Tizenhatodik fejezet

1.

A gróf egy pa­don ült a ven­dég­lő előtt, és a port néz­te. Az arab nők pas­kol­ták a ru­hát, a vak öreg ar­ti­ku­lát­la­nul dú­dolt fo­nás köz­ben, a nagy ma­jom ott gub­basz­tott a fán, és a teve ké­rődz­ve gug­golt a ce­ment­lap mel­lett.

Strudl úr fel­kö­töt­te az ab­ra­kos­zsá­kot, az­u­tán egy-két vö­dör vi­zet zú­dí­tott a ke­re­kek­re.

Ki tud­ja, hon­nan eze­ket teg­nap nem lát­ták; négy-öt te­vés le­gény ér­ke­zett. Víz­töm­lőt csa­tol­tak fel, puf­fo­gott a léc egy-két ma­kacs ál­lat bor­dá­ján, és a ven­dég­lős sült húst tett le az asz­tal­ra, amely­nél Kra­toch­vill úr cso­ma­gol­ta a hol­mi­ját, szo­mor­kod­va, hogy itt sem dol­goz­hat a re­gé­nyén.

– Uram – je­lent­ke­zett a gróf­nál a fel­fo­ga­dott új ve­ze­tő. – Fél óra múl­va ké­szen va­gyunk.

– Na­gyon jól van. Le­het sür­gö­nyöz­ni Ide­lesz oá­zis­ról?

– Bi­zo­nyá­ra uram, mert je­len­tős hely, de pon­to­san nem tu­dom, mert messze van ide.

– Mi?! Hi­szen ez az oá­zis… Ide­lesz?

– Ez? Uram! Ide­lesz kö­zel Szu­dán­hoz, a Sza­ha­ra túl­só fe­lén van. Ez Bim­ba oá­zis, a Gam­bi­á­tól észak­ra.

Már nem is ér­zett meg­le­pe­tést. Vér­te­len, láz éget­te, fá­radt agyá­ban össze­dőlt a gon­dol­ko­zás utol­só laza ge­ren­da­vá­za is. Fájt, amit hal­lott. Fájt a ko­po­nyá­já­ban a dol­gok át­ér­tel­me­zé­se, be­le­nyi­lallt, hogy is­mét vissza­ült, és el­fed­te a sze­mét.

Hogy ke­rül­tek ide, és hová ve­ze­ti az ove­ral­los a száz gya­nút­lan em­bert?

– Le­het in­nen sür­gö­nyöz­ni? – kér­dez­te re­kedt, sí­po­ló han­gon.

– Nem, uram. De hol­nap­ra el­ér­het­jük Va­l­i­do­át, ott van pos­ta.

– Ak­kor azon­nal… men­jünk.

Még ilyen be­te­gen, ki­me­rül­ten, össze­tör­ve is ten­ni akart va­la­mit a száz em­be­ré­ért, aki­ket egy ove­rall­ba búj­ta­tott ör­dög ve­zet va­la­ho­vá a si­va­tag­ban, és nem tud­ja sen­ki, hogy hová.

Gyors iram­ban ha­ladt a kis ka­ra­ván. Di­en­del most meg­tud­ta vég­re, hogy az os­tor nem­csak a he­gyé­vel csik­land, ha­nem csap­kod­ni is tud.

Éj­fél­re el­ér­ték Va­l­i­do­át, és a gróf egy száz­sza­vas sür­gönyt adott fel a had­ügyi ál­lam­tit­kár cí­mé­re. Az em­be­re­kért… Akik men­nek most va­la­mer­re…

Az­u­tán le­ros­kadt egy pad­ra.

A lány fájt ben­ne a leg­job­ban… A lány, aki el­lop­ta az Urun­gi-föld pet­ró­le­um­kész­le­té­nek az írá­sa­it… Ezért jött vele.

A tá­bor­ban nem fo­gad­ta el a tás­kát. Nem bí­zott ben­ne. Azt hit­te, hogy a gróf aján­la­ta ke­lep­ce.

Biz­tos­ra ment. Ami­kor be­te­gen, min­den­ki­től el­hagy­va fe­küdt… Mi­után meg­csó­kol­ta…

Ak­kor meg­lop­ta!

Fi­nom érin­tés­sel su­hant át az ar­cán az áram­lás­sal úszó por. Mint­ha egy lát­ha­tat­lan, go­nosz, de ki­mond­ha­tat­la­nul ked­ves női kéz meg­ci­ró­gat­ná…