Második fejezet

1.

Pe­dig eb­ben az eset­ben nem a fö­lé­nyes­ke­dők­nek van iga­zuk, akik a Lát­ha­tat­lan Lé­gi­ó­ra épp­úgy le­gyin­te­nek, mint­ha a Mi­ku­lás­ról vagy a Wal­pur­gis éj bo­szor­ká­nya­i­ról len­ne szó. Rosszul te­szik, ha le­gyin­te­nek, mert a Lát­ha­tat­lan Lé­gió igen­is va­ló­ság­gal lé­te­zett. Az egyet­len szel­lem­his­tó­ria ko­runk­ban, amely­ről ak­ták, je­len­té­sek, sőt fo­tók is ké­szül­tek, még­pe­dig hi­va­ta­los he­lyen, nyug­dí­jas al­kal­ma­zot­tak ál­tal.

A his­tó­ria a ma­rok­kói ka­to­nai pa­rancs­nok­ság es­té­lyén kez­dő­dött. Ezt az es­télyt vol­ta­kép­pen az ál­lam­tit­kár tisz­te­le­té­re ren­dez­ték. Őex­cel­len­ci­á­ja Pá­rizs­ból ér­ke­zett rö­vid tar­tóz­ko­dás­ra, és az es­tély vol­ta­kép­pen ke­ret volt egy monst­re ki­hall­ga­tás­ra, hogy sok­fé­le em­ber­rel és sok­fé­le üggyel fog­lal­koz­has­sék az ál­lam­tit­kár, anél­kül, hogy hosszú ide­ig kel­le­ne itt tar­tóz­kod­nia.

Nagy do­log a gyar­ma­to­kon egy ál­lam­tit­kár fo­ga­dó­es­té­lye. Nyug­dí­ja­zá­sok­nak, ki­ne­ve­zé­sek­nek, kis szul­tá­nok det­ro­ni­zá­lá­sá­nak, újabb fe­je­del­mek kre­á­lá­sá­nak mo­so­lyog­va el­sut­to­gott alap­ja­it rak­ják itt le két po­hár­ka ko­nyak és egy val­cer köz­ben a frak­kos és egyen­ru­hás urak. Mint­ha csak plety­ká­ról be­szél­né­nek unat­koz­va, úgy mond­ják csen­des mo­sollyal:

– Na igen… hi­szen… nem ár­ta­na egy ope­rá­ci­ós bá­zis. Sem­mi eset­re sem kell erő­sza­kol­ni, de bi­zo­nyá­ra ked­ve­ző­en fo­gad­nák… ha a sar­ká­ra áll­na, tá­bor­nok úr és be­vo­nul­na Gon­gut­ba. De hát ez nem pa­rancs – jegy­zi meg hal­kan fö­lü­le­te­sen az ál­lam­tit­kár.

Azért egy hó­nap múl­va a „so­ro­za­tos ki­len­gé­sek” arra kész­te­tik a tá­bor­no­kot, hogy be­vo­nul­jon.

Du­ri­en szá­za­dos­sal az el­len­ke­ző­je tör­té­nik. Ő el­gon­dol­koz­va ci­ga­ret­tá­zik az ál­lam­tit­kár mel­lett egy dísz­pál­ma alatt a büfé sar­ká­ban, és azt mond­ja:

– Ott gya­kor­la­to­zom a jövő hó­nap­ban egy szá­zad­dal Ki­ni­ba­lu ki­rály bi­ro­dal­má­nál… hm… Ta­lán el­lá­to­gat­nék hoz­zá… és egy sza­kaszt hát­ra­hagy­nék… hely­őr­ség­nek.

– An­nek­tál­ni? – kér­de­zi az ál­lam­tit­kár, és mo­so­lyog­va bó­lint egy csi­nos hölgy felé.

– Igen… Ez az em­ber már sok gaz­ság­ban vett részt, és pa­ró­di­á­ját játssza az ön­ál­ló ki­rály­ság­nak ott a Sza­ha­ra déli vé­gé­nél. Most már kö­vet­sé­get akar fel­ál­lí­ta­ni, és köz­ben egy cso­mó csir­ke­fo­gó fosz­to­gat­ja a kör­nyé­ket, őfel­sé­ge ve­ze­té­sé­vel. Is­me­rem az ügye­it, a hely­őr­sé­gem kö­zel van.

