4

Everless a tornyok, a sánckerítések, a színes tej üveg ablakok, a zöld-arany zászlókkal díszített erkélyek vadona. A várat gondosan ápolt fákkal szegélyezett fasor osztja ketté. Az út egyik végét az a kapu zárja le, amelyen belépünk, a másikat egy tó a kőfalak tövében – a szekérről nem látni, de még emlékszem rá –, amelynek jegét feketére festik az árnyak.

Akaratom ellenére mohón bámulom a látványt, a pázsit szikrázó hótakaróját, a lombtalanul borzongó fákat. Nyáron szerettem leginkább Everlesst, amikor a virágpompa kibuggyant az ágyásokból. A kertészek a szolgák gyerekeire bízták, hogy gyomlálják ki a smaragdzöld fűből a pitypangot. De a sápadt téli fényben még szebb a birtok: olyan, mintha ezüstből és kristályból faragták volna.

Didergő csoportunkat egy petyhüdt arcú, idősebb inas tereli be a cselédszárny keskeny folyosójára. Továbbra is lehajtom a fejem, a szívem gyorsan ver, biztosra veszem, hogy bármelyik pillanatban felismernek, ám a szolgák szinte ránk sem néznek.

Végigmegyünk egy lejtős átjárón, amelyet nem ismerek, és megérkezünk a szolgaszállás útvesztőjébe. Hirtelen eszembe jut egy emlék: Roan rájött, hogyha a falakhoz szorítjuk a fülünket, néha meghallhatjuk, mit beszélnek a nemesek a fenti folyosón. Többnyire elvénhedt arisztokraták unalmas diskurálásait hallottuk ilyen-olyan kalandokról vagy befektetésekről, bár még túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy megértsük, mit jelentenek – ezek évszázadokat adtak-vettek és csereberéltek úgy, ahogy apa és én édességben kártyáztunk. De Roan gyakran szólt hozzám a falon át, amikor nem jöhetett le játszani a cselédfolyosóra. A hangja, a nevetése már akkor megdobogtatta a szívemet.

Bár a folyosókon nyüzsögnek a szolgák, most nincs hangoskodás. Bizonyára túl sok a dolguk, hiszen fel kell készíteniük a kastélyt a királynő látogatására és Roan esküvőjére – vagy pedig Everless megváltozott, és még kevésbé tűrik a fecsegést és a nevetést.

Hamarosan a konyhában találjuk magunkat, egy akkora barlangszerű helyiségben, amelyben legalább háromszor elférne croftoni kunyhónk. Ez bezzeg visszhangzik a zsivajtól, amelynek a különböző táj szólások adják a dallamát. Semperához hasonlóan Everlessben is szívesen látják az idegenből érkezetteket. A megviselt, kifacsart birodalomban trónra került királynő száz évet ajánlott fel származásától függetlenül mindenkinek, aki hajlandó volt letelepedni Semperában, viszont lezárta a határt az utazók és a kereskedők előtt. Be lehetett jönni, de nem lehetett kimenni.

Az egyik hatalmas teknőnél éppen egy fél marhát trancsíroznak fel a pirospozsgás fiatal szolgák. Eszembe jut Amma, és megfájdul a szívem. Éveken át figyeltem, ahogy csíkokra vagdossa és megszárítja a húst – az ő szakértő kezéhez képest ezek lassúak. Ilyen tempóban a hús megromlik, mielőtt végeznének.

Amikor közelebb húzódok, hogy felajánljam a segítségemet, egy fiú rám vakkant:

– A magad dolgával törődj!

Otthagyom, de közben meglátom a vékony fehér vonalat a tenyerén. Az eladott idő helye. Vajon maga miatt állt be ide, vagy másra keres?

Egy egész asztalt állnak körül a konyhalányok; előttük hegyekben magasodik a felszeletelt zöldség, egy másiknál liszttől fehér alakok gyúrják és formázzák a kenyértésztát. Két hatalmas tűzhelyben lobognak a lángok több tucat fazék alatt; párolódik, rotyog, időnként kifut az étel, ínycsiklandó illatok szállnak, megszédülök tőlük. Ma még semmit sem ettem a szekrényből elemelt cipón kívül.

Bejön egy szédületesen magas lány, Gerling-színekben. Hatalmas, göndör hajkoronája van, és ezüsttálcát hoz, amelyet elhelyez egy deszkapulton. A barna ruhás konyhások nyomban telerakják a tálcát tányérokkal, amelyeken sütemények aránylanak. Apró bronzkanna, cizellált evőeszközök teszik teljessé a reggelit. Várakozás közben a lány elvesz az asztalról egy hosszú spárgát, és álmatagon hátraköti a haját.

