2.

A ko­csis rá­dob­ta a pok­ró­cot Di­en­del­re, és va­la­mit mor­gott az ő bé­csi nyel­ve­ze­tén a Herr­gott…-ról, majd fel­kö­töt­te a ló fe­jé­re a za­bos­ta­risz­nyát, és meg­gyúj­tot­ta a két lám­pást. Olyan tem­pós nyu­ga­lom­mal tet­te ezt, hogy a Sza­ha­ra néha, pil­la­na­tok­ra, bér­ko­csi­ál­lo­más­nak tűnt kö­rü­löt­te.

– Baj van, Strudl úr – lé­pett hoz­zá Sir Yol­land.

– Az én lá­tom, bit­sén… de i’haltsz maul… Ne szólj szám, nem kapsz mig­rén…

– Igaz. Ön egy bölcs em­ber. Ez ed­dig is fel­tűnt ne­kem. Ezért most meg­kér­de­zem, mint okos em­bert, hogy mi a vé­le­mé­nye.

– Hát ak­kor mon­dok meg, ha a herr graf meg­tisz­telt. Nem első eset. A Rád­el bá­ró­nak, ha fel­jött ki­hall­ga­tás­ra a Burg­ba, min­dig ad­tam ló­ver­seny­tipp. Ha nyert ak­kor azt mond­ta: „itt van öt­ven for­dint…” Az volt nagy pénz! És a vál­lam­ra ütött: „Génz heit holt drán, herr Strudl”… – És só­haj­tott. – Wo sein die séné olde zei­ten… Ami az én vé­le­mény… az egy­sze­rű. Ez, aki ott elöl lo­va­gol az­zal a sza­kál­lal, ez em­lé­kez­tet en­gem a gye­rek­ko­rom­ra, ami­kor a Wipp­lin­ger strassén ma­sí­roz­tak a ka­to­nák Wag­ram­ba, éles­re lőni, és mö­göt­te jött a ze­ne­kar. A Fli­e­ger­marschot ját­szot­ták, és elöl egy Re­gi­ment­stam­bur, gyö­nyö­rű csá­szár­sza­kál­lal, emel­get­te az arany­gom­bos bot. Hát ez is in­kább egy Re­gi­ment­stam­bur, mint echt ka­to­na. – Strudl úr iga­zán nem tud­ta, hogy mennyi­re kö­zel jár az igaz­ság­hoz.

– No és… mit ten­ne, ön ked­ves… ked­ves… ko­csi­haj­tó úr… az én he­lyem­ben?

– Nem szí­nék egy­ko­ro­nás szi­va­ro­kat a si­va­tag­ban, mert ha el­fogy, itt nem kap, és ne­héz ez hir­te­len ab­ba­hagy­ni.

– Sok igaz­ság van eb­ben, amit mond. De úgy ér­tet­tem, mit ten­ne most, mi­után el­té­ved­tünk?

– Hát azt, amit Bécs­ben, ha nem is­me­rek va­la­me­lyik utca. Meg­kér­de­zek egy au­tós, aki ma­gát jól ki­is­mer. Az az au­tós aki erre jár, ta­lán tud az irány.

– Le­het. De az egy gaz­em­ber, akit meg­fi­zet­tek, hogy… el­le­nem dol­goz­zon.

– Hát ígér­jen neki, Herr gráf, na­gyobb gá­zsi, és fog dol­goz­ni ma­gá­nak. Ha én a stan­don lá­tok egy jó is­tál­ló­fiú a pit­li­nél, ak­kor ígé­rek neki húsz kraj­cár­ral több, és jön hoz­zám. Ez mond­ják úgy a fi­á­ke­ro­sok, hogy „el­cup­fol­ni” az il­le­tő. Hő, Di­en­del… No woát… szó á nár­ri­schez Schim­mel falf­lucht no­a­mohl!

És gyor­san be­csa­var­ta a fé­ket, lé­pés­ben kö­vet­te a ko­csit, mert Di­en­del, Is­ten tud­ja mi­ért, ab­ra­ko­lás köz­ben sé­tál­ni kez­dett.

