2.

Sir Yol­land a tér­ké­pet ta­nul­má­nyoz­ta. Ha­tal­mas út, az bi­zo­nyos. De egy had­se­reg­gel, még­hoz­zá olyan ki­tű­nő­en fel­sze­relt had­se­reg­gel, mint az övé, és kor­lát­lan tő­ké­vel, könnyű séta. A tisz­tek kö­zött akadt né­hány ilyen Polc­hon, aki be­fu­ra­ko­dott. A fő, hogy Du­ri­en szá­za­dost meg­nyer­ték. Ezt ügye­sen csi­nál­ta Wil­kie. Egy le­gi­o­ná­ri­us szá­za­dos ve­ze­té­se mel­lett nem le­het baja.

A ki­tű­nő ka­to­nai tér­ké­pen vö­rös vo­nal­lal je­löl­te az utat. Elő­ször El Go­le­á­ig me­ne­tel­nek, ez mint­egy két­száz ki­lo­mé­ter, fél­si­va­ta­gi te­rep, dom­bok­kal. In­nen már na­gyobb tá­vol­ság Ide­lesz oá­zis. Itt majd meg­fe­le­lő pót­lás­ról gon­dos­kod­hat­nak, de a to­váb­bi úton csak ki­sebb oá­zi­sok: Air-Asz­ben, Bil­ma és Mao kö­vet­kez­nek, ezek­ben leg­fel­jebb vi­zet meg némi élel­met ve­het­nek fel. Úgy nagy­já­ból kö­rül­be­lül két­ezer ki­lo­mé­te­res út. Elő­re nem lá­tott aka­dá­lyok ese­tén is leg­fel­jebb há­rom hó­nap.

Ezt mind fel­je­gyez­te. A meg­je­lölt tér­ké­pet egy ce­lo­fán tok­ba tet­te, ami­hez kü­lön szí­nes zsi­nór­ja volt, hogy a nya­ká­ba akassza szük­ség ese­tén.

Egy pe­csét­vi­asz szí­nű kis autó ver­seny­zett a vo­nat­tal. A kis vö­rös ko­csi egy­re fo­koz­ta a se­bes­sé­gét, és las­san­ként be­ér­te a vo­na­tot. A gróf ki­ha­jolt az ab­la­kon, és a tá­jat néz­te.

Az autó ott fu­tott a vo­nat mel­lett. Szin­te meg­érint­het­te vol­na ki­nyúj­tott kéz­zel. Egy­szer­csak meg­for­dult a ve­ze­tő. Sap­ká­ja és au­tó­szem­üve­ge da­cá­ra fel­is­mer­te Miss Els­worth-öt (ha el­fo­gad­juk a ne­vet). A nő fel­né­zett rá, és ne­ve­tett, hogy va­la­mennyi hó­hér foga ki­vil­lant, az­u­tán egyik ke­zé­vel el­en­ged­te a kor­mányt, vi­dá­man in­tett az ab­la­kon ki­né­ző lord felé, és már­is el­kap­ta is­mét a kor­mányt, gázt adott, kap­csolt, a nyi­tott ki­pu­fo­gó túl­bőg­te a vo­nat za­ját, és a pe­csét­vi­asz szí­nű autó úgy ne­ki­ug­rott az út­nak, hogy má­sod­per­cek múl­tán csak a pora füs­töl­gött, mint va­la­mi hosszú, rit­ka szö­vé­sű füg­göny a sí­nek men­tén.

Jön a nő!

Tö­mör, had­ve­zé­ri ön­bi­zal­mát nyug­ta­lan ér­zés hí­gí­tot­ta fel első pil­la­nat­ban. Mit akar ez a hölgy? Meg­néz­te, hogy mer­re van Mukhtár oá­zis. Nincs ilyen. Fel­la­poz­ta a vi­lá­gat­lasz oá­zis­jegy­zé­két, hogy ta­lán egész pici oá­zis ez a Mukhtár. Nem volt ott a neve. A hölgy ha­zug­sá­ga me­gett még egy ici­pi­ci oá­zis ali­bi­je sem hú­zó­dott meg. Ki­ta­lált aty­ját nem lé­te­ző oá­zis­ba hur­col­ták a me­se­be­li be­du­i­nok.

A leg­kö­ze­leb­bi ál­lo­má­son fél­órát áll­tak. Le­szállt új­sá­got ven­ni. A pá­lya­ud­va­ri pa­vi­lon bó­dé­ja mel­lett ben­zin­kút állt, a kút­nál egy pi­ros autó, amint ép­pen tan­kolt. A nő is ott volt por­kö­peny­ben a ko­csi mel­lett, egyik ke­zé­ben sap­ká­ja, szem­üve­ge, má­sik­ban ci­ga­ret­ta, és ahogy ész­re­ve­szi a gró­fot, mint­ha régi ked­ves tánc­part­ne­rét lát­ná meg, oda­ki­ált­ja csen­gő vi­dám­ság­gal:

– Hal­ló! Sir, Ez az­tán a meg­le­pe­tés! Szin­tén erre?

