2.
Sir Yolland a térképet tanulmányozta. Hatalmas út, az bizonyos. De egy hadsereggel, méghozzá olyan kitűnően felszerelt hadsereggel, mint az övé, és korlátlan tőkével, könnyű séta. A tisztek között akadt néhány ilyen Polchon, aki befurakodott. A fő, hogy Durien századost megnyerték. Ezt ügyesen csinálta Wilkie. Egy legionárius százados vezetése mellett nem lehet baja.
A kitűnő katonai térképen vörös vonallal jelölte az utat. Először El Goleáig menetelnek, ez mintegy kétszáz kilométer, félsivatagi terep, dombokkal. Innen már nagyobb távolság Idelesz oázis. Itt majd megfelelő pótlásról gondoskodhatnak, de a további úton csak kisebb oázisok: Air-Aszben, Bilma és Mao következnek, ezekben legfeljebb vizet meg némi élelmet vehetnek fel. Úgy nagyjából körülbelül kétezer kilométeres út. Előre nem látott akadályok esetén is legfeljebb három hónap.
Ezt mind feljegyezte. A megjelölt térképet egy celofán tokba tette, amihez külön színes zsinórja volt, hogy a nyakába akassza szükség esetén.
Egy pecsétviasz színű kis autó versenyzett a vonattal. A kis vörös kocsi egyre fokozta a sebességét, és lassanként beérte a vonatot. A gróf kihajolt az ablakon, és a tájat nézte.
Az autó ott futott a vonat mellett. Szinte megérinthette volna kinyújtott kézzel. Egyszercsak megfordult a vezető. Sapkája és autószemüvege dacára felismerte Miss Elsworth-öt (ha elfogadjuk a nevet). A nő felnézett rá, és nevetett, hogy valamennyi hóhér foga kivillant, azután egyik kezével elengedte a kormányt, vidáman intett az ablakon kinéző lord felé, és máris elkapta ismét a kormányt, gázt adott, kapcsolt, a nyitott kipufogó túlbőgte a vonat zaját, és a pecsétviasz színű autó úgy nekiugrott az útnak, hogy másodpercek múltán csak a pora füstölgött, mint valami hosszú, ritka szövésű függöny a sínek mentén.
Jön a nő!
Tömör, hadvezéri önbizalmát nyugtalan érzés hígította fel első pillanatban. Mit akar ez a hölgy? Megnézte, hogy merre van Mukhtár oázis. Nincs ilyen. Fellapozta a világatlasz oázisjegyzékét, hogy talán egész pici oázis ez a Mukhtár. Nem volt ott a neve. A hölgy hazugsága megett még egy icipici oázis alibije sem húzódott meg. Kitalált atyját nem létező oázisba hurcolták a mesebeli beduinok.
A legközelebbi állomáson félórát álltak. Leszállt újságot venni. A pályaudvari pavilon bódéja mellett benzinkút állt, a kútnál egy piros autó, amint éppen tankolt. A nő is ott volt porköpenyben a kocsi mellett, egyik kezében sapkája, szemüvege, másikban cigaretta, és ahogy észreveszi a grófot, mintha régi kedves táncpartnerét látná meg, odakiáltja csengő vidámsággal:
– Halló! Sir, Ez aztán a meglepetés! Szintén erre?
Most mit feleljen?
– Igen… Azt hiszem erre. De nem szintén.
– Ó, maga merev ember. Ne féljen, nem akaszkodom a nyakába.
Micsoda tónus? „Nyakába akaszkodom!”
– Én nem… félek… és örülök, hogy jó egészségben látom. Ez az éghajlat nem valami kitűnő hölgyek számára.
– Ó, én erős nő vagyok. Elmegyek a sivatag végére is, és nem leszek beteg.
– Tegnap… hm… mintha azt mondta volna, hogy… hogy… egyedül nem mer…
– Ezt nem mondtam! – tagadta le nyomban.
– Kérem… – hebegte Sir Yolland halálosan elsápadva – csak nem állíthatja, hogy én hazudom talán?
Vállat vont, és összeszorított ajkai között hirtelen némi levegőt préselt ki, amitől furcsa hang hallatszott, azután egyszerűen azt mondta:
– Miért ne?
– Azért, mert egy Oliver Yolland nem hazudhat! Kérem, Miss Elsworth, ha kitartunk e névnél… Ezt ne állítsa rólam… Mert nagyon megsért.
– Igen?! Hát akkor nem állítom. Hová megy?
– Vissza a fülkémbe. Önnek is megtöltötték a bérautóját.
– Nem bérautó. Saját. A legújabb Bugatti szériakocsi.
Oliver Yolland elpirult.
– Ez… Mindenesetre takarékos életre vall. Egy szegény leány, aki Bugattit tud venni.
– Ki mondta önnek, Sir, hogy szegény vagyok?
– Ön mondta, kérem, tegnap este – felelte a gróf kissé ingerlékenyen, mert ez már sok volt.