– Lord Gerling ma reggel szólított engem – mondja. A szeme ragyog, erős karja sűrűn szeplős. – Azt óhajtja, hogy én szolgáljak a királynőnek, amikor megérkezik. Lady Verissa egyetért.

Egy másik lány felhorkan.

– Tudjuk, miért! – mondja, de fel sem néz a hagymáról, amelyet szeletel.

Egy gyönyörűen hímzett kötényt viselő, szürke hajú asszony vág keresztül a konyhán. A szolgák úgy követik, mint a kiskacsák az anyjukat.

– Addie! – förmed rá a magas, göndör lányra. – Egyelőre Lady Gerlinget szolgálod, nem a királynőt! – Addie felkapja a tálcát. – Egyik lábad itt, a másik ott!

A szürke hajú asszony ismerősnek tűnik: valamiért melegséget és biztonságot társítok az arcához, jóllehet nem emlékszem a nevére. Minden új lánynak feltesz néhány rövid kérdést, azután dolgozni küldi őket az asztalokhoz.

Nálam megáll. Kissé összeráncolja a szemöldökét. Csak nem ismerősnek talál ő is? De aztán hunyorít, és a tétovázás rövid pillanata elszáll.

– A neved? – kérdezi.

Fontolgatom, hogy álnevet adok meg, ám eszembe jut apa egyes számú szabálya a hazugságról: az igazat mondd, amikor csak teheted.

– Jules – mondom. Elég közönséges név. – Croftonból.

– Jules – ismétli meg. – Szolgáltál már valaha? Szükségem van valakire, aki úgy fel tudja tálalni az urak és hölgyek reggelijét, hogy nem lesz belőle botrány. És a Varázslónő szerelmére, olyan lányra van szükségem, aki nem ejti el idegességében a tálcát.

Mögötte az egyik szolgáló fülig vörösödik. Ideges természetűnek látszik, határozottan az a fajta, aki elejti a tálcát.

Megrázom a fejem. Amikor látom a redőket az asszony homlokán, hozzáteszem:

– De gyorsan tanulok! Nem egykönnyen jövök zavarba.

Felkészülök a további kérdésekre, ám ő csak még egyszer végigmér, azután bólint.

– Majd kipróbálunk, croftoni Jules. – Felvonja a szemöldökét, sarkon fordul és elsuhog.

Everlessi gyerekkoromban háromszobás házunk volt a kovácsműhely mellett. Mindkettőnknek volt külön szobája, mint az udvarhölgyeknek, a komornyiknak, az inasoknak. Kicsi szobák voltak, de a mieink, tele fémmorzsával és füstszaggal.

Most értettem meg, milyen szerencsések voltunk. A szolgálók hosszú hálótermét telezsúfolták emeletes ágyakkal. Legalább kétszázan alhatnak itt. Az ágyakat olyan közel tolták egymáshoz, hogy ha lefekszünk, kényelmesen megfoghatjuk egymás kezét.

Örülök, hogy igazam volt. Láthatólag senki nem ismert fel, még a szolgák sem, akikre emlékszem a régi napokból. Tíz év koplalás és fázás meggyötört, lefaragott rólam minden puhaságot. Kétlem, hogy bárki is felismerné bennem a kovács lányát, hacsak nem állna mellettem apa, tíz évvel fiatalabban, a kötényében. Senkinek sincs ideje engem fürkészni, én pedig boldogan tűnök el az esküvőre felfogadott új cselédek tömegében. Miután elfoglalom az egyik keskeny priccset, és átöltözök az egyszerű, barna konyhai egyenruhába, lesietek.

Lora, a hímzett kötényű főszakács hadarva ontja rám a tudni- és tennivalókat. Úgy járkál, mintha egy láthatatlan óceán hullámain egyensúlyozna. A bal lába térdtől lefelé hiányzik, ezért nagy gonddal esztergált és festett falábat visel, bár a piros cipő most éppen barna a zöldségfoltoktól. Egy déli faluban született, onnan állt be szolgálni Everlessbe, és annyi időt takarított meg, hogy sikerült túlélnie harminc évet megért szüleit. Noha nem rajong a Gerlingekért, érdemes volt hozzájuk szegődnie.

