25

A szél befurakodik a köpenyem alá, még a csontom velejét is megfagyasztja. Vágtató kancám kavicsokat rúg, ahogy végigszáguldunk az üres úton. Mindenem fáj – kellett volna legalább annyi szünetet tartanom, hogy megigyam a vérvasat, amelyet nem adhattam oda Carónak –, de minél előbb ki akartam jutni Everlessből. Alig bírtam felkapaszkodni a lóra, vagy egyenesen tartani magamat, miközben hazudtam valamit az őröknek, de a rémület és a dolog halaszthatatlansága őrült energiát adott.

Ez az energia most szivárog el belőlem; annyira kimerültem, hogy attól félek, a csontokat összerázó út ellenére is elalszom a farkasordító hidegben, a szőrén megült lovon. Valamilyen módon mégis tudom irányítani az állatot, amely egyszer csak megtorpan, holott szerintem alig pár perce jöhetünk.

Jobbra-balra üres mezők húzódnak, szűz hó ragyog a holdfényben. Százméternyire rendetlenül épült házak roskadoznak az út két oldalán. Különös házak ezek: gyöngén vibrálnak a hold és a hó fényében, mintha nyár lenne, és a hőség rezegtetné köztünk és a városka között a levegőt. A házak mintha izzanának, noha az utcák üresek, az ablakok sötétek.

Akárhogy nógatom, lovam nem hajlandó továbbmenni. Idegesen üti patájával a fagyott földet, dobálja a fejét. Meg is értem, hogy miért. Az előttünk elterülő Briarsmoor annyira rossznak látszik, hogy magam is önkéntelenül csikorgatom a fogam, és a legszívesebben hanyatt-homlok menekülnék.

Gyalog kell megtennem az út hátralevő részét. Igyekszem elfojtani a félelmemet, miközben egy út menti cölöphöz kötöm a kancát. Aztán szembefordulok Briarsmoorral, és a vállamra kanyarítom a táskámat. Egy utolsó, aggodalmas pillantást vetek a hátam mögé, majd elindulok.

Az út Briarsmoor felé úgy nyúlik, mint a rétestészta, a különös vibrálás úgy erősödik, ahogy közeledem. Mire odaérek, annyira eltorzítja a mögötte levő épületeket, hogy azok bizonytalan maszattá kenődnek szét, mintha bepárásodott ablakon igyekeznék belesni. A szívem dübörög a rettegéstől. Itt minden rossz, de most már nincs visszaút. Kinyújtom a kezem a határ felé, amely elválasztja Briarsmoort a külvilágtól. Az érintése megmelegít, de mivel semmi más nem történik, átlépem a vonalat.

Hunyorognom kell a váratlan napfényben, miközben mélyen beszívom a levegőt.

Szédelegve próbálom felfogni, mi történt. Egy másodperce még a csillagos ég alatt álltam; most viszont a derült téli napok fakó szürkéskék ege feszül felettem, és a bágyadt napsugár a meleg ígéretével kecsegtet.

A mesék igazak.

Káprázó szemem lassan alkalmazkodik. A ragyogás eltompul, és meglátom egy kisváros roncsait: a hiányzó kövektől ragyás utat, a lepusztult házakat, a sötét ablakkeretekben vicsorító üvegszilánkokat. Ha megfordulok, ott a Semperától elválasztó határ vékony fátyolfüggönye, de mögötte nincs más, csak a behavazott, sötét látóhatár elmosódó vonala, amelyet kettészel egy hosszú, szürkésfehér sáv: az út.

Libabőrös vagyok. Egy dolog hallgatni az árvaház gondnokának meséjét a helységről, amely tizenkét órával elmaradt a világtól, és más dolog a saját két szemünkkel látni. Szél fütyül az üres házak között.

Mivel nem vagyok biztos a következő lépésben, lassan elindulok a város peremén. Azt sem tudom pontosan, hogy mit keresek – a szobrot, egy könyvesboltot, az élet bármilyen jelét. Ám úgy tűnik, az emberek elhagyták ezt a helyet, és Briarsmoor leromlott a magányosság éveiben. Fák robbannak ki az ablakokon, a háztetők megroskadtak a hótakaró alatt. Majdnem elbotlom valamiben, ami penészes, törött széknek bizonyul.

