3.

Reg­gel fris­sen éb­redt. Túl volt az első láz­ro­ha­mon, és pi­he­nés köz­ben a sé­rü­lé­se is be­gyó­gyult. Csak ami­kor láb­ra állt, ak­kor érez­te, hogy gyen­ge még, a vér zúg­va ro­hant le az agyá­ból és tér­dei egy-egy má­sod­perc­re meg­re­meg­tek.

Anna nem volt a szo­bá­ban. Bi­zo­nyá­ra al­szik. Örö­möt ér­zett. Így ne­vez­te ma­gá­ban ezt a bol­dog­sá­got, amely vol­ta­kép­pen a sze­re­lem nevű nagy be­teg­ség­gel volt azo­nos.

Mit bán­ta a had­se­re­gét most már? A sok baj, kín­szen­ve­dés, kín, csa­ló­dás egy hű­sé­ges em­bert még­is­csak meg­ha­gyott. Aki vé­gig­vir­rasz­tot­ta az első láz­ro­ha­mo­kat és…

És sze­re­ti…

Leg­alább gya­nús ilyes­mi­re. Ko­pog­tak, majd Strudl úr je­lent­ke­zett a „gé­rok­kért”. Még min­dig ing­ujj­ban volt.

– Jó reg­gelt, Herr gráf – mond­ta, és nyom­ban fel­vet­te a ka­bát­ját. – El­múlt az a ráz?…

– Kö­szö­nöm, Sturdl úr. Egész jól va­gyok.

– Tud­ja én akar­tam aján­la­ni az izé… Brand­wein. A só­gor­nőm ma is ezért há­lás ne­kem. Szin­tén he­xenschust ka­pott, a vil­la­mos­pe­ro­non hu­zat­ból…

– Sem­mi­ség, már jól va­gyok. A Miss… A höl­gyet nem lát­ta?

– Ó! Das Mád­el isz so lengsz foat! El­uta­zott te­vén, még haj­nal­ban.

– Biz­tos maga eb­ben? – kér­dez­te hök­ken­ten a gróf.

– No, de mi­cso­da kér­dés?… fel­kel­tett en­gem, hogy se­gít­sek re­pe­rál­ni a teve, mert le­sza­kadt a nye­reg­ből a Ste­ig­büg­li…

Sir Yol­land ta­nács­ta­la­nul né­zett kö­rül. Nem hagy­ta gon­do­lat­tá vál­ni azt a fá­jást, ami a gé­gé­jét mar­kol­ta és a mell­ka­sá­ra fe­szült.

Anna…

Va­la­mi ka­par­ja a tor­kát, va­la­mi meg­üti be­lül­ről a szí­ve tá­ján, hogy le kell ülni az ágy­ra, az­u­tán a fej­pár­ná­hoz for­dult, és vib­rá­ló kéz­zel fel­eme­li.

A pi­ros ak­ta­tás­ka el­tűnt…