10

Amikor másnap betámolygok a konyhába az egyszerű fekete ruhában, amelyet Lora készített ki számomra, Hinton azonnal lecsap rám. Tálca van a kezében, a tálcán kenyér, sajt meg egy bögre tea. Letelepszünk a fal mellett egy asztalkához, és csöndben eszünk. Az érzékeim tompák. A konyhások pletykálkodása távoli zúgássá halkul, Lora főztjének hamuíze van.

– Az én apámat is megölték – mondja Hinton egy idő után. Halkan beszél, és a csomót bámulja az asztallap deszkájában. – Cormernek hívták. Lord Liam patkolókovácsa volt... még azelőtt.

Elakad a lélegzetem. Hinton lapos pillantást vet rám. Ismertem Cormert – biztos kezű ember volt, szinte varázslatosan értett a lovak megnyugtatásához, és mindig készen állt nála a tréfálkozás vagy a mese. Liam ölte meg?

A kérdés – a harag – bizonyára kiül az arcomra.

– Ivan kapitány. – Tekintete visszatér az asztallapra, de a hangja most már indulatos. – Apám patkolta meg a lovait arra a kocsiversenyre, amin a keletről jött Lord Wystan győzött. Ez nem tetszett a kapitánynak, és az apám fizetett meg érte.

Egy régi croftoni pletyka jut eszembe a Gerlingek egy patkolókovácsáról, akit egy elveszített verseny miatt egy kocsi mögé kötöttek, és halálra vonszoltak. Sosem hoztam kapcsolatba az esetet azzal az emberrel, akit ismertem. Egy pillanatra megfeledkezem a gyászomról, és elszörnyedve bámulok a gyerekre.

Mindig tudtam, hogy az élet Everlessben kegyetlen és önkényes tud lenni. Ha az ember már nem hajt hasznot, ha megöregszik, megbetegszik vagy megrokkan, a Gerlingek egy szempillantás alatt kirúgják. Ám ez a hely még annál is sötétebb, mint amire gyerekkoromból emlékeztem. Odahajolok Hintonhoz, átölelem. – Ez nagyon szomorú.

Hinton megrázza magát, mintha az emlékektől akarna szabadulni.

– Régen volt. Csak azért akartam elmondani neked, mert jobb, ha mindig elfoglalod magad valamivel, és nem rágódsz egyedül. – Nyújtja a kezét. Az a pénz csillog a tenyerén, amelyet tőlem kapott két napja, hogy csempéssze ki apát. Reszket a keze.

Ahelyett, hogy elvenném, inkább ráhajtom Hinton ujjait a pénzre.

– Sokat tettél értem – mondom komolyan, és a füle mögé simítok egy haj tincset.

Megrázza a fejét. A szeme – olyan fiatal, mindannak ellenére, amit elszenvedett – csupa könny.

– Ne haragudj, Jules! – mondja. A feje a mellére csuklik. Tudom, hogy azt gondolja: Én vagyok a hibás. A saját gondolataimat ismerem fel az arcán.

Magamhoz ölelem.

– Semmi rosszat nem tettél. Maga választotta ezt az utat. – Ha valamit bizonyosan tudok az apámról, akkor ez az. – Semmit sem mondhattál, vagy csinálhattál volna, amivel letéríted róla.

Ha felelős valaki a haláláért, akkor az én vagyok. Én, mert nem jöttem el innen, amikor könyörgött. Én, mert már Croftonban hazudtam, és magára hagytam.

Hinton habozik egy pillanatig, azután bólint. Elapadnak a könnyei, az arca felragyog. Ő is elveszítette az apját, mégis mosolygós, kedves és igyekszik jó lenni.

Figyelem, ahogy kerülgeti a szolgák asztalait, menet közben üdvözli őket, és tudom, hogy én sosem leszek többé ilyen vidám.

A nap hátralevő részében beletemetkezem a munkába: illatos leveleket tépkedek tüskés szárakról, húst sózok, vajat köpülök. A szolgák inkább kerülnek. Nem zavar – nem is akarok beszélgetni. Érezni sem akarok.

Amikor este a hálóterem felé baktatok, maroknyi szolgálólányt és egy fiút látok annál az ajtónál, ahol a cselédfolyosó a csarnokba torkollik. Felismerem köztük Beát és Alia boglyas haját. Odasietek, hogy megtudjam, miről van szó. Szürke mosodai ruhájában Alia még kisebbnek látszik, mint amire emlékeztem. Bűntudat és aggodalom tör át a gyászomon. Megígértem Ammának, hogy vigyázok a húgára, de szinte nem is gondoltam rá, amióta a királynő megérkezett Everlessbe.

Bea a hálóterem előtt áll a tágra nyílt szemű szolgálók gyűrűjében. Befurakodok Alia mellé.

– De elkapták a vérenceket? – kérdezi egy szeplős lány.

Vérencek? Érzem, hogy Alia megborzong. Megrángatja a ruhám ujját, és amikor lehajolok, azt súgja:

– Jules, útonállók támadták meg a királynőt, amikor idejött! Bea azt hallotta, hogy több mint húsz udvarhölgye és testőre halt meg!

Émelyegni kezdek. Szóval igaz.

– Pár vérencet megöltek a rajtaütésnél – mondja Bea. – A többit még nem. A királynő azonban utánuk küldte a katonáit, úgyhogy ez csupán idő kérdése. – Átkarol egy pityergő lányt, és addig nem engedi el, amíg meg nem nyugszik.

– Remélem, a királynő eret vág rajtuk, ahogy megérdemlik – motyogja valaki sötéten.

