2.

El Go­á­ban már több hete ült Fors­ter tár­sa­sá­gá­ban Har­ling­ton lord. Az oá­zis­ban ha­tal­mas rab­ló­csa­pat tá­bo­ro­zott, Bisz­kra ve­ze­té­sé­vel. Min­den benn­szü­lött is­mer­te a ha­tal­mas, sö­tét ba­ju­szú, man­du­la­sze­mű Biszk­rát, de sen­ki sem mer­te bán­ta­ni.

A for­ró, bü­dös, fér­gek­től hem­zse­gő kis pál­ma­li­get­ben igen rosszul töl­töt­te ide­jét a fő­szer­kesz­tő és a lord. Kü­lö­nö­sen a te­mén­te­len légy kí­noz­ta őket.

– Vol­ta­kép­pen mire vá­runk? – kér­dez­te a fő­szer­kesz­tő.

– Egy hír­adás­ra. Va­la­kit elő­re­küld­tem Urun­gi-föld­re, bi­zo­nyos ira­to­kért.

A szer­kesz­tő ter­mé­sze­te­sen mit sem tu­dott a pet­ró­le­um­harc kí­mé­let­len rész­le­te­i­ről. Ő csak ve­tél­ke­dést sej­tett az el­len­fe­lek kö­zött. Har­ling­ton lord, aki min­den­ben az el­len­té­te volt Sir Yol­land­nak, sze­ret­te a saj­tót, a rek­lá­mot, hi­ú­sá­gá­nak hí­zel­gett, ha fo­to­gra­fál­ták és ír­tak róla, ezért egész saj­tó­kü­lö­nít­ményt szer­ve­zett az útra.

– És ha a szük­sé­ges írá­so­kat meg­kap­ja?

– Ak­kor meg­ve­szem azt a zsa­ro­ló fő­nö­köt, be­nyúj­tom a va­ló­szí­nű­sí­tő ira­to­kat, és mi­előtt Oli­ver Yol­land a hely­szín­re ér, én már hoz­zá­fog­tam a mun­ká­hoz. Gyö­nyö­rű hír­anya­ga lesz, meg­lát­ja. Bo­csá­nat…

Meg­lát­ta Biszk­rát az ab­lak­nál. Ki­si­e­tett.

– Nos?

– Sir – mond­ta a rab­ló tö­ké­le­tes an­gol­ság­gal. – Azt hi­szem, baj van. Bár­mi­lyen las­san jön­nek Yol­land gró­fék, már át kel­lett vol­na ha­lad­ni erre a csa­pat­nak.

– És az ön hí­res Szo­ko­loff­ja?

– Nem ér­tem. Az­zal va­la­mi baj tör­tén­he­tett. Őszin­tén meg­mon­dom ma­gá­nak: nem úgy men­tek a dol­gok, ahogy szá­mí­tot­tuk.

Har­ling­ton ide­ge­sen tö­röl­get­te ve­rej­té­kes ar­cát.

– Most mi lesz?

– Sir – fe­lel­te Bisz­kra – hol­nap töb­bet tu­dok. Né­hány fel­de­rí­tőt küld­tem elé­jük.

A lord egye­lő­re ma­radt. Ne­héz lé­leg­zet­tel szív­ta be a sú­lyos nö­vény­sza­gú le­ve­gőt. Szem­ben je­ges fénnyel vi­lá­gí­tot­ta meg a hold a moz­du­lat­lan Sza­ha­rát…

– Uram… a pet­ró­le­um­for­rás terv­raj­zát hoz­tam – szó­lalt meg va­la­ki mel­let­te.

Egy nő volt.

– Mi­fé­le rajz­ról be­szél, és ki­cso­da ön?

– Éva Mild­sto­ne va­gyok.

– A ri­por­ter­nő?… aki Ad­ri­en Gro­ves­cu ügyét írta meg… leg­utóbb?…

– Igen. Gyor­san, iz­ga­tot­tan foly­tat­ta: – Szo­ko­loff fo­goly. Oli­ver Yol­land el­té­vedt a csa­pa­tá­val. Bim­ba oá­zis­ban fek­szik be­te­gen. Én is csak most tud­tam meg, hogy nem Ide­lesz­ben vol­tunk. Az­óta úton va­gyok. Ez a tás­ka Sir Yol­lan­dé. Az összes ira­tok ben­ne van­nak.

– Mit kí­ván… Ezért…

– Egy fil­lért sem. Bosszú­ból tet­tem! Tes­sék!

Át­ad­ta a tás­kát.

Har­ling­ton iz­ga­tot­tan húz­ta ki az ok­má­nyo­kat, és re­me­gő kéz­zel vet­te le a fe­dő­la­pot. Az­u­tán fel­ki­ál­tott.

Ez állt az irat­cso­mó te­te­jén:

EGY SO­FŐR NE NŐ­SÜL­JÖN!
 Írta G. B. Kra­toch­vill

– Mi ez? Meg tud­ja ma­gya­ráz­ni, Miss Mild­sto­ne?

A le­ány azon­ban igen fur­csán vi­sel­ke­dett. El­kez­dett ka­cag­ni. Ka­ca­gott és ka­ca­gott, de úgy, hogy le kel­lett ül­nie.

A pin­cér jött.

– Lord Har­ling­ton­nak pos­tát ho­zott teg­nap a re­pü­lő­já­rat az­zal az uta­sí­tás­sal, hogy ak­kor ad­juk át, ha egy hölgy­lá­to­ga­tó­ja ér­ke­zik. Az uta­sí­tást az oá­zis bé­ke­bí­ró­ja vet­te át, és most ki­ad­ta… a kül­de­ményt. Tes­sék.

És át­ad­ta a lord­nak az urun­gi pet­ró­le­um­le­let te­rep­raj­zát, a pon­tos tér­kép­pel és a va­ló­szí­nű­sí­tő ira­tok­kal.

Csak egy rö­vid le­vél volt mel­lé­kel­ve.

Dear Lord Har­ling­ton! Be­lá­tom, hogy Önt el­sőbb­ség il­le­ti meg Af­ri­ká­ban. Egy hölgy­is­me­rő­sün­ket meg­bíz­tam, hogy jut­tas­sa el Ön­höz az ira­to­kat, de té­ve­dés­ből egy szép­iro­dal­mi mű­vet vitt el ma­gá­val. Nem sze­ret­ném, ha ezért ká­ro­so­dás érné az il­le­tőt, ezért si­et­ve kül­döm az ere­de­ti ok­ira­to­kat.

Tisz­te­lő­je: Oli­ver Yol­land gróf
 Den­ham örö­kös ura

Kü­lö­nös egy nő. Most meg sír…