Tizennegyedik fejezet

1.

Polc­hon nem be­szélt sen­ki­vel. Va­dul vil­lo­gott a sze­me, ha szól­tak hoz­zá. Néha ma­gá­ban mor­gott, de kü­lön­ben mint köz­le­gény el­vé­gez­te ren­de­sen a dol­gát, csak va­la­mi­vel ke­mé­nyeb­ben szo­rí­tot­ta, fo­gai kö­zött a pi­pá­ját és úgy járt-kelt a tá­bor­ban, mint egy em­ber­evő.

Tá­vol­ról fel­tűnt egy oá­zis. Csak Ide­lesz le­het. Va­la­mennyi­en tud­ták, hogy itt nagy pi­he­nőt tar­ta­nak. Az ove­ral­los min­den biz­ta­tást, min­den jót erre a tá­bo­ro­zás­ra ígért. Ez­zel tar­tot­ta a lel­ket az egy­re job­ban fel­őr­lő­dő csa­pat­ban. Em­ber­től em­ber­hez megy, mind­egyik­kel be­szél, meg­hall­gat­ja őket, és in­téz­ke­dik, vagy vi­gasz­tal.

– Mi­ért lóg a feje, Kra­toch­vill úr? – kér­de­zi a kár­pi­tost, aki­nek a hóna alól ki­áll egy szür­ke map­pa. A re­gényt őrzi eb­ben.

– A de­re­kam kis­sé… azt hi­szem… – li­he­gi cse­re­pes száj­jal, mert ami­óta a vi­zet be kell osz­ta­ni, bi­zony szom­jú­hoz­nak oly­kor. – A de­re­kam fáj és a la­poc­ká­im. Mi­óta író let­tem, so­kat kel­lett lét­rán jár­nom, ak­kor érez­tem ezt a ke­reszt­cson­tom­ban.

– Hát nem kár­pi­tos volt?

– Szo­ba­fes­tő is… Sok­ol­da­lú­an ké­pez­tem ma­gam, mi­előtt író let­tem. Saj­nos, itt sem le­het írni. Pe­dig azért jöt­tem a Sza­ha­rá­ba, mert lár­máz­tak a gye­re­kek, ott, ahol lak­tam. Itt nincs lár­ma, de nem le­het írni, csak men­ni, men­ni…

– Ne fél­jen sem­mit, ha cél­hoz ér­tünk, ké­nyel­me­sen be­fe­jez­he­ti a re­gé­nyét.

– Már be­fe­jez­tem… csak si­mí­tá­sok­ra szo­rul. Bi­zo­nyos ré­szek­nél úgy ér­zem, hogy a fő­hős jel­le­me nem tisz­ta. „Egy so­főr ne le­gyen sze­rel­mes” – ez a címe. Re­mek, mi?

– Jól hang­zik.

– ”Egy so­főr ne le­gyen sze­rel­mes”, két kö­tet­ben. Ere­de­ti his­tó­ria. Egy sze­gény lány… sze­re­ti a so­főrt… Ér­de­kes, nem? És egy nem várt for­du­lat­tal ké­sőbb a fiú el­ve­szi.

– Ér­de­kes, de lesz, aki meg­sej­ti.

– Nem­csak ez kü­lö­nös. A re­gény még foly­ta­tó­dik. Te­hát nincs hep­pi­end, mert az ol­va­só azt is lát­ja, ami es­kü­vő után tör­té­nik. És… az szo­mo­rú.

– Hm… Van ben­ne va­la­mi.

– A hős… iszik, és nem akar dol­goz­ni. In­kább re­gényt ír min­den­fé­le hü­lye­sé­ge­ket, és az asszony sze­ret­né, ha dol­goz­na. Köz­ben tönk­re­megy a csa­lád, és gye­rek is lesz… De a so­főr csak ma­rad, ami volt…

– Nagy­sze­rű. Ké­rem, adja ide el­ol­vas­ni. Még­is jó egy el­fo­gu­lat­lan kri­ti­kus.

Már­is oda­ad­ta.

– Bol­do­gan…

– Kö­szö­nöm. Maga nős? – kér­dez­te az ove­ral­los, ke­zé­ben a szür­ke map­pá­val.

– El­vál­tam. A fe­le­sé­gem nem jó szem­mel néz­te, hogy írok. Min­dig azt akar­ta, hogy pénzt ke­res­sek, un­dok kár­pi­tos­mun­ká­val. Nem ér­tet­te meg, hogy a fér­je író…