5.

De az iz­gal­mak még nem ér­tek vé­get. Egy domb al­ján vá­rat­la­nul rá­akad­tak Duke of Ros­wang­ra. Ájult volt. A szá­ja sar­ká­ból folyt a vér, és Ob­lath Je­re­mi­ás sze­rint áll­ka­pocs­re­pe­dé­se volt, amit nyom­ban meg kell ope­rál­ni. King Ros­wang erre kö­zöl­te vele, hogy ki­ve­ri mind a két sze­mét, ha hoz­zá­nyúl a fi­ú­hoz. A Le­ve­gő Ör­dö­ge ala­pos ho­rog­ütést kap­ha­tott és ki­esett egy foga is.

A gróf apa­ti­ku­san ült a ko­csi­ban, érez­te, hogy gyen­ge­sé­ge fe­lett össze­csap­nak a hul­lá­mok, ese­mé­nyek ka­va­rog­nak kö­rü­löt­te, ami­ket nem ért, em­be­rek in­téz­ked­nek, akik ma­guk­hoz ra­gad­ták az irá­nyí­tást. A le­ány fel­lá­zí­tot­ta a ka­to­ná­kat, az au­tós em­ber pa­ran­csol, és köz­ben ti­tok­za­tos ese­mé­nyek ját­szód­nak le… va­la­mi jön… jön… és ő gyen­ge, for­ró… el­esett.

– Sir… az is­te­nért… hi­szen lá­zas… – A le­ány állt mel­let­te. – Ké­rem, men­jen be az oá­zis­ba. Le kell fe­küd­nie.

– Mi tör­té­nik… itt… ké­rem?…

– Én sem tu­dom. Ez az au­tós em­ber… az ör­dög… Le­győz­te az egész csa­pa­tot az ide­ge­i­vel.

Nagy ki­ál­to­zás tá­madt… Mi az?

A tá­bor kö­ze­pén, po­ro­san, sap­ka nél­kül, li­heg­ve meg­je­lent Iza­bel­la őr­ve­ze­tő, és a hóna alatt egy esz­mé­let­len ara­bot ho­zott, aki nyo­mok­ban még Gog­hur­ra em­lé­kez­te­tett. Oda­dob­ta.

– A gaz­em­ber! – A töb­bi­ek­hez for­dult. – Mi van a fi­am­mal?! A fi­a­mat meg­öl­te!

– Nyu­godj meg drá­gám, a fiú jól van – mond­ta King Ros­wang, és a töb­bi­ek­hez for­dult. – Ca­vel­ot­ti őr­ve­ze­tő az öcsém, és az ő fia, akit le­ütöt­tek…

– Ez az em­ber – for­dult Iza­bel­la az ove­ral­los­hoz, és Gog­hur­ra mu­ta­tott – el­ha­jí­tott egy kést. A fiam oda­ug­rott hoz­zá, és ő meg­öl­te.

– Él – nyug­tat­ta meg Ros­wang hit­ve­sét.

– Hall­gass, King! Tő­led az egész csa­lá­do­dat ki­irt­hat­nák! A gaz­em­ber meg­lát­ta, hogy fe­lé­je me­gyek, me­ne­kült. Utol­ér­tem és vissza­hoz­tam.

– Hm… – je­gyez­te meg Tou­ta­in. – A rö­vid út elég­gé meg­vi­sel­te Gog­hurt.

– Él még? – kér­dez­te az au­tós és le­tér­delt Gog­hur mel­lé.

– Iga­zán nem fog­tam a pul­zu­sát, amíg ver­tem – mond­ta egy ag­gó­dó anya dü­hé­vel az al­tiszt. Mr. Gu­li­ver fel­ki­ál­tott.

Né­hány ütés he­lyén fe­hér volt a bőr! Le­hor­zso­ló­dott a fes­ték.

– Ez az em­ber nem arab! – mond­ta az­u­tán.

– Néz­ze meg a zse­bét – szó­lalt meg mö­göt­te Anna. Kis­sé im­bo­lyog­va a gróf is ott állt a le­ány mel­lett.

Bor­zad­va néz­ték az össze­tört ara­bot. Ahol az ove­ral­los egy pet­ró­le­u­mos ronggyal meg­dör­zsöl­te, ott fe­hér lett a bőre. Az­u­tán a bur­nu­szán lógó tü­szőt vizs­gál­ták meg.

Egy le­vél, Gog­hur­nak cím­zett bo­rí­ték­ban! Mi­előtt még az au­tós sejt­het­te vol­na, hogy mi áll a le­vél­ben, a gróf és a le­ány is el­ol­vas­ták:

Szo­ko­loff!