Most mit fe­lel­jen?

– Igen… Azt hi­szem erre. De nem szin­tén.

– Ó, maga me­rev em­ber. Ne fél­jen, nem akasz­ko­dom a nya­ká­ba.

Mi­cso­da tó­nus? „Nya­ká­ba akasz­ko­dom!”

– Én nem… fé­lek… és örü­lök, hogy jó egész­ség­ben lá­tom. Ez az ég­haj­lat nem va­la­mi ki­tű­nő höl­gyek szá­má­ra.

– Ó, én erős nő va­gyok. El­me­gyek a si­va­tag vé­gé­re is, és nem le­szek be­teg.

– Teg­nap… hm… mint­ha azt mond­ta vol­na, hogy… hogy… egye­dül nem mer…

– Ezt nem mond­tam! – ta­gad­ta le nyom­ban.

– Ké­rem… – he­beg­te Sir Yol­land ha­lá­lo­san el­sá­pad­va – csak nem ál­lít­hat­ja, hogy én ha­zu­dom ta­lán?

Vál­lat vont, és össze­szo­rí­tott aj­kai kö­zött hir­te­len némi le­ve­gőt pré­selt ki, ami­től fur­csa hang hal­lat­szott, az­u­tán egy­sze­rű­en azt mond­ta:

– Mi­ért ne?

– Azért, mert egy Oli­ver Yol­land nem ha­zud­hat! Ké­rem, Miss Els­worth, ha ki­tar­tunk e név­nél… Ezt ne ál­lít­sa ró­lam… Mert na­gyon meg­sért.

– Igen?! Hát ak­kor nem ál­lí­tom. Hová megy?

– Vissza a fül­kém­be. Ön­nek is meg­töl­töt­ték a bér­au­tó­ját.

– Nem bér­au­tó. Sa­ját. A leg­újabb Bu­gat­ti szé­ri­a­ko­csi.

Oli­ver Yol­land el­pi­rult.

– Ez… Min­den­eset­re ta­ka­ré­kos élet­re vall. Egy sze­gény le­ány, aki Bu­gat­tit tud ven­ni.

– Ki mond­ta ön­nek, Sir, hogy sze­gény va­gyok?

– Ön mond­ta, ké­rem, teg­nap este – fe­lel­te a gróf kis­sé in­ger­lé­ke­nyen, mert ez már sok volt.

Miss Els­worth cso­dál­koz­va húz­ta fel két szem­öl­dö­két egé­szen ke­rek­re, ke­zét a mel­lé­re szo­rí­tot­ta, és ál­mél­kod­va né­zett jobb­ra, bal­ra:

– Én???! Hogy maga mi­ket ta­lál ki!? Gaz­dag nő va­gyok. Apám ha­von­ta tíz­ezer fran­kot küld…

– Ilyen jól ke­res­nek a be­du­i­nok­nál a ra­bok?

– Mi­után a nő is meg­ijedt, fel­hasz­nál­ta a szü­ne­tet, és gyor­san bic­cen­tett. – Na­gyon örül­tem.

El­si­e­tett.

Olyan iz­ga­tot­tan ült vissza a fül­ké­be, hogy ami­kor ki­vet­te zse­bé­ből a mo­nok­lit, té­ve­dés­ből az égő szi­vart kezd­te tisz­tí­ta­ni a se­lyem­zseb­ken­dő­vel. Ilyen egy szem­te­len te­rem­tés! Szem­reb­be­nés nél­kül le­ta­gad­ja a csil­la­got az ég­ről, és olyan rosszul ha­zu­dik, hogy az el­ké­pesz­tő. Még a le­he­le­te sem igaz. És olyan kö­zön­sé­ges népi tó­nus­ban be­szél vele, mint­ha együtt vi­ken­dez­né­nek Lon­don kör­nyé­kén és hét­köz­na­po­kon ugyan­ab­ban az áru­ház­ban szol­gál­ná­nak ki. A vo­nat se­be­sen pö­fö­gött to­vább, és a kis autó is­mét ver­seny­re kelt. A nő vi­dá­man in­tett, pe­dig a gróf a fül­ké­jé­be hú­zód­va lát­ha­tat­la­nul kan­di­kált ki. Hon­nan tud­ja a kis bes­tia, hogy ő lát­ja?… Mi­ért gon­dol­ja ezt, ha nincs az ab­lak­nál? Azért sem néz utá­na. Kü­lön­ben mi­ért nem? Néz­he­ti a tá­jat is. Ki­ha­jolt az ab­la­kon, de csak port nyelt és messzi­ről pi­ma­szul bú­gott vissza egy má­sod­perc­re el­ha­ló­an a hát­só ki­pu­fo­gó.