Miss Elsworth csodálkozva húzta fel két szemöldökét egészen kerekre, kezét a mellére szorította, és álmélkodva nézett jobbra, balra:
– Én???! Hogy maga miket talál ki!? Gazdag nő vagyok. Apám havonta tízezer frankot küld…
– Ilyen jól keresnek a beduinoknál a rabok?
– Miután a nő is megijedt, felhasználta a szünetet, és gyorsan biccentett. – Nagyon örültem.
Elsietett.
Olyan izgatottan ült vissza a fülkébe, hogy amikor kivette zsebéből a monoklit, tévedésből az égő szivart kezdte tisztítani a selyemzsebkendővel. Ilyen egy szemtelen teremtés! Szemrebbenés nélkül letagadja a csillagot az égről, és olyan rosszul hazudik, hogy az elképesztő. Még a lehelete sem igaz. És olyan közönséges népi tónusban beszél vele, mintha együtt vikendeznének London környékén és hétköznapokon ugyanabban az áruházban szolgálnának ki. A vonat sebesen pöfögött tovább, és a kis autó ismét versenyre kelt. A nő vidáman intett, pedig a gróf a fülkéjébe húzódva láthatatlanul kandikált ki. Honnan tudja a kis bestia, hogy ő látja?… Miért gondolja ezt, ha nincs az ablaknál? Azért sem néz utána. Különben miért nem? Nézheti a tájat is. Kihajolt az ablakon, de csak port nyelt és messziről pimaszul búgott vissza egy másodpercre elhalóan a hátsó kipufogó.
Este elérték a sivatag peremén a végállomást, Ain-Sefrát. A grófnál csak egy bőrönd volt, a többi holmiját a titkára előző napon Polchon „hadnagy” útján teherautón elindította a hangár felé. Sűrű eső zuhogott egész nap, és a forró estében megszámlálhatatlan szúnyog döngött. Yollandnak eszébe jutott a vasúton sűrűn látható felirat, amit az afrikai Pasteur Intézet mázol ki mindenhová:
MIELŐTT HOSSZABB ÚTRA INDUL,
LÁSSA EL MAGÁT KININNEL
ÉS TÖBBSZÖR NAPJÁBAN SZEDJE!
– Tisztelettel jelentkezem – állott meg előtte egy vörös körszakállú ember. – Polchon.
– Ah!… Maga az az izé?… Nos?
– Minden rendben – mondta és kis híján eldőlt, olyan részeg volt.
– Ez rendben van magánál? No mindegy… A jármű?
– Előállott!
Kimentek az épület elé, és a gróf csaknem hanyatt esett.
Egy konflis állt a sivatagi műúton, szabad zászlóval, a bakon, szürke körgallérral, kokárdás cilinderrel egy kövér, vörös arcú, bibircsókos kocsis, akinek ősz pakumpartja pamacsban végződött az álla körül. A kocsilámpa ég, és mellette az ostor kísértetiesen lóg.
– Mi ez? – hebegte.
– Bérkocsi. Úgy is mondják, hogy konflis. Ez, kérem, a legkényelmesebb, legjobb sivatagi úti alkalmatosság. A kereket megvasaltattuk, és gumival vontuk be, a ló pedig csodálatosan erős sivatagi állat. Azért ilyen sovány…
– No… de hát a konflissal a Szaharában?
– Kérem, a Szaharán át öszvértaligával is közlekednek… Tessék megnézni a marokkói vásáron, hogy Timbuktuból miféle vacakokon jönnek négerek és arabok Marakesig.
Ez így is volt. Akire a Szahara megharagudott, azt páncélvonattal és minden egyébbel úgy betemette, hogy híre sem maradt, akit elkerült a számum, az egy csacsival, vagy egy kecskével is elvándorolt a sivatagon keresztül. Yolland nézte a konflist. Kedves, régi időkre emlékeztette a címeres kalapú kocsis. Julius Caesar vagy Napóleon nem ültek volna bele, az bizonyos.
– A Szaharát már átszelték gyalog, repülőgépen, biciklin és tankon. Ön lesz az első, aki a régi nagy idők járművét használja. A konflist! Éljen!!!
Strudl úr felriadt, és megemelte a kalapját:
– Jó estét.
Mit tehetett volna? Visszaforduljon? Meghátrálni az út kezdetén egy konflis miatt? Különben is az egyfogatú kényelmes és konzervatív jármű… Beült a kocsiba, Polchon a bakra. Strudl úr lecsavarta a zászlót, a taxi ketyegett.
– Hova vigyem uraságodat?
– Dél-Szudánba – mondta dühösen a lord.
– Igenis – felelte nyugodtan Strudl úr, kettyentett a nyelvével, meghúzta a gyeplőt, és rittyentett az ostorral. – Gyű, hó! Dirndl, du Aas!
És nekigördültek az útnak.