Ötödik fejezet

1.

A ho­tel­ban más­nap egy hír­nök vár­ta. Kör­sza­kál­lú, ba­jusz­ta­lan, vö­rös, go­ril­la­sze­rű em­ber, gör­be láb­bal és olyan la­pos arc­cal, mint­ha tész­ta len­ne a nya­kán fej he­lyett. Össze­csap­ta a bo­ká­ját:

– Polc­hon had­nagy alá­za­to­san je­lent­ke­zik.

– Ah, ah… És hol had­nagy ön?

– Sir Yol­land se­re­gé­ben. Fu­tár­nak kül­dött a ve­zér­kar. Min­den ké­szen áll. Vár­juk, hogy be­je­lent­se ma­gát, és dísz­szem­lé­re je­lent­kez­zen. Már együtt az összes pofa. Csu­da jó ka­to­nák. Tisz­tek és köz­le­gé­nyek.

Polc­hon had­nagy­ból úgy dűlt a vö­rös­hagy­ma és a pá­lin­ka od­őr­je, hogy a gróf meg­tán­to­ro­dott, mint­ha ta­lá­lat érte vol­na.

– Ön had­nagy volt va­la­mi­kor?

– Mint had­nagy sze­rel­tem le a lé­gi­ó­ban. Be­csü­let­ren­dem, el­ső­ran­gú vi­téz­sé­gi ér­mem és has­lö­vé­sem van. Ki­vá­ló ka­to­na vol­tam, és csak sa­ját ké­ré­sem­re állt el tő­lem a köz­tár­sa­ság. Azt üze­ni Wil­kie ve­zér­őr­nagy…

– Ki­cso­da, ké­rem?

– Wil­kie ve­zér­őr­nagy úr!

– Hm… hogy néz ki az a ve­zér­őr­nagy?

– Ala­csony, kö­vér pa­sas, ko­pasz, és nem tud­ja, hol la­kik az úr­is­ten, de na­gyon ked­ves. Ő üze­ni ön­nek, hogy én meg egy má­sik tiszt, az ön hol­mi­ját Sir, hol­nap le­szál­lít­hat­juk az üte­gen.

– Mi van ké­rem? – kér­dez­te egy­re hal­kab­ban Oli­ver Yol­land.

– A ve­zér­őr­nagy, az a kö­vér pa­sas, kéz alatt vett va­la­mi pán­cél­au­tót, ágyú­val, ami­ben sok min­den el­fér, és jól jár­ja a si­va­ta­got.

Den­ham örö­kös ura las­san­ként be­le­nyu­go­dott a kü­lö­nös ka­to­nai ügyek­be.

– Majd es­té­re össze­írom, hogy mit szál­lít­son el – mond­ta. – Én azt aka­rom, hogy a Sza­ha­ra ne je­lent­sen kü­lö­nös vál­to­zást az élet­kö­rül­mé­nye­im­ben. A tit­ká­rom gon­dos­ko­dik, hogy bort, whis­kyt, teát, ci­ga­ret­tát és il­luszt­rált la­po­kat vi­gye­nek az… üteg­gel.

– Alá­za­to­san: el­visszük. Ké­re­ti még, az a bi­zo­nyos úr, hogy tes­sék meg­ha­tá­roz­ni a jár­mű­vet, ami­vel ve­zet­ni fog ben­nün­ket. Ő nem akar­ta ki­vá­lasz­ta­ni. Azt üze­ni, hogy ha akar­ja, Sir, le­gyen teve vagy ló, vagy bár­mi­lyen ál­lat.

– Leg­jobb len­ne va­la­mi ho­mok­fu­tó, izé… vagy ilyes­mi… Szó­val sze­rez­zen ko­csit.

– És hon­nan pa­ran­csol el­in­dul­ni Sir? Mert Ma­rok­kó­tól még jó da­ra­bon vas­úton me­het. Mi va­la­mi Zir­zin nevű por­fé­szek mel­lett tá­bo­rozunk egy üres han­gár­ban, amit az az úr ki­bé­relt.