A gróf cso­dál­koz­va né­zett a ko­csis­ra. Hm… Okos fiú a vén Strudl. Ez iga­zán zse­ni­á­lis gon­do­lat. És egy­sze­rű.

– Hol le­het va­jon az au­tós?

– Ott áll, ké­rem – mu­ta­tott az os­tor­ral –, nem is messze. Csak ne­he­zen lát­ni, mert nem ég a hát­só lám­pá­ja. Ezért még lesz baj, ha meg­lát­ja egy kons­táb­ler. Di­endl, du Zau! Hééé!… Nye­ee!…

– Ott áll?

– Ja… Min­dég ak­kor tá­bo­roz éj­sza­ká­ra, ami­kor mi. Ko­rán haj­nal megy to­vább. Igaz le­het, hogy nem jóba töri ma­gá­nak a fej.

– Nem ten­né meg ne­kem, hogy ide­hív­ja?

– Wa­rum den nett? Azt hi­szem, az az il­le­tő csak vár erre már min­den­nap. Der kerl vird her­kum­ma!… Csak ad­dig tes­sék ma­rad­ni a ko­csi­nál. Meg­bün­te­tik az em­bert, ha hagy­ja őri­zet­len.

A vö­rös arcú, kö­vér em­ber pec­kes lép­te­i­vel el­in­dult a si­va­tag­ban. Az os­tort ma­gá­val vit­te. „Az könnyen el­lop­nak” – szok­ta mon­da­ni.

Öt perc sem telt el és tá­vol­ról ki­gyúlt a két fény­szó­ró, az­u­tán meg­in­dult a tá­bor felé. Óva­to­san jött az autó, hogy ne üsse el a sza­na­szét he­ve­rő em­be­re­ket.

– Mit akar? – kér­dez­te Anna, aki vá­rat­la­nul fel­buk­kant mel­let­te.

– Tár­gyal­ni fo­gok ev­vel az úr­ral. Nem te­he­tünk mást. Ha rab­ló, meg kell nyer­ni a mi szá­munk­ra. El­té­ved­tünk, Anet­te.

– Egy… rab­ló­val tár­gyal­ni?

– Ve­ze­tő­re van szük­ség.

Mr. Gu­li­ver ove­rall­já­ban, ke­zé­ben szem­üve­ges sap­ká­ját ló­bál­va kö­ze­le­dett. Az arca kö­ze­pe tá­ján egy fel­pa­rázs­ló ci­ga­ret­ta fé­nyé­nél ke­mény, mo­soly­gó szá­ja és egész­sé­ges fo­gai tűn­tek hir­te­len fel.

– Jó es­tét, gróf úr. Üd­vöz­löm, Miss Lo­ri­on.

Né­hány má­sod­per­cig áll­tak. Strudl úr a fel­há­gó­ra ült, elő­vet­te drót­csíp­te­tő­jét, és új­sá­got ol­va­sott a ko­csi­lám­pa fé­nyé­nél.

– Uram – kezd­te Sir Yol­land –, szük­sé­gem len­ne egy ve­ze­tő­re. Azt hi­szem, el­té­ved­tünk.

– Amennyi­ben az út­jel­ző ka­rók után iga­zo­dik, Sir, fel­tét­le­nül. Au­tó­mon elő­re­men­tem né­hány ki­lo­mé­tert. Ké­sőbb már egy­ál­ta­lán nincs karó.

– Nem tu­dok ker­tel­ni – mond­ta a gróf. – Meg­mon­dom őszin­tén, hogy mit aka­rok: amennyi­ben önt bár­ki meg­fi­ze­ti azért, hogy el­le­nem mű­köd­jék, ne­vez­ze meg azt az össze­get, amit kap vagy re­mél a nye­re­ség­ből, és én töb­bet ígé­rek, hogy hoz­zám csat­la­koz­zék.

A fi­a­tal­em­ber gon­dol­ko­zott.