– Tu­dom, tu­dom – mond­ja az ál­lam­tit­kár, és meg­né­zi az órá­ját – de hát ezt csak úgy le­het­ne, ha… biz­to­san, rö­vi­den. Csa­táz­ni? Le­igáz­ni egy né­ger tör­zset? Tud­ja, hogy van az ilyes­mi. Fel­fúj­ják. Vi­szont… oda­dob­ni egy ez­re­det, üte­get, után­pót­lást drá­ga és… és… lár­más.

– Ex­cel­len­ci­ás uram, egy szá­zad­dal el­in­té­zem! Az a csir­ke­fo­gó blöf­föl. Nincs sem­mi­je, csak ra­vasz.

Az ál­lam­tit­kár a ci­pő­je or­rát néz­te.

– Azt hi­szi, hogy Ki­ni­ba­lu nem kap fegy­vert és nin­cse­nek ka­to­nai szak­ér­tői?

– En­ge­del­mé­vel, ex­cel­len­ci­ás uram: nincs! Ki­ni­ba­lu a vi­lág leg­na­gyobb szél­há­mo­sa. Pon­tos ter­vet dol­goz­tam ki, és min­dent elő­ké­szí­tet­tem. Egy szá­zad ka­to­ná­val az Uban­gin át pon­to­no­kat ve­rek, és raj­ta­ütés­sze­rű­en be­nyo­mu­lok az ős­er­dő fe­lől. Kard­csa­pás nél­kül meg­ka­pom az or­szá­got. Nincs ott egy pus­ka sem. Csa­ló az a Ki­ni­ba­lu. Va­la­ki meg­ma­gya­ráz­ta neki, hogy ab­ból hasz­na le­het, ha ön­ál­ló né­pet ko­mé­di­á­zik és el­hi­te­ti, hogy fegy­ve­re van.

– Még vissza­té­rünk erre. Ha így van, ahogy mond­ja ha va­ló­ban nem tá­mo­gat­ják ti­tok­ban más eu­ró­pai ál­la­mok ak­kor fel­tű­nés nél­kül meg­csi­nál­hat­nánk. – só­haj­tott. – Fo­gal­ma sincs, hogy mi­lyen szol­gá­la­tot je­len­te­ne… Nagy gon­dot okoz az a kis or­szág. Fon­tos te­rü­let dél­ke­let felé… és azon­fe­lül… hm… Szó­val, fon­tos len­ne. De hát a had­se­reg nem koc­káz­tat­hat. Há­bo­rú­ba ke­ve­red­ni egy né­ger törz­zsel, ez bla­mázs… El­nyo­ma­tás­ról lár­máz­ná­nak… ha nem le­het si­mán an­nek­tál­ni…

– Si­mán an­nek­tál­hat­juk, ex­cel­len­ci­ás uram.

Ké­sőbb az ál­lam­tit­kár egy tá­bor­nok­kal be­szél­ge­tett:

– Iga­zán nagy­sze­rű kis es­tély. Hal­lom, hogy Ki­ni­ba­lu ki­rály ön­ál­ló­sá­gá­val baj lesz?

– Előbb-utóbb – fe­lel­te a tá­bor­nok. – De óva­tos­nak kell len­nünk. En­nek a né­ger­nek fegy­ve­re van. Tá­mo­gat­ják. Egy bla­mázst nem koc­káz­tat­ha­tunk…

– Tel­je­sen az én né­ze­tem. De van olyan fel­te­vés is, hogy szél­há­mos­ko­dik, és nincs sem­mi­je.

– Ez Du­ri­en szá­za­dos vé­le­mé­nye. Azt hi­szem azon­ban, hogy ez a ki­tű­nő ka­to­na túl tem­pe­ra­men­tu­mos. Ezért ta­lán más­képp lát­ja kis­sé… Min­den­eset­re a tit­kos­szol­gá­lat­tal fel­dol­goz­ta­tom… ez né­hány hó­nap, és ak­kor tisz­tán lá­tunk.