Harmadszor ismételi el, mik a szabályok a királynő körül: akkor beszélünk, ha megszólít, mindig lesütjük a szemünket, soha, semmilyen okból nem érintjük meg. Hirtelen elharapja a szót, és csettint a nyelvével.

– Hiszen te mindjárt összeesel! – mondja. Elvesz az asztalon felmáglyázott harapnivalóból egy szalonnával megtűzdelt, kicsiny, kemény zsömlét és egy nagy almát. – Egyél csak! – biztat jólelkűen. – Utána vidd le a többit az istállófiúknak. Ismered az utat?

Bólintok, és igyekszem küzdeni az emlékek vonzásával. Lószag, nedves széna, Roan nevetése, ahogy futkos a bokszok között, hergel, hogy fogjam meg, mert tudja, hogy úgyse kaphatnám el a lobogó bársonyköpeny csücskét.

– Helyes. – A főszakács megveregeti az arcom.

Le sem ülök, úgy falom be a zsömlét. Egyre jönnek az újak, szétválogatják, és beosztják őket a varrodába, a mosodába, a takarításhoz, mert sok száz vendég várható az esküvőre. Addie visszatért a konyhába, hogy munkába állítsa őket. A legcsinosabbak a dámák mellé kerülnek szobalánynak.

Miután eltüntettem az almát, felkapom a tálcát, és kifelé indulok a konyhából. Minden kisebb és idegenebb, mint ahogy emlékszem rá, mintha nem Everlessben járnék, hanem Everless furcsán eltorzult álomképében. Ott bújtam el egy ereklyetartó mögé, onnan gurítottam olajbogyómagvakat a folyosóra, hátha felbuktathatom a vén komornyikot, Giroldot. Oda rejtőztünk Roannel Liam elől, aki csúnyákat mondott rám, ott karcoltuk bele a kőbe a monogramunkat. Valaki később lecsiszolta, de azért még mindig ott sejlik a betűk kísértete.

Megérintem őket, és mosolygok, azután továbbsietek. Ábránd! Azok az évek, azok a boldog emlékek elsimultak, akár a kő. Csak a benyomás maradt.

Egy röpke pillanatra mégis rányomom a fülem a falra, hátha meghallom Roan Gerling hangját.

Ahogy befordulok a sarkon, meglátok egy kisfiút, aki talán kilenc lehet. Nála is tálca van, csak ezüst és nem ón, rajta hússal, süteménnyel, mellette egy porcelán teáskanna. Baloldalt ül, a lépcső alsó fokán, és úgy fest, hogy mindjárt elbőgi magát.

– Eltévedtél? – kérdezem gondolkodás nélkül.

A kisfiú akkorát ugrik, hogy csaknem felborítja a tálcát, de megnyugszik, amikor látja, ki vagyok.

– Lady Sida senkinek nem engedi meg, hogy lássa. Csak Harlowe-nak szabad! – súgja. – De Harlowe most otthon van, mert jön a baba, így hát nekem kell fölvinni! De Milady nem szereti a fiúkat. Thom azt mondta, hogy le fogja harapni a fülemet! – Megborzong, lesüti a szemét.

Ez a Harlowe vélhetőleg Lady Sida szobalánya. Felnézek a sötét, szűk lépcsőn a fiúcska mögött, és kitalálom, hova vezet. Az uraknál van egy olyan hagyomány, hogy a legöregebb lakik a legmagasabban. Lady Sida már az én születésem előtt odafent trónolt. Senki nem tudja, pontosan hány esztendős, ám a gyerekek a szalonokban és a cselédszárnyban is azt sutyorogták, hogy háromszáz is elmúlt. A gondolattól libabőrös leszek. Lady Sida közeledik ahhoz a ponthoz, amelyen túl a vérvas nem képes mozgatni az emberi szívet, kivéve a királynőt, akit állítólag a Varázslónő ajándékozott meg a rendkívülien hosszú élettel, mielőtt eltűnt volna. Miután a föld úgy ötszáz éve eltelt vérvassal, idegen támadók zúdultak ránk minden égtájról, hogy megkaparintsák azt az akkoriban hihetetlennek vélt ajándékot. Ám a királynő, aki akkor még nem volt több egy tehetséges, ifjú tábornoknál, győzelemre vezette a semperai sereget.

Vajon mit láthatott Lady Sida három évszázad alatt? Morbid kíváncsiság rohan meg. Leguggolok a kölyök elé.

– Ez itt az istállófiúknak lesz – mondom, és leteszem a tálcámat a lépcsőre. – Cserélünk?