Vi­gyázz! God­dins keze is a já­ték­ban van. Na­gyon ve­szé­lyes nő! Va­ló­szí­nű, hogy a tás­kát akar­ja L. szá­má­ra. Csat­la­kozz mint ve­ze­tő hoz­zá­juk. Mi­előtt el­ér­nék Ide­leszt, raj­tuk ütünk. Go­le­á­nál ér­te­síts, ha vál­to­zás van. Ott va­gyok H.-val.

Bisz­kra.

– Szo­ko­loff… – he­beg­te a gróf ámul­tan.

A le­ány gyor­san be­le­nyúlt a tü­sző­be, és most min­den két­sé­ge el­osz­lott. Egy szpá­hi ka­pi­tány képe ke­rült elő. Gog­hur volt a ka­pi­tány. Fe­hér fog, szén­fe­ke­te haj, de az arca nem is ha­son­lí­tott az ove­ral­los­ra.

A meg­vert em­ber moz­go­ló­dott. Je­re­mi­ás fő­or­vos szal­mi­á­kot tett az orra alá.

– Le­het hogy rab­ló – mond­ta az or­vos –, de ha úgy van, ahogy lá­tom, és el­tört két bor­dá­ja, ak­kor meg kell ope­rál­ni.

Polc­hon dü­hö­sen or­dí­tott:

– Az ilyen dö­göl­jön meg!

– Az ope­rá­ció ezt nem zár­ja ki – dünnyög­te Ob­lath.

– Kö­töz­zé­tek meg – mond­ta az au­tós –, reg­gel ki­hall­gat­juk. Egy posz­tot mel­lé­je, Du­ri­en, és el­len­őriz­ni órán­ként.

A gróf a ko­csi­já­hoz ment. Anna és Mr. Gu­li­ver kö­vet­ték.

– Be­lát­ja – mond­ta az ove­ral­los­nak hal­kan a gróf –, hogy némi ma­gya­rá­zat­tal tar­to­zik. Ha ez az em­ber Szo­ko­loff, ami úgy lát­szik, két­ség­te­len, ak­kor ön nem le­het szin­tén az…

– Én nem va­gyok Szo­ko­loff.

A gróf só­haj­tott.

– A ne­vek­kel van baj min­dig. Mi­ért mond­ta ak­kor ön, hogy Szo­ko­loff, a rab­ló?

– Bi­zal­mat akar­tam kel­te­ni. Így van. Ha azt mon­dom, hogy nem va­gyok Szo­ko­loff, ön nem bíz­na ben­nem. A fe­hér fog, a fe­ke­te haj, a vö­rös autó vé­let­le­nül egye­zett. Csak úgy nyer­het­tem el a bi­zal­mu­kat, ha be­is­me­rem, hogy Szo­ko­loff va­gyok, a rab­ló és meg­vá­sá­rol­hat­nak. Mi­után ez meg­tör­tént rám bíz­ták a csa­pa­tot, mert egy meg­vá­sá­rolt rab­ló töb­bet ér, mint egy is­me­ret­len egyén, aki be­csü­le­tes­nek vall­ja ma­gát.

– Szó­val… ön… nem rab­ló?

– Mi­ért? Csak Szo­ko­loff rab­ló a vi­lá­gon? Ké­rem, nem sze­ret­ném, ha el­ve­szí­te­ném a gróf úr bi­zal­mát: higgye el, én va­gyok olyan rab­ló, mint ez a Szo­ko­loff.

– És… – mond­ta a gróf a ko­csi­ba száll­va, mert szé­dült. – Ki­cso­da… az, akit a le­vél mond… Anna God­dins?

– Én va­gyok – sut­tog­ta a nő.

Nagy csend lett.

Anna God­dins, Mor­gen­s­tern, Els­worth, Lo­ri­on, Mild­sto­ne, fel­ült egy te­vé­re, va­la­mit ki­ál­tott, és az ál­lat láb­ra állt, az­u­tán el­vág­ta­tott az éj­sza­kai si­va­tag­ba.

– Men­jünk! Men­jünk! – li­heg­te a gróf.

– Hőőő… Di­endl!… Szó á blé­déz Ding!…

A konf­lis el­trap­polt, és az ove­ral­los so­ká­ig né­zett a rez­gő, im­boly­gó lám­pák után, amer­re a ko­csi dö­cö­gött az oá­zis felé, a tá­vo­li Sza­ha­rá­ban…