Hasonló maradványok rejtőznek mindenfelé a hó alatt: bútorok csontvázai, edénycserép, a nedvességtől és a kortól felismerhetetlenné puffadt játékok és könyvek. Emlékszem, az árvaházi írnok említette az időválságot követő fosztogatást. A gyomrom görcsöl, amikor elképzelem, miféle káosz tombolhatott itt.

Valami megmoccan az égen. Felkapom a fejem. Vékony füstoszlop száll fel valahonnan beljebbről a kékségbe. Elakad a lélegzetem. Ki lakhat egy ilyen helyen?

Hiszen te is itt vagy, emlékeztet egy fanyar belső hang. Az elnéptelenedett Briarsmoort bizonyosan megrohanták a fosztogatók és a dögevők. Lehet, hogy nem jelent bajt, de ha jelent is, akkor sem tudhatok meg a múltamról semmit, ha a város szélén lapítok. Noha mindenfelé néztem, sehol nem látok olyan szobrot, amely hasonlítana álmaim rémalakjára.

Ezért hát kihúzom magam, és elindulok a füst irányába.

Végül egy kis ház elé érek, amely valamivel kevésbé elhanyagolt a szomszédainál. Halvány füst száll a kéményből. A hóban keskeny ösvény vezet a bejárathoz. Nem merek időt adni magamnak a habozásra. Odamegyek, kopogtatok.

Hosszú, hosszú szünet. Azután léptek hallatszanak, halk, lassú, tétova léptek. Nyílik az ajtó.

Nem tudom, kire számítottam, de az asszony, aki az ajtóban áll, ugyanígy élhetne Croftonban vagy egy másik mezővárosban: hosszú, barna haja varkocsban lóg a hátára, keze-arca elnyűtt, vékony teste elvész a háziszőttes ruhában. Nagyjából egyidős apával, talán valamivel fiatalabb.

– Ki vagy? – kérdezi. Egy pillanatra meghökken, amikor idegent lát a küszöbén, de rögtön el is mosolyodik. – Jó napot!

Némi hebegés után megtalálom a hangomat. – Jules. Jules Ember. Én tulajdonképpen... kérdezni szeretnék. Azt hiszem, a családom itt élt régebben.

Mereven bámul, majd annyit mond:

– Gyere be!

A mellemhez szorítom a táskám, és követem a házba. Teáskanna melegszik a kandallóban pislákoló tűzön. Az egyik fal mentén szőrmék halmozódnak, a mennyezetről szárított hús és fűszernövények lógnak. Vajon, mióta él egyedül ez az asszony ebben a kihalt városban?

– Rinnek hívnak – mondja, miközben leül egy durva faasztalhoz, és engem is hellyel kínál. – Itt élek. Mindig is itt éltem.

Nem úgy hangzik, mintha félrebeszélne: nem dadog, nem is ölti egyik szavát a másikba. Valamilyen köztes lény keveri meg a kimondott szavakat a levegőben, mielőtt a fülem érzékelhetné őket.

– Elnézést – mondom tapintatosan –, én úgy tudtam, hogy a királynő parancsára kiürítették a várost.

Rinn elmosolyodik.

– De a zűrzavarban ki veszi észre, ha egy asszony hátra marad? – feleli. – Ameddig ki nem üt a tűz. – Ezt úgy mondja, mintha a lángok bármely pillanatban megvadulhatnának, és kitörhetnének a kandallóból. Amennyit az itteni helyzetről tudok, ez is megtörténhet.

Elszorul a szívem.

– És a családod?

– A fiam meg fog halni – feleli tárgyilagosan, de én hallom a mélyből a fájdalmat. – Beteges, és... ez túl sok lesz neki. Egy másik asszony velem maradt. De ő meghalt a láztól.

– Nagyon szomorú. – Elképzelni is borzalmas ekkora magányosságot. Rámeredek, próbálom felfogni a világot, amilyennek ő látja – azt a különös nyelvet, amely a volt és a lesz között feszül. Talán az idő is összetört körülötte, akár a város. – És azóta egyedül vagy? Hogy maradtál életben?

Vállat von.

– Vadászok, palántázok, befőzök. És mindig jönnek olyanok, mint te. Így hát nem vagyok annyira egyedül. Kérsz teát?