– Mit ígér­tek ön­nek azért a vö­rös irat­tás­ká­ért amit a gróf ál­lan­dó­an ma­gá­nál hord, és pil­la­nat­nyi­lag itt he­ver mel­let­te a föl­dön? – kér­dez­te ag­resszí­van a le­ány.

– Csak­ugyan azért jöt­tünk itt össze, hogy a ma­gán­ügyem iránt ér­dek­lőd­jünk? Ar­ról van szó, hogy önök ve­ze­tőt ke­res­nek kö­zös ka­ra­ván­juk­hoz.

– Jól tud­ja, hogy nem kö­zös! Hi­szen ön hoz­ta a hol­mi­mat utá­nam! Ne akar­ja a gróf hi­ú­sá­gát fel­pisz­kál­ni el­le­nem! Ne­vet­sé­ges – je­len­tet­te ki még pót­ló­lag Anna, és há­tat for­dí­tott. A fi­a­tal­em­ber mo­soly­gott.

– Egyet tud­nom kell – je­len­tet­te ki Sir Yol­land. – Ön csak­ugyan az én nyo­mom­ban jár, és hát… azo­nos az­zal a… izé…

– Hogy azo­nos-e Szo­ko­loff-fal, az orosz gengsz­ter­rel, aki Bisz­kra jobb­ke­ze, erre fe­lel­jen! – ki­ál­tot­ta a le­ány.

– Fe­le­lek. Azo­nos va­gyok Szo­ko­loff-fal, az orosz gengsz­ter­rel, aki Bisz­kra jobb­ke­ze, és húsz­ezer fon­tot ka­pok azért a tás­ká­ért, amely ön mel­lett fek­szik.

– Ugyan ne ne­vet­tes­se ki ma­gát! – ki­ál­tot­ta a le­ány. – Majd ép­pen Bisz­kra fi­zet húsz­ezer fon­tot. Szó sem le­het ennyi­ről. In­kább vissza­for­du­lunk. Min­den­ki azt hi­szi, hogy a gróf jó­hi­sze­mű­sé­ge és bő­kezű­sé­ge vég­te­len… hohó!… Eb­ben na­gyon té­ved­nek. En­nek vé­get ve­tünk – fe­jez­te be dü­hö­sen. Ró­zsa­szí­nű orr­lyu­kai re­zeg­tek köz­ben. A gróf döb­ben­ten né­zett rá.

– Önök kér­dez­tek, én fe­lel­tem. Húsz­ez­ret ígér­tek ne­kem, ha meg­szer­zem ezt a tás­kát. Mi­után azon­ban hi­va­tá­sos szél­há­mos va­gyok, és ba­rát­ság nem fűz Biszk­rá­hoz, vagy ép­pen Har­ling­ton lord­hoz, te­hát el­fo­ga­dok jobb, hang­sú­lyo­zom, jobb aján­la­tot.

– És mi biz­to­sít ar­ról – kér­dez­te a gróf –, hogy ön csak­ugyan az én em­be­rem lesz? Ne ha­ra­gud­jon, hogy ki­mon­dom, hi­szen ön maga sem ta­gad­ta…

– Ó, csak tes­sék – fe­lel­te ud­va­ri­as ne­ve­tés­sel a fi­a­tal­em­ber. – Nem va­gyok ér­zé­keny. Hogy mi biz­to­sít­ja? Hát ké­rem, ön mö­gém ül­tet egy meg­bíz­ha­tó em­bert a ko­csi­ba, töl­tött re­vol­ver­rel. Ha két­száz mé­ter­nél na­gyobb tá­vol­ság­ra elő­zöm ma­gu­kat, ez az il­le­tő le­puf­fant. Ha nem ta­lál­nak vi­zet, ha tá­ma­dás érné ma­gu­kat, en­gem puf­fan­ta­nak le elő­ször. Túsz le­szek. De a leg­jobb biz­to­sí­ték az ön szá­má­ra, Sir, az, ha jobb aján­la­tot tesz, mint Bisz­kra, il­let­ve Har­ling­ton.

