2.

Polc­hon ez­alatt utá­na­né­zett a jár­mű­nek. Kint Mel­lah­ban, az arab vá­ros­ban épp elég fu­va­ros szál­lí­tó meg ilyen van. Polc­hon csak­ugyan mat­róz volt. De nyu­god­tan ajánl­ko­zott, ami­kor hal­lot­ta, hogy le­sze­relt lé­gi­ós tisz­tet ke­res­nek egy ex­pe­dí­ci­ó­hoz. Szer­zett ha­mis pa­pí­ro­kat. Pod­vi­necz mar­sall nem is ku­tat­ta na­gyon. Fel­vet­te tiszt­nek. Polc­hon tud­ta, hogy meg­áll­ja a he­lyét. Me­ne­tel­ni, kom­man­dí­roz­ni tud, ami meg a sza­ha­rai is­me­re­te­ket il­le­ti: lesz ott iga­zi tiszt is, aki ért hoz­zá, ő meg majd utá­noz­za min­den­ben, rá­hagy­ja, amit mond és kész.

A nagy me­leg­ben az­u­tán az em­ber be­tér egy kis ital­ra va­la­ho­vá. Épp itt ez az el­ső­ran­gú hely, ta­lán még ve­re­ke­dés is lesz. Ki tud­ja? Be­ment egy ital­ra. Ve­re­ke­dés nem lett, de más faj­tá­jú szó­ra­ko­zás­ra nagy­sze­rű al­ka­lom adó­dott. Egy arab ci­pő­fol­to­zó, egy hi­va­tá­sos or­gyil­kos és két cso­da­dok­tor tar­tóz­ko­dott ép­pen ál­lás nél­kül a he­lyi­ség­ben. Ezek hív­ták kár­tyáz­ni. Polc­hon nem so­kat tö­rő­dött tisz­ti te­kin­té­lyé­vel, és kö­zé­jük ült. Ezer fran­kot adott át Pid­gin, a gróf tit­ká­ra, jár­mű vé­te­lé­re. De az ör­dög lá­tott még ilyent! Hogy a há­rom part­ner is ha­mis­kár­tyás volt, ez nem je­len­tett sem­mit, hi­szen ki­egé­szí­tet­ték egy­mást. De úgy lát­szik, el­le­ne dol­go­zott a sors, mert ne­gyed­óra alatt el­ve­szí­tet­te a pénzt.

– No, most me­he­tek a víz alá – mond­ta dü­hö­sen. – Oda a friss ran­gom.

– Mi­fe­ne? – ál­mél­ko­dott az egyik cso­da­dok­tor.

– Sik­kasz­tot­tam. Más pén­zét ját­szot­tam el.

– Na és. Az baj?

– Nem vol­na baj, de egész jó ál­lá­som volt. Hosszú le­já­ra­tú, úri mun­ka. Ne­kem való. Le­het jól öl­töz­ni hen­ceg­ni meg ve­re­ked­ni, és most vége. Kar­dom­ra mon­dom, hogy saj­ná­lom.

– Mit kel­lett vol­na ven­ni a pén­zen? – ér­dek­lő­dött jó­in­du­la­tú­an a hi­va­tá­sos or­gyil­kos.

– Jár­mű­vet. Akár­mi­fé­le jár­mű­vet. Ami­vel a si­va­tag­ba ko­csi­káz­ha­tott vol­na egy hib­bant an­gol, a fe­let­te­sem.

A ci­pő­fol­to­zó tű­nőd­ve si­mo­gat­ta az ál­lát:

– Meg­van – ki­ál­tot­ta az­tán. – Gye­rünk Strudl úr­hoz. Ő bol­dog lesz, és te meg vagy ment­ve. Kár len­ne, ha az ezer frank­nál töb­bet ve­szí­te­nél. Jó ha­mis­kár­tyás vagy, és ta­lán nem is nyer­tünk vol­na tő­led, ha szin­tén is­me­red há­tul­ról a la­po­kat. Se­gí­tünk raj­tad.

– Úgy van! – hagy­ta rá a cso­da­dok­tor is. – Ha ezer fran­kot nyer­tünk, ak­kor il­lik vi­szo­noz­ni va­la­mi­vel. Ki­fi­zet­jük a pá­lin­ká­dat, össze­te­szünk ne­ked né­hány frank kész­pénzt, és Strudl úr ki­ránt a baj­ból a ko­csi­val.