Hüledezve bólintok, Rinn a kandallóhoz megy a kannáért.

– A mai fesztiválra jössz? – szól hátra a válla fölött.

Megdöbbenek. Ma nincs fesztivál – nem lehet. Ez egy kísértetváros, egy olyan hely, amely örökre beleragadt az időbe. Rinn a kezembe nyom egy bögrét, belekortyolok, beszélni akarok, nem akarom tönkretenni az illúziót.

– Ha tudok. De más okból jöttem. Itt születtem – mondom lassan. – Azt keresem... – Elnémulok, aztán csak kibököm az igazságot. – Elszakítottak a szüleimtől. Egyáltalán nem emlékszem rájuk. – Mélyebbre ások az emlékeimben, le a látomásig Briarsmoorról, a vérről, a sikoltó nőről, a férfiról, aki elvitt. – Emlékszem egy pázsitra és a Varázslónő szobrára, amelyik kavicsot tartott a kezében, így. – Kelyhet formálok a kezemből, aztán hirtelen zavarba jövök, és az asztal alá dugom őket. – Elnézést. Tudom, hogy ezek különös emlékek.

Rinn egyre szúrósabban néz.

– Tudom, hogy kinek a háza az. A Morse családé. Egy kereskedő és a felesége meg a családjuk. Naomi Morse.

Elönt a csalódás, amelyet kétségbeesés követ. Akkor ki Antonia Ivera?

Rinn folytatja:

– Ő és a férje, a húga meg a gyerekeik mind abban a nagy udvarházban laknak innen nyugatra, a város peremén. – Félrehajtja a fejét, és úgy kémlel, mintha borzasztóan szeretne felismerni. – Naomi bábája vagyok.

Észbontó ez a fogalmazás. Úgy beszél, mintha még élnének. Belekapaszkodok a székem oldalába, a szívem kicsit gyorsabban ver. Igyekszem, hogy ne tápláljak túlzott reményeket. Lehet, hogy ez csak egy újabb csavar ennek az asszonynak az időfelfogásában.

– Meg tudnád mondani nekem, hol ez az udvarház? Úgy vélem... szeretnék odamenni, hogy körülnézzek.

Rinn csak hunyorog.

– Drágám – mondja egy perc múlva. – A ház ég.

Görcsöl a gyomrom.

– Ég? – visszhangzom.

Rinn ráteszi barna kezét az enyémre, a szeme hirtelen kikerekedik és vad lesz.

– Mennünk kell – mondja muszáj!

– Rinn. – Megérintem a vállát. – Egy ház sem ég.

– Azt mondod, Jules? – Most már nyugodtabb. – Naomi Morse, szóval... azt mondják, hogy boszorkány. Valódi.

– Felgyújtották a házát? – Alig tudom kierőltetni összeszoruló torkomon a szavakat. – Megölték?

Megrázza a fejét.

– Naomi haldoklik – mondja. – Látom. Azt hiszem, ez áldás, mert a húga, a férje, a gyerekek – mind meghalnak a tűzben. Végül mind meghalunk, de engem nem a tűz visz el. Ő fog. – A hangja suttogássá tompul.

Megmarkolom a bögrét, ujjaim feszülnek a kemény cserépen.

– Ki? Ki ő?

Rám mered, azután pislog.

– A ház összeomlik. Ki kell mennünk!

Tekintete elréved, szeme üveges lesz, mintha egy pillanatra visszazuhanna a múltba. Azután könnyek öntik el a szemét. Lehajtja a fejét, régi-új fájdalom felhőzi el az arcát – amit megdöbbentő módon én is érzek. Emlékszem a sikolyokra, a homályos arcokra az ágyam körül a látomásban. Ha jól sejtem, akkor Naomi Morse volt az anyám, az arcok pedig a nagynéném és az unokatestvéreim. És valamennyien már rég halottak.

– Ismerted az én... Naomi férjét? – kérdezem rekedten, és még időben leállítom magamat, mielőtt kiszaladt volna a számon: ismerted az igazi apámat?

Apa az igazi apám, még ha vér szerint nem is az.

