Tizenhetedik fejezet

1.

Polc­hon meg­sé­rült egy lán­dzsá­tól, és a sör­ha­jó­had­nagy egy kő­do­bás kö­vet­kez­té­ben el­vesz­tet­te két fo­gát.

Kü­lön­ben sen­ki­nek sem tör­tént baja, és fől a va­cso­ra.

– Ho­u­ben! – mond­ta az ove­ral­los. – Fúj­jon so­ra­ko­zót.

Az em­be­rek gyor­san fel­áll­nak.

– Bú­csúzzunk egy­más­tól. Amit tet­te­tek, azért a nem­zet há­lá­já­ra szá­mít­hat­tok. De­rék ka­to­nák vagy­tok. Ti úgy ke­rül­te­tek ide, hogy Sir Oli­ver Yol­land pet­ró­le­u­mát ke­res­té­tek. Ezt mond­já­tok min­den­hol. Ha azt ha­zud­já­tok, hogy egy fran­cia tiszt ve­ze­tett ben­ne­te­ket ak­kor be­zár­nak. A vi­szont­lá­tás­ra, fiúk. Két nap múl­va ka­to­na­ság lesz itt, és gon­dos­kod­nak ar­ról, hogy ép­ség­ben ha­za­jus­sa­tok.

Sor­ra ke­zet fo­gott mind­egyik­kel.

Polc­hon előtt meg­állt egy pil­la­nat­ra:

– Hon­nan tud­tad te, hogy én Du­ri­en szá­za­dos va­gyok?

Most meg­ér­tet­ték azt a ré­gen le­ját­szó­dó je­len­tet, ami­kor a vö­rös sza­kál­lú mat­róz egy szót sú­gott az ove­ral­los­nak, hogy ár­tat­lan­sá­gát bi­zo­nyít­sa. Tud­ta, hogy Mr. Gu­li­ver egy fran­cia szá­za­dos.

– Ő csak sej­tet­te – szólt köz­be a mar­sall. – Én vol­tam az, aki biz­to­sat tu­dott.

– Maga meg­kí­nált egy ci­ga­ret­tá­val – mond­ta Polc­hon. – És eszem­be ju­tott a mar­sall ára­do­zá­sa Du­ri­en szá­za­dos töl­csér ala­kú al­bán ci­ga­ret­tá­i­ról. Az öné is töl­csér ala­kú volt. Oda­vit­tem Pod­vi­necz mar­sall­nak, és ő is meg­erő­sí­tet­te a gya­nú­mat.

Ez­u­tán csap­ra ver­tek egy hor­dót.

Az ove­ral­los Re­no­irt ke­res­te, aki már lá­ba­do­zott.

– Mary – mond­ta a „tiszt­nek” –, os­to­ba­ság volt, hogy el­jött ide. És még­is azt hi­szem, most job­ban sze­ret­jük majd egy­mást…

– Hát… hát meg­bo­csát… ne­kem?

Meg­ölel­te.

– Nem is ha­ra­gud­tam. Csak úgy érez­tem, hogy nem le­he­tek bol­dog egy nő­vel, aki nem érzi át, mit je­lent a ka­to­nák­nál a kö­te­les­ség. De azt hi­szem, most már lát­ta, ta­pasz­tal­ta… most már meg­ér­ti.

– Ó… na­gyon ér­tem. – És a vő­le­gé­nyé­hez si­mul­va meg­is­mé­tel­te. – Na­gyon…

– Most gye­rünk.

Szé­pen csend­ben el­in­dul­tak. Utá­nuk hang­zott a mu­la­to­zók lár­má­ja.

Nem men­tek messzi­re. Ahol az er­dei út a si­va­tag­ba tor­kollt, egy há­rom­mo­to­ros re­pü­lő­gép szállt le, és be­ül­tek.

A gép meg­in­dult észak felé.

– Ó, Ju­les – sír­ta a lány –, olyan os­to­ba vol­tam. Ugye iga­zán meg­bo­csá­tasz ne­kem?

– Min­dent el­in­té­zünk a lo­va­gi­as­ság sza­bá­lyai sze­rint, fő­had­nagy úr.

Bol­do­gan meg­ölel­ték egy­mást, és a gép már olyan ma­ga­san szállt, hogy a Sza­ha­ra nem lát­szott alat­tuk…