

– Várj! – tör ki belőlem, magas, esengő hangon. Roan visszafordul. – A k-kabátod, uram.

Roan odanéz és látja, hogy félregombolta a kabátot. Kapkodva elkezdi újragombolni.

Gondolkodás nélkül előrelépek, hogy segítsek. Azután észbe kapok, és lángba borul az arcom. De ő még le is engedi a karját, hogy könnyebben hozzáférjek. Visszás lenne most abbahagyni, amit csinálok, nem is teszem. Az ingen és a kabáton át is érzem testének melegét.

– Köszönöm, Jules – mondja halkan.

Ismerős, gyenge levendulaillata van. Bizonyára Ina Goldnál volt. A félregombolt kabát, a kipirult arc – a szívem elszorul. Gyorsan félreállok, lehajtom a fejem.

– Parancsodra, mylord. – Összeszorult szívvel nehezemre esik a beszéd, ám Roan észre sem veszi.

Ehelyett megfogja a karomat. Gyöngéd szorítása átsüt a ruhám szövetén. Alig néhány perce, hogy Liam vallatott, de most távoli emléknek tűnik.

– Jó megfigyelő vagy – mondja mosolyogva. – Remélem, találkozunk még!

Majdnem kicsúszik a számon: Mikor? – de hirtelen az eszembe jut valami.

– Lehetséges – válaszolom.

Roan felvonja a szemöldökét, szélesebben mosolyog.

– Hogyan?

Kigyúl bennem egy reménysugár. Sosem hittem, hogy közvetlen utat találok a királynőhöz. Most pedig itt áll előttem Roan Gerling alakjában.

– Szeretném megkapni annak az Addie nevű lánynak a helyét, akit a királynő száműzött – mondom sietve. Roan mosolya lehervad. – Tudom, hogy kevés a szobalány. Hallottam... – Roan elfehéredik, így hát elharapom a mondatot, és másfelől próbálkozok. – Szeretnék őfelsége kíséretéhez tartozni, hogy Inát szolgálhassam. Most is ezért vagyok itt, éppen a könyvtárban voltam, hogy utánanézzek valaminek. Olyan keveset tudok Lady Ináról... – Szeretnék beleönteni a hangomba minden vágyakozást, amelyet Roan ébresztett bennem, mintha tizenhét éves létemre az lenne a leghőbb vágyam, hogy a királynő lányának szolgáljak.

De Roan mosolya visszatér, áthat a melege.

– A próba? Az csak formaság, Jules. Egy csomó dohos butaság véleményem szerint. – Elvigyorodik. – A királynő holnap elmegy, de majd szólok az érdekedben Carónak, a királynő udvarhölgyének. Ő dönti el, ki kerül közel őfelségéhez, és nem holmi nevetséges vizsga – mondja nem kevés büszkeséggel. Hátrébb lép, ismét félrehajtja a fejét, és úgy néz rám – ez új szokás, valamikor az elmúlt tíz évben szedte fel –, mintha választ keresne egy kérdésre.

– Tulajdonképpen miért nem te szolgálod fel a reggelit nekem és Inának, akkor látná, milyen szép vagy? Küldetek érted, mihelyt lesz egy szabad reggelünk.

– Köszönöm, uram! – suttogom hevesen dobogó szívvel.

– Jules, szólíts már Roannek! – helyesbít.

– Lord Roan – felelem, és megengedek magamnak egy bujkáló, ferde mosolyt.

Harsány nevetése hosszan visszhangzik a szűk cselédfolyosón.

– Örülök, hogy összefutottunk, Jules! – Olyan közel hajol, hogy a szája majdnem hozzáér a fülemhez. – Jobban, mint gondolnád.