– Nem félsz? – kérdezi pislogva.

Valahányszor kicsi koromban elszomorodtam vagy féltem, apa addig mesélt vagy tréfálkozott, amíg meg nem feledkeztem a félelmemről. Bennem sosem volt meg ez az adottság, de most kezet nyújtok a gyereknek.

– Jules vagyok. Téged hogy hívnak?

– Hinton. – Kétkedően ráz kezet velem.

– Ne félj az öregektől, ártalmatlanok! – mondom, noha én is félek tőlük, mindig féltem. A Gerling-vének közül kevesen látszanak idősebbnek negyvennél, holott a többség közelebb járhat a száznegyvenhez. Ránézésre meg nem mondaná az ember, hacsak nem áll olyan közel hozzájuk, hogy lássa kidagadó kék ereiket, vagy megfigyelhesse, hogyan felejtik el beszéd közben, mit is akartak mondani. És ha valaki több száz évet él, mint Lady Sida, az állítólag már nem is egészen ember. Ez kényelmes magyarázat, mivel egyikünk sem tudhatta az igazságot. – Majd én felviszem helyetted a tálcát, ha akarod.

– Köszönöm. – Megkönnyebbülten néz rám. Mire felveszem a tálcát, ő már el is tűnt.

Kapaszkodok felfelé a sötétben, megparancsolom a kezemnek, hogy ne remegjen. Lady Sida nem vér szerinti Gerling, csak házasság útján került a családba – az idősebb szolgák szerint az anyja sövényboszorkány volt, a férje azért hozta Everlessbe, hogy tanulmányozhassa az idő titkait. Kislány koromban csak távolról láttam, amikor lejött a tornyából a lakomákra. Lady Sida mindig különös, rafinált, régimódi ételeket követelt: mézbort, kandírozott rózsaszirmot, sült énekesmadarakat. És ha valaki megharagította, abból a pletyka szerint egyetlen pillantással kiszippantott egy teljes évet, és egészben nyelte le.

A lépcső egy ajtónál ér véget, amelynek fájába cikornyás négyágú csillagot faragtak. Ez az évszázad jelképe, mint ahogy a hónapé a hold, az esztendőé a nap. Felemelem a rézkopogtatót, ráejtem a csillag közepére.

Egy percig csönd van.

– Szabad! – szól ki végül egy hang. Olyan halk, hogy alig hallom. A vállammal belököm az ajtót, és bemegyek, pajzsként tartva magam előtt a tálcát.

A tágas szoba árnyai között a kandallóban pislákoló tűz és az ablakon behulló gyér fény jelenti az egyetlen világosságot. Mindenfelé bársonnyal kárpitozott karosszékek, selyempárnák, bőrkötéses fóliánsok súlyától megroskadt könyvespolcok. Egy tükörasztal, amelynek lapját elborítják az ékszerek és az ezüstfésűk. De a legtöbb tárgyat vastagon belepi a por, mintha a hölgy évek óta tiltaná a szolgálóinak, hogy bármihez is hozzáérjenek.

– Hozd ide a tálcát!

Az öregasszony az ablaknál ül. Olyan, mint egy bekeretezett kép, ahogy nézi Everless behavazott pázsitját. Magas és elegáns, csak valahogy vértelen. A bőre fénytelen és kiszáradt a kortól, hosszú fekete haja galambfehérre őszült. Szeme, akár a felvizezett tea. Egyenes szabású köntöst visel, amely száz éve kiment a divatból, nyakán és csuklóján habos csipkével. Talán nem tudja, mi a divat, vagy egyszerűen nem törődik vele?

– Te nem Harlowe vagy – állapítja meg. A hangja serceg, akár az ócska gyapjú, de vág is. – Mi történt Harlowe-val?

– Harlowe hazament szülni, úrnő – mondom. A párnákat kerülgetve közelebb óvakodok.

Szó nélkül megtekint, ujjait összekulcsolja az ölében. Lehet, hogy egész nap csak bámul ki az ablakon? Ettől elfog a düh. Több évet élt, mint amennyije fél Croftonnak van – éveket, amelyeket úgy harácsoltak össze, mint az a tegnapi adószedő, aki vérét vette apámnak –, és erre kell neki? Hogy bambuljon kifelé az everlessi fagyott pázsitra?

– Ez kamilla? – méregeti a tálcán álló kannát. – Harlowe tudja, hogy nem iszom ilyesmit. A kamilla balszerencsét jelent, mint tudod.

Fogalmam sem volt róla.

