2.
Másnap az elágazáshoz értek.
A cölöpök egymástól eltávolodva kétfelé váltak. Egy sor erre, egy sor arra. Az eltérés szöge azonban nem volt olyan éles, hogy eldönthették volna, melyik a délkeleti, mert az út hegyesszögben távolodott. A gróf sátrában a marsall, Durien százados, Renoir és Polchon főhadnagyok, valamint Wilkie úr ültek a térkép körül.
Sir Yolland hallgatta a tanácskozásukat, de nem szólt bele. Ült a tábori széken, és egy vékony pálcát rezegtetett csizmái között, a porba bámulva, közben néha szívott egyet a szivarján, megigazította a monokliját, és látszólag oda sem figyelt.
– Rajta, uraim! – mondta lelkesen Durien. – Határozzuk meg az útirányt.
– Csak tessék – bíztatta a marsall –, nem szeretném, ha úgy érezné, hogy a hatáskörébe avatkozom.
– Ó, kérem! – felelte udvariasan Durien. – A végső intézkedés joga az öné, akit mindannyian tisztelünk. Ön parancsol.
– Nagyon helyes – bólogatott a marsall, és katonásan odaszólt Renoirnak –, főhadnagy úr! Határozza meg az útirányt.
– Hát, kérem. – mondta Renoir, és megnyalta ajkait. – Szerintem Szudán felé az utunk kifejezetten délkeleti… Nem gondolja? – fordult Polchonhoz.
– Én mindenben alávetem magam feletteseim parancsának – felelte tőle szokatlanul alázatosan a vörös körszakállas hadnagy, aki gondoskodott, hogy a sátorban a bagó, a pálinka és a vöröshagyma szaga egy pillanatra se legyen elviselhetőbb.
– Ugyan, mire való ez az udvariaskodás?! – mondta most kordiálisan a marsall. – Tisztek vagyunk, akiknél a rangkülönbség szolgálaton kívül alig fontos. Csak rajta, gyerekek, csak fesztelenül, csak határozzátok meg, kérlek alássan, az útirányt, mintha itt sem lennék.
– Hát, kérem… – szólt Durien nagy lélegzettel. – Most körülbelül itt vagyunk – és odabökött a térkép egy pontjára. – Nem?
– Dehogynem – nyugtatta meg Renoir –, ha ön mondja, akkor úgy is van.
– Ön szerint tehát – fordult Renoirhoz – erre kell menni, vagy erre?
– Kérem, én nem mondtam semmit! – tiltakozott a hadnagy. – Én még csak figyelek, én várom a parancsot, én nem vagyok olyan nyegle, hogy itt útirányt szabjak.
Úgy nézték néhány másodpercig a térképet, mint tanácstalan orvostudósok egy különlegesen nagybeteget.
– Szerintem – vélte Polchon – leghelyesebb, ha továbbra is a marsall bölcs utasításaira bízzuk magunkat.
– Nevetséges – jelentette ki Podvinecz marsall –, hogy minden csekélységgel a legfőbb parancsnok foglalkozzék. Talán csak meghatároznak nélkülem egy útirányt?!
– Szerintem… Szóval… azt hiszem, dobjunk fel egy pénzdarabot – vélte Polchon –, és ha fej, akkor erre megyünk, ha írás, erre.
– Ez sem rossz – jegyezte meg bátortalanul Renoir, és Durienre nézett.
– Nem akarom a haditanácsot zavarni – szólt közbe most Sir Yolland –, de esetleg könnyebb lenne a délkeleti irányt egy erre a célra szolgáló iránytűvel meghatározni. Nem?
– Úgy van – bólintott mosolyogva a marsall, mint aki idáig hiába várta ezt a helyes választ, amit ő régen tudott, csak kíváncsi volt, hogy más is rájön-e. – Látják kérem, csak gondolkozni kell, ahogy Sir Yolland tette. Vegye elő, százados úr, az iránytűjét, és állapítsák meg a helyes utat.
A százados arany vállrózsával ellátott, gyönyörű vörös zubbonyához nyúlt, és tétován, lassan előhúzott a zsebéből egy piskótatekercset. Szigorúan, kissé ijedten nézte, majd ismét visszahelyezte a tésztát zubbonyába.
– Iránytű? – mondta azután. – Úgy hiszem, letettem valahol. A főhadnagy úr lesz szíves Addig kölcsönadni a magáét…
– Kérem, nekem nincs iránytűm – mondta Renoir gyorsan – Az én felszerelési tárgyaim között nem volt.
– Na, ez szép! – mondta megbotránkozva a marsall. – Katonatisztek iránytű nélkül. Ilyen csodát is megél az ember.
A gróf Wilkie-re nézett de az lesütötte a szemét, és az ajkát rágta.
– Látom már – mondta Durien és Renoir felé megvetően Polchon –, hogy egyetlenegy rendes ember van közöttünk, a sereg lelke: a marsall úr. Kénytelenek leszünk szégyenszemre kölcsönkérni az iránytűjét.
Kínos szünet következett.
A marsall felfújta magát, és rendjeleit tapogatta. Végül röviden így szólt:
– Egy marsall nem arra való, hogy az iránytűt őrizze! Mindenre nem gondolhatok.
– Pedig – tűnődött félhangosan a, gróf – a patent nyakkendőrögzítőt hiába helyezzük a térképre… Nem alkalmas irány jelzésére…
Miután igen nagy csend következett, felállt, szemébe nyomta a monokliját, és lassan szivarozva otthagyta vezérkarát a sátorban. Csendes éjszaka volt. A katonák nagy része aludt, itt-ott hangzott beszélgetés, és a kocsilámpa fénye mellett a hágcsón ülve, Strudl úr olvasott valamit. Távolabb egy burnuszos, tevés alak közeledett. Lehajtott fejjel, a bennszülöttek titokzatos, fehér leplébe burkolózva ült a tevéjén. Éppen a kocsi mellett ügetett, amikor a gróf odaért.
– Látja – mondta a gróf a kocsisnak –, ezeket csodálom. Nincs szükségük iránytűre és térképre. Úgy közlekednek a sivatagban, mint mi a nagyvárosok utcáin.
– És nem is fizet büntetést, ha szabálytalanul előz – felelte Strudl úr…
– Vajon mit forgathat a fejében, amikor így üget, egyedül a sivatagban – tűnődött a gróf. A beduin hátrafordult a tevén és így felelt:
– Azt hogy vannak kiállhatatlan útitársak is.
Strudl úr felállt, és meglepetésében az ostort egyre a bőrtok mellé tűzögette. A gróf is meghökkent.
A tevés beduin Miss Morgenstern, Elsworth, Lorion Anna, Anette volt…