17

Különös és kínos ismét a konyhán lenni úgy, hogy nem tartozok a személyzethez. Őszintén szólva, már akkor is kívülállónak éreztem magam, amikor még ki sem választottak Ina szobalányának: új voltam Everlessben, ugyanakkor cseppet sem új. Titok voltam, amely a Gerling-kastély folyosóit járta. Később a gyászom ködében kisebb gondom is nagyobb volt az esküvői előkészületeknél, és alig szóltam azokhoz, akik naphosszat körülvettek.

A konyha egyik hátsó szobájában a szolgálók borostyánt és vastag ezüstzsinórt fűznek a lugas rácskeretébe. A fiatal Deni, aki koszorúban viseli a haját, átveszi a kosarat, és szétrakosgatja a téli magyalt egy hosszú asztalon; egy ismeretlen fiú vékony drótot csévél le a kezében tartott orsóról.

Megjelenik mellettem Bea. Elvesz az asztalról egy csillogó ágat, drótot teker rá.

– Szóval, milyen a királynőnek dolgozni? – érdeklődik.

Az asztalnál három másik lány felnéz, hogy hallja a válaszom. Eszembe jut, mit mondott tegnap Caro: tilos beszélnem a királynőről vagy arról, amit megtudok róla.

– Az igazat megvallva, mostanáig nem sokat láttam – mondom. – Remélem, ez hamarosan megváltozik.

– Nem, ha tudod, mi a jó neked – jegyzi meg Ingrid. Egy bogyót morzsolgat az ujjai között, a többiek egyetértően mormolnak, engem elfog a szorongás. – Kipaterol, Jules, ahogy Addie-vel csinálta.

– Pénzzé változtat! – rikkantja Deni.

– Ne törődj velük! – Bea szúrósan néz Ingridre és Denire. – Csak ijesztgetnek. – Hátat fordít társainak. – A nagyapám fiúkorában a királynőnél szolgált, és ő tanítatta ki...

– Szóval, ezért vagy itt? – horkant Ingrid. Bea sértetten ráncolja a szemöldökét, és visszafordul az asztalon szétterített magyalhoz. – Ne haragudj, Bea – folytatja Ingrid –, de a te érdeked is, mindkettőtök...

– Semmi baj! – vágok közbe, noha minden idegszálam azt sikoltja, hogy igenis, baj van. Biccentek az ezüstös levelek felé, amelyek azt várják, hogy átszúrják és felakasszák őket. – Fontosabb dolgotok van annál, hogy értem aggódjatok.

Ingrid mintha tiltakozni akarna, de mielőtt egy szót szólhatna, egy apró alak jelenik meg az ajtóban, és int nekem. Hosszú – legalábbis hosszúnak rémlő – ideje nem láttam Hintont, aki most felém ront a lányok között. Lehajlok, és megölelem. Érezhetően ideges és fészkelődik.

– Valaki látni akar, Jules – hadarja. – Odakint a folyosón. – Megragadja a ruhám ujját, kirángat a csoportból az ajtó irányába.

Megdöbbenésemre Liam támaszkodik a szemben levő falnak. Keze a kabátzsebében. Láthatólag bal lábbal kelt fel, és úgy néz, mintha ölni tudna. Egy pénzdarabot vet Hintonnak, aki elkapja, és bemenekül a konyhába, mint nyúl az üregbe.

– Mit keresel itt? – kérdezem. Kevesebb okom van félni Liamtől most, hogy Roan és Caro mellettem áll – de a régi félelmek végigfutnak az ereimen, és nem tudom elhallgattatni a vészharangot, amely azonnal megszólal, ahogy meglátom.

Előhúz egy cédulát a zsebéből, odanyújtja.

– Ina megkért, hogy ezt adjam oda neked.

Mosolygok, mert eszembe jut a ruhapróba, és Ina véleménye Liamről. Ezek szerint nem állhatta meg, hogy ne emlékeztesse őlordságát az ő magasabb rangjára. Liam most meg van sértve, aminek örülök. Gyilkosan mered rám, miközben elveszem a papírt, és hátralépek, hogy széthajtogassam, és elolvassam. A kézírás szép, de kissé egyenetlen, mintha a levél küldője sietett volna, hogy mielőbb befejezze.

Jules, azt tervezem, hogy holnap kilovagolok Everlessből, és szeretném, ha elkísérnél. Kérlek, légy virradatkor az istállóknál, hogy minél jobban kihasználhassuk a napot!

Ölel, Ina

– Szolgáló létedre igencsak kiismerted az everlessi fogaskerekeket – jegyzi meg Liam, amikor a zsebembe dugom a cédulát.

– Nem egészen értem, mire gondolsz.

– Megkedveltetted magad Lady Golddal – feleli. – És az öcsémmel.

Az éles válasz a torkomon akad. Mereven nézem az arcát, szeretném kiolvasni a tekintetéből, mit tud, de csak kifürkészhetetlen elszántságot látok. Nem tudom elképzelni, hogy Roan megbízna benne. Ritkán láttam őket ugyanabban a szobában, de olyanok voltak, mint akik külön világban élnek: Roan a figyelem középpontjában, csupa fény és nevetés, Liam némán les valamelyik sarokból, a szeme olyan sötét, hogy szinte elnyel minden fényt, a gyertyalángok úgy remegnek a közelében, mint most az én szívem.

– Gyerekkori pajtások voltunk – mondom. – Tudod jól. Te is ott voltál. – Noha mindig félrehúzódtál, mindig csak figyeltél, mindig hallgattál. – Roan és én csupán... – Elnémulok, nem tudom befejezni a mondatot.

Liam ajka megvonaglik.

– Barátok vagytok? – Kegyetlenül felnevet. – Azt hiszem, az öcsém valami mást forgat a fejében.

Ez a célzás nem háborít fel, nem is örvendeztet meg, hanem dühbe hoz. Annyi év óta semmi sem változott.

– Egyszerre sérted meg az öcsédet, a jövendőbeli sógornődet és engem – mondom hidegen. – Komoly teljesítmény. A te büszkeséged pár percig sem tűri, hogy valaki más parancsoljon neked?

A pillái repdesnek, az arca megrándul, mintha fájna valamije, de gyorsan visszanyeri szenvtelenségét.

– Nem érdekel a rang – mondja. – Sosem érdekelt.

– Ó, akkor hát magánügy. – Mielőtt válaszolhatna, sarkon fordulok, és elindulok a folyosón a hálóterem felé.

Rövid hallgatás, aztán:

– Te és az apád nem tartoztatok ide! – kiáltja utánam, furcsán érzelemmentes hangon.

Ereimben meghűl a vér, mintha egyszerre álltak volna le a bennem keringő órák, napok és évek. Szembefordulok Liammel, akinek a szeme olyan, akár a kova. Ahogy közeledek hozzá, látom is a tűzkőből kipattanó szikrát.

– Mit mondtál az apámról? – A hangom fojtott, és remélem, benne van minden dühöm. Néhány másodpercig állja a tekintetemet, mielőtt szótlanul lesütné a szemét. A válla megroskad, mint egy kisfiúé, akinek most vertek rá a kezére, mert édességet lopott.

Ekkor megkondulnak Everless harangjai, hangosan, hosszan és indulatosan, látszólag egy ütemre az ujjaimmal, amelyek hol ökölbe szorulnak, hol elernyednek. Sarkon fordulok, és ismét elvonulok a folyosón, minden lépésnél imádkozva, hogy Liam Gerling ne kövessen.