– Nem, úrnő – mondom. – Ezt külön kegyednek főzzük.

Az állkapcsa mozog, mintha rágna valamit.

– Milyen híreket hoztál? – kérdezi aztán.

– P-parancsol ladységed?

– Haszontalan leány! – sziszegi, és hadonászik, mintha legyet kergetne. – Hány nap múlva érkezik a királynő?

– Két nap múlva, milady – felelem, mert kihallottam odalent a konyhai lázas sürgésből a dátumot. Egy hónapja lesz a királynőnek és Lady Goldnak, hogy felkészüljenek az esküvőre, és a tavasz előestéjén történik meg a nász. Emlékeztetem magam, hogy nincs jogom Roanre, az égvilágon semmiféle jogom sincs.

– És a lány? Roané?

– A királynővel érkezik, milady. – A lány, aki Roané. A szavaktól elszorul a szívem. Érzem, hogy ég az arcom, és remélem, hogy Lady Sida nem veszi észre.

– Eddig egyetlen örökbe fogadott gyermek sem élt odáig, hogy elfoglalhassa őfelsége trónját, ugye? Miért gondolja Roan, hogy ezzel a lánnyal más lesz a helyzet? – motyogja, és tekintete visszatér az ablakhoz.

Nem tudom, elengedjem-e a füle mellett a motyogását, vagy válaszoljak rá. Való igaz, a királynő korábban is fogadott örökbe gyermekeket. A krónikák szerint egy gyermek meghalt a járványban, amely évtizedekkel ezelőtt söpört végig az országon. Egy másik a palota elleni orvtámadásban veszett oda. A harmadik vízbe fúlt. Mindez még a születésem előtt történt. Nem nagyon érdekel a királyi családfa, egyáltalán semmi, aminek a palotához van köze – apa mindig azt mondta, hogy meséken és histórián nem vehetsz kenyeret –, ám felfigyelek a vén Gerling szavaiban bujkáló vádaskodásra: a királynő sosem hal meg, sosem adja át a trónját. Vérszemet kapok.

– De hát maga őfelsége tette meg örökösévé Ina Goldot, úrnő.

Lady Sida összehúzott szemmel néz rám, és ravaszul mosolyog.

– Én meg azt mondom, hogy megeszi a szívüket, azért marad fiatal.

Szavai megállnak a levegőben. Cseppet sem szeretem a királynőt, de az őrült vádtól akkor is összerándulok, mintha ütésre számítanék. Igen, csorog belőle az őrültség, holott Lady Sida nem látszik eszelősnek. Vén ugyan, de a hangja határozott, az elméje ép. Nyilván gúnyolódik. Hinton nem ok nélkül félt tőle. A lehető leggyorsabban leteszem mellé a tálcát az asztalkára, és várom, hogy elbocsásson.

Őladysége ekkor olyat tesz, amitől meghűl a vérem.

A mellzsebéből elővesz valami csillogót. Időbe telik, mire felfogom, hogy hiszen ez egy évesarany, majdnem akkora, mint a tenyerem és színtiszta arany. Egy évnyi élet. Minden erőmre szükségem van, hogy ne tépjem ki fonnyadt kezéből, hogy aztán visszarohanjak a tanyára, apához.

Milyen messzire jutnék, mielőtt Ivan elkap?

– Oldd fel benne – türelmetlenkedik. – Siess, mielőtt a tea kihűl!

Vonakodva nyújtom érte a kezem. A pénz mintha elevenen lüktetne remegő ujjaim között. Mennyi életet adhatna nekem ez a semmiség! Mennyit adhatna apának!

Olyan életet, amelyet másoktól vettek el.

De a pénz, amely olyan súlyos és tömör a kezemben, mézként olvad szét, amikor belecsúsztatom a teáscsészébe. Lady Sida fonnyadt vén ajkai közé illeszti a csészét, és hosszan, ráérősen kortyol belőle. Nem hiszem, hogy képzelném az arcát átszínező pírt.

Nem várom meg, hogy elbocsásson, pukedlizek, és kisietek a szobából. Látni sem bírom, ahogy a vénasszony torka nyeldesve továbbítja az ereknek az esztendőt. Most még inkább árulásnak érzem, hogy Roan nevére gyorsabban ver a szívem. Elárulom vele magamat, Croftont, apát. Hogy érezhetek bármit is Roan iránt még mindig, akinek a családjában annyit ér egy évnyi élet, mint egy kockacukor? Akinek a családja tönkretette az enyémet és még hányakét?