– Ezra különc ember – feleli nagy sokára. – Egy napon felbukkan úti köpenyben, egy zacskó vadonatúj vérpénzzel. Tudomásom szerint sosem árulja el senkinek, honnan jött, még abban sem vagyok biztos, hogy Naomi tudja. – Iszik egy korty teát, szomorkásan mosolyog. – Pletykálnak róla.

– Mit? – Annyira szorítom a bögrét, hogy fájnak az ujjaim, de nem bírom elengedni.

– Hogy az idő és a fekete mágia megszállottja. Ellátogat egy kocsmába, vagy egy barátja otthonába és... az éjszaka mintha hosszabbra nyúlna a kelleténél. Az emberek azt mondják, hogy fertőzött vérvasat csempész a teájukba. Ez többször is megtörténik velem, amikor Ezra és Naomi átjönnek. Óráknak tűnő ideig eszegetünk és nevetgélünk, de amikor elmennek, az órára nézek, és látom, hogy mindössze egy-két óra telt el. – Nevet magán. – Nyugtalanítja az embereket. Mindenféle fura bálványa van. Csúnyákat mond a Varázslónőről.

Végigfut rajtam a hideg, agyamban kigyúl a fény.

– És a baba? – súgom, megfeledkezve a tapintatról.

Rinn arca megnyúlik, Ezra és Naomi vacsoráinak szép emlékeit sárba rántja annak az ocsmánysága, ami utánuk következett.

– Egy lány születik, szájában kővel – mondja végül. Ina arca villan meg az elmémben. – Ez baljós jel. Az emberek félnek, azt gondolják, mindennek a baba az oka... – A kezét nézi.

Szaporán lélegzek, szédülök, mintha egy sziklaperemről lógnék. Ina született kővel a szájában. Mindenki tudja. De ha a ház az álmaimban az én házam, ha Naomi volt az anyám...

– Mi néhányan, Naomi barátai, oda fogunk menni a házhoz – már ami megmaradt belőle – a tűz után. El akarjuk temetni a Morse családot, mielőtt mindenki elmegy. – Elhallgat. – A királynő... – mondja. – A királynő akarja őt.

– Kit? – suttogom.

– A babát – mondja Rinn. Lassan, szomorkásan elmosolyodik. – De Naomi bátyja nem hagyja. – Rám néz, a szeme kikerekedik a félelemtől. – Időt kell szereznünk neki, hogy elmeneküljön.

– Ki? – kérdezem. – Naomi testvére?

Rinn biccent.

– A kovács.

Elakad a lélegzetem.

– Pehr?

– Ez volt ő...

Nincs időm, hogy a kinyilatkoztatáson rágódjak, mert Rinn arca összegyűrődik a fájdalomtól, felkiált, a szívéhez kapja a kezét. Elejtem a bögrét, futok hozzá. Ilyen közelről érzem a leheletén a kamillát, és észreveszem, hogy ruhájának szövete pecsétes.

Belém kapaszkodik.

– A másik, el kell vinni a másikat – zihálja.

– Milyen másikat, Rinn?

– Az ikertestvért. De... de... túl késő. Ő viszi el...

A hangja elhal, ujjai lecsúsznak a kezemről. Vörös foltot látok a szíve fölött. Lassan, óvatosan lehántom róla a vastag gyapjúszövetet.

A húsa kettényílt, a sebszájon az a sötétbíbor szín, amelyet olyan jól ismerek. A mava, a királynő haláljele. A vágásból ugyanúgy patakzik a friss vér, mint azon a napon, amelyen Rinn a sebet kapta.

Nem mozdul többé. Még egy darabig tartom, túlságosan elborzadva ahhoz, hogy csináljak valamit. Forró vére az ölembe csorog, eltűnik a padlódeszkák réseiben. Végül képes vagyok leengedni a földre. Reszketve felállok, keresni akarok egy lepedőt, hogy letakarhassam. Utána ész nélkül elfutok ebből a városból, és soha, de soha nem térek vissza.

Épp csak hátat fordítottam, amikor nesz hallatszik mögülem. Majdnem felsikoltok. Megpördülök, és látom, hogy Rinn egyenesen ül, és értetlenül bámul rám. A ruhája tiszta és ép, noha az enyém még nedves a vérétől.

– Szervusz – mondja. – Hát te ki vagy?