– Az utol­só vas­út­ál­lo­más­nál vár­jon hol­nap a ko­csi­val. Med­dig utaz­ha­tok in­nen vas­út­tal?

– Ain-Sef­rá­ig. Ott vá­rom majd a jár­mű­vel. Szó­val, ko­csi vagy ló?

– Eh…Amit akar, ko­csi vagy tri­cik­li… olyan mind­egy, csak ké­nyel­mes le­gyen. És mond­ja meg, hogy a ki­ne­ve­zé­se­ket, majd… szó­val, a tisz­te­ket le­he­tő­leg… job­ban meg­vá­lo­gat­nám, mert izé… azt nem le­het csak úgy, hogy akár­ki.

– Ez az én vé­le­mé­nyem is, Sir. Né­hány pa­sas nem ép­pen kel­le­mes úri pofa.

Sir Yol­land né­hány má­sod­per­cig ta­nács­ta­la­nul né­zett Polc­hon had­nagy vö­rös kör­sza­kál­lá­ba, tész­ta­sze­rű ar­cá­ba, ame­lyen úgy fe­küdt a töm­pe, vas­tag orr, mint­ha egy pa­ra­di­cso­mot he­lyez­tek vol­na oda.

– Igen… Én is azt hi­szem. Hát vi­szont­lá­tás­ra, és iga­zán örül­tem, meg mi… majd a tit­ká­rom ad va­la­mi al­ko­holt had­nagy úr­nak… Vö­rös­hagy­mám saj­nos nincs.

Polc­hon el­ment.

A gróf kis­sé nyug­ta­lan volt a csa­pat mi­att. Hm… Ez a Polc­hon ti­pi­kus mat­róz. De mit le­het tud­ni? A lé­gi­ó­ban mat­róz­ból is le­het tiszt.

Le­ment az ut­cá­ra. Maga sem tud­ta, mi­ért, kis­sé iz­ga­tott volt. Ide­ge­sí­tet­te va­la­mi. Vett egy do­boz ci­ga­ret­tát, ácsor­gott a Ku­tu­bia me­cset előtt. Fél hat. Nézd csak, a Café Ro­yal… Itt kel­le­ne ta­lál­koz­ni az­zal a Mor­gen­s­tern­nel. Sze­ren­csé­re le­lep­lez­te. Most leg­alább nem megy be ide, és nem csap­hat­ja be to­vább­ra is az a hölgy…

De mi­ért ne men­ne be? Ne­vet­sé­ges. Nem ijed meg egy hölgy­től ak­kor sem, ha ilyen Mata Hari az il­le­tő. És vég­re is okos tak­ti­ka, ha be­megy. Igen. A hely­zet az, hogy okos tak­ti­ká­ból megy be! Mert ha el­árul­ja a nő­nek, hogy fel­fe­dez­te a ha­mis ne­vet, rá­jött a csa­lás­ra, ak­kor ez a Har­ling­ton új szél­há­most küld a nya­ká­ra. Azt eset­leg nem is­me­ri fel. In­kább le­gyen ez a kö­ze­lé­ben, aki már nem ve­szé­lyes, mert hi­szen fel­is­mer­te.

Be­lé­pett a ká­vé­ház­ba. Nem lát­ta a nőt. A kör­nyék­be­li tor­nyok­ból egy­más­ba folyt a mü­ez­zi­nek gur­gu­lá­zó éne­ke. Egy teve is bő­gött va­la­hol, és nagy port vert fel négy ele­fánt, amint se­bes cso­szo­gás­sal ha­lad­tak az úton. Hű, mi­cso­da for­ró­ság! Mind­egy. Meg­vár­ja a nőt. Ne sejt­se, hogy rá­jött va­la­mi­re.

Le­ült és várt. Tel­jes két órát. De a nő nem jött, és Sir Yol­land igen rossz­ked­vű­en ment haza.