Este el­ér­ték a si­va­tag pe­re­mén a vég­ál­lo­mást, Ain-Sef­rát. A gróf­nál csak egy bő­rönd volt, a töb­bi hol­mi­ját a tit­ká­ra elő­ző na­pon Polc­hon „had­nagy” út­ján te­her­au­tón el­in­dí­tot­ta a han­gár felé. Sűrű eső zu­ho­gott egész nap, és a for­ró es­té­ben meg­szám­lál­ha­tat­lan szú­nyog dön­gött. Yol­land­nak eszé­be ju­tott a vas­úton sű­rűn lát­ha­tó fel­irat, amit az af­ri­kai Pas­teur In­té­zet má­zol ki min­den­ho­vá:

MI­ELŐTT HOSSZABB ÚTRA IN­DUL,
 LÁS­SA EL MA­GÁT KI­NIN­NEL
 ÉS TÖBB­SZÖR NAP­JÁ­BAN SZED­JE!

– Tisz­te­let­tel je­lent­ke­zem – ál­lott meg előt­te egy vö­rös kör­sza­kál­lú em­ber. – Polc­hon.

– Ah!… Maga az az izé?… Nos?

– Min­den rend­ben – mond­ta és kis hí­ján el­dőlt, olyan ré­szeg volt.

– Ez rend­ben van ma­gá­nál? No mind­egy… A jár­mű?

– Elő­ál­lott!

Ki­men­tek az épü­let elé, és a gróf csak­nem ha­nyatt esett.

Egy konf­lis állt a si­va­ta­gi mű­ú­ton, sza­bad zász­ló­val, a ba­kon, szür­ke kör­gal­lér­ral, ko­kár­dás ci­lin­d­er­rel egy kö­vér, vö­rös arcú, bi­bir­csó­kos ko­csis, aki­nek ősz pa­kum­part­ja pa­macs­ban vég­ző­dött az álla kö­rül. A ko­csi­lám­pa ég, és mel­let­te az os­tor kí­sér­te­ti­e­sen lóg.

– Mi ez? – he­beg­te.

– Bér­ko­csi. Úgy is mond­ják, hogy konf­lis. Ez, ké­rem, a leg­ké­nyel­me­sebb, leg­jobb si­va­ta­gi úti al­kal­ma­tos­ság. A ke­re­ket meg­va­sal­tat­tuk, és gu­mi­val von­tuk be, a ló pe­dig cso­dá­la­to­san erős si­va­ta­gi ál­lat. Azért ilyen so­vány…

– No… de hát a konf­lis­sal a Sza­ha­rá­ban?

– Ké­rem, a Sza­ha­rán át ösz­vér­ta­li­gá­val is köz­le­ked­nek… Tes­sék meg­néz­ni a ma­rok­kói vá­sá­ron, hogy Tim­buk­tu­ból mi­fé­le va­ca­ko­kon jön­nek né­ge­rek és ara­bok Ma­ra­ke­sig.

Ez így is volt. Aki­re a Sza­ha­ra meg­ha­ra­gu­dott, azt pán­cél­vo­nat­tal és min­den egyéb­bel úgy be­te­met­te, hogy híre sem ma­radt, akit el­ke­rült a szá­mum, az egy csa­csi­val, vagy egy kecs­ké­vel is el­ván­do­rolt a si­va­ta­gon ke­resz­tül. Yol­land néz­te a konf­list. Ked­ves, régi idők­re em­lé­kez­tet­te a cí­me­res ka­la­pú ko­csis. Ju­li­us Ca­e­sar vagy Na­pó­le­on nem ül­tek vol­na bele, az bi­zo­nyos.

– A Sza­ha­rát már át­szel­ték gya­log, re­pü­lő­gé­pen, bi­cik­lin és tan­kon. Ön lesz az első, aki a régi nagy idők jár­mű­vét hasz­nál­ja. A konf­list! Él­jen!!!

Strudl úr fel­ri­adt, és meg­emel­te a ka­lap­ját:

– Jó es­tét.

Mit te­he­tett vol­na? Vissza­for­dul­jon? Meg­hát­rál­ni az út kez­de­tén egy konf­lis mi­att? Kü­lön­ben is az egy­fo­ga­tú ké­nyel­mes és kon­zer­va­tív jár­mű… Be­ült a ko­csi­ba, Polc­hon a bak­ra. Strudl úr le­csa­var­ta a zász­lót, a taxi ke­tye­gett.

– Hova vi­gyem ura­sá­go­dat?

– Dél-Szu­dán­ba – mond­ta dü­hö­sen a lord.

– Igen­is – fe­lel­te nyu­god­tan Strudl úr, kettyen­tett a nyel­vé­vel, meg­húz­ta a gyep­lőt, és rittyen­tett az os­tor­ral. – Gyű, hó! Dirndl, du Aas!

És ne­ki­gör­dül­tek az út­nak.