4.

Ki­ni­ba­lu, a né­ger ural­ko­dó szo­mo­rú­an ült a szal­ma­kuny­hó­já­ban. Hogy tör­tént? Egy­szer csak ka­to­nák kö­ze­led­tek a si­va­tag fe­lől. Szám sze­rint ke­vés, de gép­fegy­ve­rük volt. Ki­ni­ba­lu őfen­sé­ge nem félt a fran­cia ka­to­nák­tól. Sok­szor jár­nak erre, de ő tag­ál­lam lesz a Nép­szö­vet­ség­ben, ön­ál­ló kis or­szág, sért­he­tet­len…

Elé­jük kül­di D’Ga­nát, a kö­ve­tet, hogy mit akar­nak? D’Gana szo­mo­rú­an jön vissza. Egy po­font ka­pott. Mi­ért? Mert azt a ki­fe­je­zést hasz­nál­ta, hogy „au­to­nó­mia”. Pe­dig úgy tud­ta, hogy ez nagy va­rázs­lat. De egy em­ber, aki nya­kig zsák­ban jár, meg­ver­te és azt mond­ta, hogy fel­köt­te­ti a ki­rályt. Szól a tam­tam, a síp, gyűlt a nép, dár­dák, íjak ke­rül­tek elő és ké­szül­tek a harc­ra. Kü­lö­nös, hogy a pus­ká­kat el­dob­ják és dár­dát ra­gad­nak he­lyet­te. Úgy lát­szik, Ki­ni­ba­lu ki­rály fegy­ve­rei még­sem olyan ko­mo­lyak, mint ami­lyen­nek hit­ték…

De a rumi ka­to­nák gép­fegy­ve­rei an­nál be­szé­de­seb­bek. Csak úgy fröcs­kö­lik a ha­lált, mi­köz­ben sza­bá­lyo­san fej­lőd­ve, el­szán­tan kö­ze­led­tek. Ki­ni­ba­lu népe szer­te­szét kú­szott a si­va­tag­ban. A sza­bad te­re­pen nem olyan ve­szé­lyes a go­lyó és be­ke­rí­tik ezt a pár vak­me­rő ka­to­nát.

Ni csak!… Már hát­rál­nak is… Gye­rünk! Utá­nuk!… Most meg­áll­nak és újra szól­nak a gép­pus­kák… Ve­szett do­log… Már sok né­ger fek­szik le­ka­szál­va. De hi­á­ba! A ka­to­nák ke­ve­sen van­nak, nem győz­het­nek! Ül­döz­ni azért nem le­het őket, mert hat gép­fegy­ver fe­de­zi a vissza­vo­nu­lá­su­kat.

– Be­ke­rí­te­ni… Jobb felé fus­sa­tok – ki­ált­ja a ki­rály.

Egy­szer csak özön­lik a nép az „or­szág­ból”. De asszony és gye­re­kek is ve­lük. Mi az? Ül­dö­zik eze­ket? De hon­nan? Kik? Vég­re Ki­ni­ba­lu rá­éb­red a ször­nyű­ség­re. A fo­lyón ke­resz­tül be­ha­tol­tak a „vá­ros­ba”, amíg őket egy kis csa­pat ki­csal­ta a sík­ra… Előt­tük, mö­göt­tük szólt a gép­fegy­ver. A sok-sok né­ger szo­mo­rú­an ült a ho­mok­ban. D’Gana sír… Oda az au­to­nó­mia. A fő­nök még ro­ham­ra vin­né őket, de a nép he­lyes stra­té­gi­ai ér­zé­ke győz: Nem men­nek. Le­ül­nek a ho­mok­ba és meg­ad­ják ma­gu­kat.

Most Ki­ni­ba­lu itt ku­po­rog a kuny­hó­ban. Jól tud­ja: vége a ko­mé­di­á­nak. A ha­mis hír ar­ról, hogy fegy­ve­re van, ott kez­dő­dött, hogy egy fe­hér ügy­nök út­ján aján­la­tot kért re­pü­lő­gé­pek­re. A re­pü­lők, ame­lye­ket be­mu­tat­tak, és le­dob­tak a si­va­tag­ra egy bom­bát is. És Ki­ni­ba­lu ezt úgy ál­lí­tot­ta be ügye­sen, mint­ha „légi raja” len­ne. A gyár aján­la­tát az­u­tán nem fo­gad­ta el, mi­után egy bi­cik­lit sem vá­sá­rol­ha­tott vol­na az or­szág kész­pén­zé­ből. De gu­mi­ért és kó­kusz­di­ó­ért ócs­ka­vas­sá vált gép­fegy­vert és pus­kát ka­pott ele­get és így ügye­sen va­ló­szí­nű­sí­tet­te a szél­há­mos­sá­got.

Most jön ez az em­ber, aki zsák­ban jár.

– Mi lesz ve­led, Ki­ni­ba­lu, te tol­va­jok ki­rá­lya!

– Amit te pa­ran­csolsz, uram…

– Rumi ka­to­nák jön­nek ide és te meg­es­kü­szöl a tör­vény­re.

– Úgy lesz, uram.

– És mi van a fegy­ve­re­id­del?

– Csu­pa ha­zug­ság volt.

– Örü­lök, hogy tisz­tá­ban vagy a hely­ze­ted­del. Így szá­mít­hatsz rá, hogy az én ura­im ke­gye­sek lesz­nek hoz­zád.

– Ak­kor mondd meg majd ne­kik, hogy sze­ret­nék tő­lük egy do­bozt, amit gra­mo­fon­nak hív­nak.