– Rend­ben van. Meg­elég­szik egy írás­sal, amely úgy szól, hogy amennyi­ben én el­érem csa­pa­tom­mal a szu­dá­ni Urun­gi-föl­det, az eset­ben ön­nek hu­szon­öt­ezer font­nyi kö­ve­te­lé­se lesz ve­lem szem­ben?

– Tö­ké­le­te­sen ele­gen­dő. Így az ön pusz­tu­lá­sá­val hu­szon­öt­ezer fon­tot ve­szí­tek, te­hát ki­zárt do­log, hogy baj érje, Sir. Mert en­gem eb­ben az élet­ben sem­mi más nem ér­de­kel, mint a pénz.

– Én rab­ja va­gyok a for­ma­sá­gok­nak – fe­lel­te a gróf –, ezért, ha meg­en­ge­di, köz­löm ezt a Vál­to­zást tiszt­je­im­mel is.

– De ami a sze­mé­lye­met il­le­ti, ta­lán ne mond­ja el a va­ló­sá­got, Sir – kér­te az au­tós.

– Mi? – Za­var­tan meg­állt. – Úgy érti, hogy ha­zud­jam?

– Egy had­ve­zér­nek le­het­nek tit­kai.

– Hm… Igen? Kis­sé ne­héz fel­adat va­lót­lan­sá­got ál­lí­ta­ni. Ta­lán ma­rad­junk an­nál, hogy én csak mint ve­ze­tőt em­lí­tem, és ön majd hoz­zá misz­ti­fi­kál­ja a töb­bit.

– Ké­rem…

A gróf a mar­sall­hoz ment.

Ami­kor egye­dül ma­rad­tak a le­ánnyal, hosszan néz­tek egy­más sze­mé­be.

– Azt hi­szem, Miss Lo­ri­on, ön hely­te­le­nül jár el, ami­kor el­le­nem dol­go­zik. Kí­sé­rel­jük meg össze­egyez­tet­ni az ér­de­ke­in­ket.

– Ne­kem nem le­het egy Szo­ko­loff-fal azo­nos ér­de­kem – fe­lel­te hű­vö­sen, de nyu­god­tan, és rá­gyúj­tott.

– Rosszul te­szi, ha har­col el­le­nem. Ak­kor ál­lí­tom fél­re az út­ból ami­kor aka­rom. Hogy ed­dig nem tet­tem, az csak sze­mé­lyes ro­kon­szenv jele ná­lam. De ha ke­resz­te­zi az uta­mat, hi­deg­vér­rel el­in­té­zem.

A le­ány meg­ve­tő­en ver­te le ci­ga­ret­tá­já­ról a ha­mut.

– Azt hi­szi, fé­lek ma­gá­tól?

– Ezt nem hi­he­tem, mert nagy ér­dek­lő­dés­sel ol­vas­tam an­nak ide­jén egy ri­port­so­ro­za­tot, amely Gro­ves­cu Ad­ri­en kis­asszony ki­lenc po­li­ti­kai gyil­kos­sá­gá­val fog­lal­ko­zott.

A nő el­sá­padt, és ré­mül­ten né­zett az au­tós­ra.

– Csak… nem akar el­árul­ni?… – sut­tog­ta re­ked­ten.

– Nem. De tu­do­má­sá­ra ho­zom, hogy a ke­zem­ben van, és ha még egy­szer el­gán­csol, ak­kor le­lep­le­zem – fe­jez­te be fi­no­man, ud­va­ri­a­san, az­u­tán mo­so­lyog­va meg­ha­jolt, és ki­lé­pett a sá­tor­ból.

A Sza­ha­ra, mint va­la­mi hul­lám­zás köz­ben hir­te­len meg­fa­gyott ten­ger, fe­hé­ren, moz­du­lat­la­nul fe­küdt a hold iz­zá­sá­ban, és va­la­hol fel­hor­kant egy ló…