Egyelőre elegem van a halálból. Miközben a többiek tovább faggatják Beát, megszorítom Alia vállát, és lehajtott fejjel besietek a hálóterembe.

Ott pedig megtalálom szépen elsimítva a takarómon azt, amit Hinton múltkor próbált átadni. Az anyámról készült rajzot. Felkapom – először el akarom dugni az úti ládám aljába, vagy ki akarom dobni a konyhai szemétbe, hogy ne is lássam. Nem akarok emlékezni.

Valami megállít. Leülök az ágyra, hátrahúzódom az árnyékba, hogy ne lássák a könnyeimet. Nézem azt, ami az apámból maradt.

A papír puha a kortól, a szaga egy pillanatra megállítja a szívemet. Szalma és fa füstje, fanyar ólomszag. A képen az anyám hátranéz a válla fölött. Olyan élethű, hogy nem csodálkoznék, ha kinyitná a száját és nevetne.

Színére teszem le a papírt, hogy ne is lássam a rajzot, mert csak még jobban fájna a szívem, és akkor megdermedek. A fonákja nem üres.

Ismét felveszem, a gyertyafényhez tartom, közelebbről megnézem. Valamilyen szöveg, bár a betűk elhalványodtak a kortól, mintha egy réges-régi könyvből tépték volna ki. Maga a nyelv is ódon – amennyire megállapíthatom, ósemperai, amelyet a királynő beszélhetett kislány korában. Noha vannak benne ismeretlen szavak és írásjelek, boldogulok a hagyományos, cirkalmas írással, és megértem, hogy ez egy mese a Varázslónőről és ellenségéről, az Alkimistáról.

Napok óta először nevetek. Persze, hogy apám abból a könyvből áldozott fel egy lapot, amire lerajzolta az anyámat. Apa utált minden babonaságot.

De a nyomtatott szövegnél is különösebbek a gyerekes betűkkel írott széljegyzetek. A tinta annyira megfakult és elkenődött, az írás annyira olvashatatlan lett, hogy csupán töredékeket ismerek föl.

róka

az erdőbe

kígyó

ólom

Róka, erdő, kígyó, ólom. Roan játéka. A szavak előhúznak egy emléket, amelyben összegömbölyödök a tűzhely előtt, és apám egy bőrkötésű könyvből olvas a Rókáról és a Kígyóról, akik a legjobb barátok voltak.

Nem tudom, a szavak teszik-e vagy a papír otthonos szaga, de a szívem túlcsordul a fájdalomtól.

Ekkor megszólít egy halk hang. Összerezzenek.

– Mi ez? Szerelmeslevél? – csipogja.

Megriadok, de csak Bea az. Hol van már a reszkető lány, aki leöntötte borral a nemesember ujjasát! Most mintha az egész teste nevetne, önbizalma új erőre kapott a többi lány vigasztalásától. Lehuppan a szomszéd ágyra.

– Semmi érdekes – felelem halkan, és becsúsztatom a rajzot a párnám alá. Ugyan miért vette magához az apám ezt a rajzot az anyámról? Szerencsehozónak, ugyanazért, amiért én is elhoztam a Varázslónő szobrocskáját?

– Megpályázod Addie állását? – kérdezi Bea. A többiek örülnek a vidámságának, nekem viszont az idegeimet karistolja. Megrázom a fejem, de ő csak folytatja: – Lady Verissa kétségbe van esve. Először Addie, azután a királynő zavarta el az összes lányt, akikkel Verissa pótolni akarta. Valamilyen próbának vetette alá őket.

Egy gondolat kezd formálódni bennem.

– Miféle próbának?

Bea a szemét forgatja.

– Fogalmam sincs – gondolom, nem akar vidéki szolgálót. Verissa egy csomó lányt küldött már hozzá, de őfelsége mindet kidobta, miután rosszul válaszoltak a kérdéseire. Gondolom, szándékosan.

– Miért? – kérdezem, habár tudom a választ.

– Természetesen amiatt, ami Addie-vel történt. Ki akarja, hogy száműzzék? Vagy megöljék? – borzongja Bea. Félrehajtja a fejét, töprengve néz rám. – Lefogadom, hogy te elnyernéd a tetszését, ha akarnád. Csinos vagy, és ugyancsak nem ijedsz meg a magad árnyékától. Különben is, hamarosan elfogynak a lehetséges jelöltek.

Felpattan, és elvonul az ágyához, a terem túlsó végébe, annyit se mondva, hogy jóccakát. Mielőtt elnyúlhatnék, a felső priccsről leomlik egy puha szőke hajzuhatag, és megjelenik Ingrid büszke arca. Rákapott az Everlessbe tartó közös szekerezésünk óta , hogy kéretlen tanácsokkal lásson el.

– Ez túl vakmerő! – mondja.

Bea javaslata beveszi magát a gondolataim közé. A konyhában sosem férkőzhetek a királynő közelébe; szerencsésnek tarthatom, ha elkapom pár szavát két pohár bor között.

Ha tudni akarom, mit akart apám a kincstárban, és van-e köze ennek az intéséhez a királynőről, akkor nem árt közelebb lenni őfelségéhez. Egy belső hang figyelmeztet, hogy épp az ellenkezőjét teszem annak, amire apa figyelmeztetett, de miként tolhatnám félre a kínzó kérdéseket. Egyébként is, mit veszíthetek, miután már mindent elveszítettem?

Ezzel a felismeréssel csúszok be a takaró alá olyan hangtalanul, mint ahogy a kés a tokba csúszik.