4.

El­ső­nek az ove­ral­los nyer­te vissza a hang­ját.

– Ön áll a lá­za­dók élén?

– El­ta­lál­ta. Em­be­re­im el­szán­tak, és nem is­mer­nek ir­gal­mat, ha va­la­ki el­len­áll.

Kra­toch­vill ha­tá­ro­zot­tan bó­lin­tott:

– Így, ahogy hall­ják.

– Így van – je­len­tet­te ki Ho­u­ben, kürt­jét mint­egy lö­vés­re ké­szen tart­va.

Az ove­ral­los meg­leb­ben­tet­te a sá­tor­be­já­ra­tát, és cso­dál­koz­va lát­ta, hogy a se­reg fegy­ver­rel a ke­zé­ben kö­rül­ve­szi őket.

– A lá­za­dók azt kí­ván­ják… – kezd­te Anna, de a gróf fél­be­sza­kí­tot­ta.

– Lá­za­dók­kal nem tár­gya­lok!

– De höl­gyek­kel ta­lán igen! Én lá­zí­tot­tam fel az em­be­re­ket. Meg­ma­gya­ráz­tam ne­kik, hogy en­nek az au­tós em­ber­nek ak­kor is jár a pénz, ha maga meg­hal, mert csak arra szer­ző­dött, hogy el­ve­zes­se a ka­to­ná­kat Urun­gi föld­re, eset­leg ön nél­kül is. Ezért siet. De a ka­to­nák­nak nincs ilyen szer­ző­dé­sük. Ők ju­ta­lom­ra szá­mí­ta­nak, amit nem kap­nak meg, csak ak­kor, ha ön él. Te­hát fel­lá­zad­tak, és most ál­lig el­szán­tan áll­nak itt, kö­ve­tel­ve, hogy ön leg­alább egy he­tet pi­hen­jen Ide­lesz­ben. A se­re­ge azt kí­ván­ja, Sir, hogy ön vi­gyáz­zon az egész­sé­gé­re. Ha kell, kény­sze­rít­jük rá.

A gróf ar­cán lá­gyab­bak let­tek a vo­ná­sok. Nézd, a kis szem­te­len bo­szor­kány? Fel­lá­zí­tott min­den­kit, hogy ő ne men­jen to­vább be­te­gen.

– Rend­ben van – mond­ta a gróf –, nem szok­tam erő­szak­nak en­ged­ni. De sok igaz­ság van ab­ban, amit hal­lot­tam. És nem rossz szán­dék ve­zet­te a ka­to­ná­kat, mi­dőn meg­ta­gad­ták az en­ge­del­mes­sé­get.

– Ké­rem – mond­ta az au­tós –, én is el­is­me­rem a he­lyes­sé­gét an­nak, amit ma­de­mo­i­sel­le Ro­bes­pi­erre mon­dott.

– Ne mer­jen csú­fol­ni! – ki­ál­tot­ta Anna. – Egy sza­vam­ba ke­rül, és önt haj­nal­ban főbe lö­vik.

– Rend­ben van. Én ugyan óv­tam önt, hogy az uta­mat ke­resz­tez­ze, Miss Mild­sto­ne.

A gróf cso­dál­ko­zott. Mi? Újabb név?! Vagy lá­zas, és az egész csak li­dérc­nyo­más?…

– Igen – ki­ál­tot­ta ide­ge­sen a le­ány – ez a ne­vem! Miss Anna Mild­sto­ne. Na és? Tes­sék, mond­jon el min­dent.

– Meg­áll­jon! – ki­ál­tot­ta az au­tós. – Nem aka­rom ma­gát le­lep­lez­ni…

– Ké­rem… Mi­előtt foly­tat­nák… – mond­ta Sir Yol­land egy rö­vid kéz­le­gyin­tés­sel. – Én el­ha­tá­roz­tam hogy né­hány em­be­rem­mel meg­szál­lok egy hét­re Ide­lesz oá­zis­ban. A ka­to­nák tá­bo­roz­za­nak, itt. Így ta­lán nem kel­tünk fel­tű­nést. Ké­rem, most hagy­ja­nak ma­gam­ra. Men­jen ki… min­den­ki. – És a le­ány­ra né­zett. – Min­den­ki!

Mr. Gu­li­ver és a le­ány né­hány má­sod­per­cig far­kas­sze­met néz­tek egy­más­sal.

– En­gem el­in­té­zett – mond­ta szin­te szi­szeg­ve a le­ány. – De most már akár­mit csi­nál, a gróf pi­hen­ni fog!

Az ove­ral­los nem fe­lelt. Az egyik te­her­au­tó­hoz ment meg­néz­ni, hogy csö­pög-e még. De alig ért oda, va­la­mi el­su­hant a nya­ka mel­lett.

