3.

Den­ham­be be­köl­tö­zött az ősz. Az öreg Sir Ar­chi­bald élt még, de már alig tu­dott jár­ni. Sir Yol­land a pos­tát né­ze­get­te. Ol­va­sat­la­nul dob­ta el a sze­ren­cse­kí­vá­na­to­kat. A la­pok meg­ír­ták, hogy pet­ró­le­um­ku­ta­tó út­ján a rab­ló Ki­ni­ba­lu fő­nök­kel el­in­téz­te Fran­cia­or­szág szám­adá­sát.

Nem ér­de­kel­te.

Le­ve­lek, el­szá­mo­lá­sok. Kra­toch­vill kéz­írá­sa. Há­lá­san kö­szö­nik a gróf bő­kezű ju­tal­mát va­la­mennyi­en. Ho­u­ben és Jor­dan meg­nyi­tot­ták mu­la­tó­ju­kat. Fle­ur de Bac és Tou­ta­in ha­jót vá­sá­rol­tak, és Luc­re­ti­á­nak ke­resz­tel­ték, de el­ha­tá­roz­ták, hogy bo­rús idő­ben nem kár­tyáz­nak.

És ez?… Mi­cso­da?

…Jo­han­nes Li­ving­sto­ne és Anna Li­ving­sto­ne fo­lyó hó 15-én fel­ke­re­sik Ar­chi­bald és Oli­ver Yol­land gró­fo­kat…

A gróf so­ká­ig ült a pa­pír­ral a ke­zé­ben, az­tán fe­lelt. Hogy a gró­fok szí­ve­sen lát­ják…

És 15-én meg­jöt­tek a ven­dé­gek.

Saj­nos, a le­ány hang­ja alig vál­to­zott, és kis­sé kü­lö­nös volt né­pi­es­sé­gé­vel az ódon fa­lak kö­zött. De a gróf ész­re sem vet­te. Ő nem vett ész­re sem­mit. Csak néz­te a lányt.

– Ré­mes em­ber vagy, öre­gem – mond­ta Li­ving­sto­ne. – Húsz éve is­mer­lek, de még most sem tu­dom, ki vagy.

– Én an­nál in­kább – mond­ta Anna és su­gár­zott. – Ma­kacs! Ma­kacs gye­rek! Igen, igen, hi­á­ba néz, ked­ves hó­dí­tó úr! Én azért fér­kőz­tem a kö­ze­lé­be, hogy ne­vet­sé­ges­sé te­gyem. Az­u­tán én let­tem ne­vet­sé­ges… Az apám ké­szí­tet­te elő Urun­gi­ban a csú­fos bla­mázst, és ne­kem kel­lett vol­na vi­lág­gá kür­töl­ni. Gyű­löl­tem, mert úgy érez­tem, hogy min­den baj maga mi­att ér ben­nün­ket. Az­tán… Egy­szer csak nem tud­tam gyű­löl­ni… És most ez lett be­lő­le…

– Mi?… – kér­dez­te mo­hón a gróf.

A lány el­pi­rult.

– Ami­kor ott be­te­gen min­dent el­mon­dott, és dik­tál­ta a le­ve­let… Ak­kor már… Szó­val… Meg akar­tam men­te­ni… De a ri­port is kel­lett, meg­ál­la­pod­tam már Fors­ter­rel. Ezért el­vit­tem Har­ling­ton­nak a tás­kát, és volt ri­port. Csak úgy zú­gott! Az a gaz­em­ber Har­ling­ton meg­ér­de­mel­te. Kép­ze­lem, hogy maga ak­kor mit gon­dolt ró­lam. De nem ma­gya­ráz­hat­tam meg az Urun­gi-föld ügyét, mert az apá­mat nem árul­hat­tam el. Még ma­gá­nak sem.

– Rossz ér­zés volt – só­haj­tott a gróf.

Ké­sőbb egye­dül ma­rad­tak. Sir Ar­chi­bald va­la­mi régi kő­zet mi­att a szo­bá­já­ba ve­zet­te a ven­dé­ge­ket, de Anna és a gróf meg­áll­tak a sö­tét cí­mer­te­rem­ben.

– Nos? – mond­ta a lány. – Fel­gyó­gyult tel­je­sen? Nem tér vissza a láz?

– De… néha újra lá­tok min­dent. Kü­lö­nö­sen egy ví­zi­ót… amit láz­ban ál­mod­tam. Mint­ha meg­csó­kolt vol­na…

Hall­gat­tak.

– Azt nem ál­mod­ta – sut­tog­ta a lány.

– Em­lék­szik még?

Anna gon­dol­ko­zott…

– Nem egé­szen. Vár­jon csak, hogy is volt? Én így ül­tem, kö­ze­lebb ha­jol­tam… igen, tu­dom már – sut­tog­ta. – Így volt…

És meg­is­mét­lő­dött a je­le­net.

Az üveg­aj­tó fi­nom füg­gö­nyén ke­resz­tül le­om­ló ha­tal­mas hó­pely­hek ár­nyé­ka lát­szott.

– Ami­kor elő­ször lá­tott, ak­kor még gyű­löl­tem – mond­ta Anna. – Be­kép­zelt, hiú, go­nosz em­ber­nek hit­tem. Leg­szí­ve­seb­ben meg­öl­tem vol­na. Ké­sőbb na­gyon szé­gyell­tem ma­gam, ami­kor lát­tam, hogy jó, bá­tor, hű­sé­ges, nagy­lel­kű…

– Csak­ugyan ilyen va­gyok?

– Igen…

Ép­pen meg­is­mé­tel­ték vol­na azt a ré­gebb­ről el­fe­lej­tett je­le­ne­tet, de nyílt az ajtó, és a vesz­ti­bül fe­lől jött a ház­mes­ter. Le­ráz­ta kör­gal­lér­já­ról a ha­vat, és top­pan­tott né­há­nyat.

– Gu­ten Abend, Herr gráf… Szo a blőd­szin voa no nett da… Egy mú­ze­um akar meg­vá­sá­rol­ni a Di­endl. Déz Rind­li…

És el­cso­szo­gott…

– Oda­ad­ta?

– Déz scho nett. Az em­ber­nek kell va­la­ki, akit sim­fel, meg sze­re­ti… Herr gráf­nak egy meny­asszony, az öreg fi­á­ke­res­nek egy ló. Déz Rind­fi isz vi­lá­got járt gvorn… Mahl­ze­it.

És el­cso­szo­gott.