Polc­hon könnye­kig meg­ha­tó­dott. Ked­ves gye­re­kek. Út­köz­ben ki­de­rült, hogy Strudl úr a há­bo­rú után jött el Bécs­ből. A Gra­ben nevű gyö­nyö­rű úton állt ko­csi­já­val és cí­me­res szür­ke ka­lap­já­val. A régi csá­szá­ri ura­sá­go­kat fu­va­roz­ta. Sze­ren­csét­len mó­don ke­rült Af­ri­ká­ba. Egy ré­szeg tőzs­dés fo­ga­dott hogy konf­li­son megy Bécs­ből Al­gír­ba. Le­gen­dás gaz­dag em­ber volt. Az Ope­rá­nál ré­sze­gen be­ült Strudl úr ko­csi­já­ba, és ha­nya­gul azt mond­ta: „Vi­gyen, ba­rá­tom, Al­gír­ba, az Eu­ró­pa Szál­ló­hoz.”

Strudl úr ment, ment, és a gaz­dag úr be­ke­rült az új­sá­gok­ba. Strudl úr iz­ga­tot­tan szá­mol­ta a ki­lo­mé­te­re­ket. Ilyen fu­var rit­ka­ság. Ha­jón vit­ték át őket a ten­ge­ren, és az Eu­ró­pa Ho­tel előtt meg­áll­tak. A tőzs­dén itt be­le­né­zett a la­pok­ba, lát­ta, hogy pá­nik volt a bé­csi bör­zén, és ő már kol­dus. Min­den va­gyo­na az, ami a zse­bé­ben van. Az utas csak­úgy, mint va­la­mi bé­csi csi­bész, be­ment a ho­tel­ba, és egy má­sik aj­tón tá­vo­zott. Más­nap reg­gel Strudl úr­nak már fel­tűnt, hogy az uta­sa még nem jön ki a szál­ló­ból. Be­ment, és itt meg­tud­ta, hogy be­csap­ták. Tíz oszt­rák schil­ling volt min­den va­gyo­na. Ta­lán ha­za­me­he­tett vol­na va­la­mi­fé­le se­géllyel, de a szé­gyen, az el­ke­se­re­dés itt tar­tot­ták. Az­óta is itt él. Csak Ma­rok­kó­ba ve­tő­dött az idők fo­lya­mán. Egy te­ve­köl­csön­ző arab­nál „tré­ner” lett, ahogy ő mond­ja. Va­kar­ja, mos­sa és veri a dro­me­dá­ro­kat. Haj­da­ni konf­li­sa a sze­mét­domb mel­lett áll, és régi bőr­ülé­sén szé­na van fel­hal­moz­va. Ti­zen­öt év előt­ti ge­bé­je ott bú­sul az is­tál­ló­ban, kes­hed­ten. Vö­rös, vak­si sze­me­i­vel mé­lán bá­mul maga elé. A Prá­ter­ről meg az Augar­ten­ről ál­mo­do­zik, és eszi a rossz af­ri­kai szé­nát. Ott lóg mel­let­te egy ga­lamb­szür­ke ka­bát és a ko­kár­dás ci­lin­der, az os­tor, a pan­tal­ló, meg a rán­cos fel­leg­haj­tó kö­peny, amit Strudl té­len ke­rí­tett a nya­ka köré, hogy a Reichsbrüc­ke fe­lől fúvó szél ne csap­kod­ja az ar­cá­ba a je­ges pely­he­ket. Bi­zo­nyá­ra erre gon­dol Dirn­del is, a ved­lett bor­dá­jú oszt­rák Ros­i­nan­te.

Strudl úr meg­hall­gat­ta az ura­kat. Ép­pen egy ru­dat fa­ra­gott ing­ujj­ban a sze­mét­dom­bon ülve. A ru­dat egy te­ve­nye­reg ab­ron­csá­nak szán­ta.

– És hová kell vin­ni az a bo­lon­dos úr? – kér­dez­te kü­lön­le­ge­sen rossz ki­ej­tés­sel.

– A Sza­ha­rán át, va­la­ho­vá Szu­dán­ba.

Vál­lat vont.

– Szu­dán? Kü­lön­ben mind­egy, hol van. Mir ist dez Wurst… Nagy fu­var, jó fu­var, csak egyet kö­tök ki fix­re. Ne­kem min­den meg­ál­lás­nál ki­fi­zet­ni a ta­xa­mé­tert, mi­előtt to­vább ku­csé­ro­lunk.

– Ez olyan gaz­dag el­me­be­teg… – ma­gya­ráz­ta Polc­hon.

– Nix gaz­dag. Én csi­nál­tam egy fu­var Bécs­ből Af­ri­ká­ba, és a pa­sas meg­ló­gott. Az is volt gaz­dag. Egy bör­zi­á­ner.

Vé­gül meg­ál­la­pod­tak, és Strudl úr hoz­zá­fo­gott, hogy is­mét rend­be hoz­za a konf­list.