Zrr… csrr!…

Egy ki­do­bott kés át­tör­te az autó szél­vé­dő­jét. Már­is meg­for­dult, re­vol­ver­rel a ke­zé­ben.

Töb­ben oda­si­et­tek.

– Mi az? Mi tör­tént? Össze­tört va­la­mi?

Az ove­ral­los ke­zé­ben pisz­tolyt fo­gott és az arca vér­zett.

– Csend! – ki­ál­tot­ta. Csend lett. – Azt hi­szem, kést dob­tak rám. Nyom­ban meg­lát­juk. Őr­ve­ze­tő! Fú­vas­son so­ra­ko­zót!

A pisz­ton ir­tó­za­to­san ha­mis han­gon meg­szó­lalt, mert Ho­u­ben­nek re­me­gett a keze, és ide­ges­sé­gé­ben a Faust-ke­rin­gőt fúj­ta: „He­lyet­tem kis vi­rág…” De a kürt az kürt: az em­be­rek így is so­ra­koz­tak.

Köz­ben elő­ke­rült a kés. Az autó ülé­sé­re esett.

Az ove­ral­los egyik ke­zé­ben lám­pát tar­tott, és úgy mu­tat­ta fel a cor­pus de­lic­tit.

– Kié ez a kés… vagy ki is­me­ri?

Polc­hon állt ki a sor­ból.

– Az én bics­kám – és el­kap­ta az au­tós ke­zé­ből.

Ál­ta­lá­nos zűr­za­var tá­madt. „Gaz­em­ber… gyil­kos!…” – ki­ál­tot­ták né­há­nyan. Wolf­ram, a moz­dony­ve­ze­tő meg­kap­ta a nya­kát. Kra­toch­vill ki­rán­tot­ta az ol­dal­fegy­ve­rét és Fle­ur de Bac há­tul­ról a fe­jé­re ütött. Úgy lát­szott, hogy pil­la­na­tok alatt da­ra­bok­ra té­pik. De olyan han­gon, ami­lyent még nem hal­lot­tak a tiszt­je­ik­től, fel­sü­völ­tött az au­tós:

– Ru­zse­no­ár!!!

Vi­gyázz­ba áll­tak.

A pil­la­nat­nyi szü­net alatt ki­sza­ba­dí­tot­ta Polc­hont fe­nye­ge­tő hely­ze­té­ből.

– Itt nem lin­cse­lünk! Meg­ér­tet­ték?! Ha ez az em­ber dob­ta a kést, ak­kor le­lő­jük, mint a ku­tyát, mert az or­gyil­kos nem ér­de­mel mást! De ka­to­ná­ék­nál vizs­gá­lat van, ké­rem! És nem lin­cse­lés! Ezt je­gyez­zék meg.

Polc­hon egy kis vért köp­dö­sött, mert va­la­ki szá­jon kap­ta, hogy ajka a fog­so­rá­hoz csa­pó­dott.

A nagy ki­ál­to­zás­ra elő­jött a gróf, és kér­dő­en né­zett a ko­csis­ra, aki már útra ké­szen állt. Strudl úr maga is iz­ga­tott volt. Vál­lat vont, és csa­var­gat­ta a fe­jét.

– I vász nett waz is sho’wida lósz… déz ba­gázs is auf ámol ganz hisz­téris gvon…

Sir Yol­land só­hajt­va be­ült a ko­csi­ba. On­nan jól lát­ta, ami tör­tént.

Az ove­ral­los Polc­hon elé állt:

– Maga dob­ta ezt a kést?

– Mén­kűt.

– Azt ál­lít­ja, hogy más ha­jí­tot­ta rám a maga ké­sét?

– Azt…

– Hol volt, ami­kor a me­rény­let tör­tént?

– A sze­ké­ren. Egye­dül. De ha biz­to­san akar­ja tud­ni, hogy ár­tat­lan va­gyok, egy szó­val be­bi­zo­nyí­tom.

Tá­vol­ról set­ten­ke­dő hi­é­nák sár­gás sze­me vi­lá­gí­tott.

– Mond­ja ki azt a szót.

– Csak négy­szem­közt. Vagy le­írom.

Gyor­san elő­rán­tott egy da­rab pa­pírt, fel­írt rá va­la­mit, és át­ad­ta az au­tós­nak. Ez egy pil­lan­tást ve­tett rá, és már­is egé­szen apró da­ra­bok­ra tép­te.

– Rend­ben van. – A töb­bi­ek­hez for­dult. – Em­be­rek, Polc­hon ár­tat­lan. Az ő ké­sé­vel kö­vet­ték el a me­rény­le­tet. De nem ő tet­te. Sen­ki se mer­je bán­ta­ni. – És ke­zet nyúj­tott Polc­hon­nak.