– He­lyes – mond­ta az ál­lam­tit­kár. – Sem­mi koc­ká­zat. Lát­sza­tát sem az erő­szak­nak. A ka­to­nák csak a gyar­mat­bi­ro­da­lom vé­del­mét szol­gál­ják, és benn­szü­lött rab­ló­tör­zse­ket száll­nak meg, de nem akar­nak hó­dí­ta­ni… Azért na­gyon fon­tos len­ne, ha ez a Ki­ni­ba­lu, mi­előtt még ki­ra­vasz­ko­dik va­la­mi­fé­le ga­ran­ci­át egy má­sik nagy­ha­ta­lom­tól… Hi­szen ha be­ke­rül tag­ál­lam­nak a Nép­szö­vet­ség­be, ak­kor si­ke­rül ilyen kap­cso­la­tot ta­lál­nia, és el­ve­szett a szá­munk­ra… Nem len­ne jó… Ön­ál­ló or­szág a fran­cia gyar­mat kö­ze­pén.

– Őszin­tén szól­va nem hi­szem, hogy szél­há­mos. Ér­te­sü­lé­sem sze­rint fegy­ve­rei van­nak.

Az ál­lam­tit­kár el­ko­mo­lyo­dott.

– Ez baj. Vi­gyáz­ni kell. És ez a szá­za­dos ott a kö­zel­ben ál­lo­má­so­zik. Azt hi­szem, túl tem­pe­ra­men­tu­mos.

– Igen. Du­ri­en tal­pig ka­to­na, de kis­sé he­ves ter­mé­sze­tű.

Egy csi­nos hölgy jött oda. A pol­gár­mes­ter fe­le­sé­ge. Őex­cel­len­ci­á­ja ka­ron fog­va a bü­fé­hez ve­zet­te a höl­gyet.

Ké­sőbb őex­cel­len­ci­á­ja el­ment a tá­bor­nok mel­lett, a vál­lá­ra tet­te a ke­zét, és mo­so­lyog­va mond­ta:

– Nem jó, ha égő ka­nóc vi­gyáz a pus­ka­po­ros hor­dó­ra.

– Igen… igen… ma­gam is gon­dol­tam rá…

Az ál­lam­tit­kár to­vább­ment. Ké­sőbb a tá­bor­nok be­le­ka­rolt a szá­za­dos­ba:

– Nagy fel­ada­tom len­ne a maga szá­má­ra… Mit szól­na ha meg­bíz­nám, hogy ki­füs­töl­je a ber­ber rab­ló­kat a he­gyek­ből? Ezért so­ron­kí­vül elő­lép­tet­nék.

Du­ri­en össze­rán­col­ta a hom­lo­kát.

– Az én hely­őr­sé­gem igen messze van az At­lasz­tól.

– Kér­he­ti, hogy he­lyezzük át Bu Ma­lem­be. Én min­dent szí­ve­sen meg­te­szek önért…

– Kö­szö­nöm, tá­bor­nok úr. Én ezt a Ki­ni­ba­lut…

– Ott nincs mit ten­ni. Még pro­vo­ká­ció ese­tén sem lép­het fel el­le­ne.

– Ha szol­gá­la­ta­im­mal nincs meg­elé­ged­ve, tá­bor­nok úr, ter­mé­sze­te­sen át­he­lyez­het, de én…

– Szó sincs róla! Ön­nek való fel­ada­tot ta­lál­tam, de ha ma­rad­ni akar…

Du­ri­en rossz­ked­vű­en állt a he­lyén. Sze­re­tett vol­na még egy­szer be­szél­ni az ál­lam­tit­kár­ral, de az est fo­lya­mán már nem nyílt al­kal­ma erre. Ami­kor ha­za­ért a szál­lá­sá­ra, pa­rancs vár­ta, amely­ben úgy in­téz­ked­nek, hogy ka­rá­csony­kor ese­dé­kes hat hó­na­pos sza­bad­sá­gát azon­nal meg­kezd­he­ti, mert szol­gá­la­ta­it ép­pen de­cem­ber­től kezd­ve nem nél­kü­löz­he­tik. Ezért most, jú­ni­us ti­ze­di­ké­től hat hó­nap­ra fel­men­tik a szol­gá­lat alól, és de­cem­ber ti­ze­di­kén kell be­vo­nul­nia az ez­re­dé­hez. Hely­őr­sé­gé­ben gon­dos­kod­tak le­vál­tá­sá­ról, és he­lyet­te­se már­is út­nak in­dult.

Du­ri­en ide­ge­sen össze­gyűr­te a pa­ran­csot. Ez volt az ál­lam­tit­kár vá­la­sza. El­tá­vo­lít­ják a ve­szé­lyes hely­ről a kri­ti­kus idő­re. Mi­után ki­dol­goz­ta a ter­vet, el­ké­szí­tet­te a be­vo­nu­lást…