2.

Más­nap az el­ága­zás­hoz ér­tek.

A cö­lö­pök egy­más­tól el­tá­vo­lod­va két­fe­lé vál­tak. Egy sor erre, egy sor arra. Az el­té­rés szö­ge azon­ban nem volt olyan éles, hogy el­dönt­het­ték vol­na, me­lyik a dél­ke­le­ti, mert az út he­gyes­szög­ben tá­vo­lo­dott. A gróf sát­rá­ban a mar­sall, Du­ri­en szá­za­dos, Re­no­ir és Polc­hon fő­had­na­gyok, va­la­mint Wil­kie úr ül­tek a tér­kép kö­rül.

Sir Yol­land hall­gat­ta a ta­nács­ko­zá­su­kat, de nem szólt bele. Ült a tá­bo­ri szé­ken, és egy vé­kony pál­cát re­zeg­te­tett csiz­mái kö­zött, a por­ba bá­mul­va, köz­ben néha szí­vott egyet a szi­var­ján, meg­iga­zí­tot­ta a mo­nok­li­ját, és lát­szó­lag oda sem fi­gyelt.

– Raj­ta, ura­im! – mond­ta lel­ke­sen Du­ri­en. – Ha­tá­rozzuk meg az út­irányt.

– Csak tes­sék – bíz­tat­ta a mar­sall –, nem sze­ret­ném, ha úgy érez­né, hogy a ha­tás­kö­ré­be avat­ko­zom.

– Ó, ké­rem! – fe­lel­te ud­va­ri­a­san Du­ri­en. – A vég­ső in­téz­ke­dés joga az öné, akit mind­annyi­an tisz­te­lünk. Ön pa­ran­csol.

– Na­gyon he­lyes – bó­lo­ga­tott a mar­sall, és ka­to­ná­san oda­szólt Re­no­ir­nak –, fő­had­nagy úr! Ha­tá­roz­za meg az út­irányt.

– Hát, ké­rem. – mond­ta Re­no­ir, és meg­nyal­ta aj­ka­it. – Sze­rin­tem Szu­dán felé az utunk ki­fe­je­zet­ten dél­ke­le­ti… Nem gon­dol­ja? – for­dult Polc­hon­hoz.

– Én min­den­ben alá­ve­tem ma­gam fe­let­te­se­im pa­ran­csá­nak – fe­lel­te tőle szo­kat­la­nul alá­za­to­san a vö­rös kör­sza­kál­las had­nagy, aki gon­dos­ko­dott, hogy a sá­tor­ban a bagó, a pá­lin­ka és a vö­rös­hagy­ma sza­ga egy pil­la­nat­ra se le­gyen el­vi­sel­he­tőbb.

– Ugyan, mire való ez az ud­va­ri­as­ko­dás?! – mond­ta most kor­di­á­li­san a mar­sall. – Tisz­tek va­gyunk, akik­nél a rang­kü­lönb­ség szol­gá­la­ton kí­vül alig fon­tos. Csak raj­ta, gye­re­kek, csak fesz­te­le­nül, csak ha­tá­roz­zá­tok meg, kér­lek alás­san, az út­irányt, mint­ha itt sem len­nék.

– Hát, ké­rem… – szólt Du­ri­en nagy lé­leg­zet­tel. – Most kö­rül­be­lül itt va­gyunk – és oda­bö­kött a tér­kép egy pont­já­ra. – Nem?

– De­hogy­nem – nyug­tat­ta meg Re­no­ir –, ha ön mond­ja, ak­kor úgy is van.

– Ön sze­rint te­hát – for­dult Re­no­ir­hoz – erre kell men­ni, vagy erre?

– Ké­rem, én nem mond­tam sem­mit! – til­ta­ko­zott a had­nagy. – Én még csak fi­gye­lek, én vá­rom a pa­ran­csot, én nem va­gyok olyan nyeg­le, hogy itt út­irányt szab­jak.

Úgy néz­ték né­hány má­sod­per­cig a tér­ké­pet, mint ta­nács­ta­lan or­vos­tu­dó­sok egy kü­lön­le­ge­sen nagy­be­te­get.

– Sze­rin­tem – vél­te Polc­hon – leg­he­lye­sebb, ha to­vább­ra is a mar­sall bölcs uta­sí­tá­sa­i­ra bízzuk ma­gun­kat.

– Ne­vet­sé­ges – je­len­tet­te ki Pod­vi­necz mar­sall –, hogy min­den cse­kély­ség­gel a leg­főbb pa­rancs­nok fog­lal­koz­zék. Ta­lán csak meg­ha­tá­roz­nak nél­kü­lem egy út­irányt?!

– Sze­rin­tem… Szó­val… azt hi­szem, dob­junk fel egy pénz­da­ra­bot – vél­te Polc­hon –, és ha fej, ak­kor erre me­gyünk, ha írás, erre.

– Ez sem rossz – je­gyez­te meg bá­tor­ta­la­nul Re­no­ir, és Du­ri­en­re né­zett.

– Nem aka­rom a ha­di­ta­ná­csot za­var­ni – szólt köz­be most Sir Yol­land –, de eset­leg könnyebb len­ne a dél­ke­le­ti irányt egy erre a cél­ra szol­gá­ló irány­tű­vel meg­ha­tá­roz­ni. Nem?

– Úgy van – bó­lin­tott mo­so­lyog­va a mar­sall, mint aki idá­ig hi­á­ba vár­ta ezt a he­lyes vá­laszt, amit ő ré­gen tu­dott, csak kí­ván­csi volt, hogy más is rá­jön-e. – Lát­ják ké­rem, csak gon­dol­koz­ni kell, ahogy Sir Yol­land tet­te. Ve­gye elő, szá­za­dos úr, az irány­tű­jét, és ál­la­pít­sák meg a he­lyes utat.

A szá­za­dos arany váll­ró­zsá­val el­lá­tott, gyö­nyö­rű vö­rös zub­bo­nyá­hoz nyúlt, és té­to­ván, las­san elő­hú­zott a zse­bé­ből egy pis­kó­ta­te­ker­cset. Szi­go­rú­an, kis­sé ijed­ten néz­te, majd is­mét vissza­he­lyez­te a tész­tát zub­bo­nyá­ba.

– Irány­tű? – mond­ta az­u­tán. – Úgy hi­szem, le­tet­tem va­la­hol. A fő­had­nagy úr lesz szí­ves Ad­dig köl­csön­ad­ni a ma­gá­ét…

– Ké­rem, ne­kem nincs irány­tűm – mond­ta Re­no­ir gyor­san – Az én fel­sze­re­lé­si tár­gya­im kö­zött nem volt.

– Na, ez szép! – mond­ta meg­bot­rán­koz­va a mar­sall. – Ka­to­na­tisz­tek irány­tű nél­kül. Ilyen cso­dát is meg­él az em­ber.

A gróf Wil­kie-re né­zett de az le­sü­töt­te a sze­mét, és az aj­kát rág­ta.

– Lá­tom már – mond­ta Du­ri­en és Re­no­ir felé meg­ve­tő­en Polc­hon –, hogy egyet­len­egy ren­des em­ber van kö­zöt­tünk, a se­reg lel­ke: a mar­sall úr. Kény­te­le­nek le­szünk szé­gyen­szem­re köl­csön­kér­ni az irány­tű­jét.

Kí­nos szü­net kö­vet­ke­zett.

A mar­sall fel­fúj­ta ma­gát, és rend­je­le­it ta­po­gat­ta. Vé­gül rö­vi­den így szólt:

– Egy mar­sall nem arra való, hogy az irány­tűt őriz­ze! Min­den­re nem gon­dol­ha­tok.

– Pe­dig – tű­nő­dött fél­han­go­san a, gróf – a pa­tent nyak­kend­ő­rög­zí­tőt hi­á­ba he­lyezzük a tér­kép­re… Nem al­kal­mas irány jel­zé­sé­re…

Mi­után igen nagy csend kö­vet­ke­zett, fel­állt, sze­mé­be nyom­ta a mo­nok­li­ját, és las­san szi­va­roz­va ott­hagy­ta ve­zér­ka­rát a sá­tor­ban. Csen­des éj­sza­ka volt. A ka­to­nák nagy ré­sze aludt, itt-ott hang­zott be­szél­ge­tés, és a ko­csi­lám­pa fé­nye mel­lett a hág­csón ülve, Strudl úr ol­va­sott va­la­mit. Tá­vo­labb egy bur­nu­szos, te­vés alak kö­ze­le­dett. Le­haj­tott fej­jel, a benn­szü­löt­tek ti­tok­za­tos, fe­hér lep­lé­be bur­ko­lóz­va ült a te­vé­jén. Ép­pen a ko­csi mel­lett üge­tett, ami­kor a gróf oda­ért.

– Lát­ja – mond­ta a gróf a ko­csis­nak –, eze­ket cso­dá­lom. Nincs szük­sé­gük irány­tű­re és tér­kép­re. Úgy köz­le­ked­nek a si­va­tag­ban, mint mi a nagy­vá­ro­sok ut­cá­in.

– És nem is fi­zet bün­te­tést, ha sza­bály­ta­la­nul előz – fe­lel­te Strudl úr…

– Va­jon mit for­gat­hat a fe­jé­ben, ami­kor így üget, egye­dül a si­va­tag­ban – tű­nő­dött a gróf. A be­du­in hát­ra­for­dult a te­vén és így fe­lelt:

– Azt hogy van­nak ki­áll­ha­tat­lan úti­tár­sak is.

Strudl úr fel­állt, és meg­le­pe­té­sé­ben az os­tort egy­re a bőr­tok mel­lé tű­zö­get­te. A gróf is meg­hök­kent.

A te­vés be­du­in Miss Mor­gen­s­tern, Els­worth, Lo­ri­on Anna, Anet­te volt…