4.

Mr. Wil­kie lé­pett a gróf­hoz, és fi­gyel­mez­tet­te rá, hogy a vö­rös ak­ta­tás­ka őri­zet­le­nül ma­radt a ko­csi­ban.

Sir Yol­land ugyan­is el­ha­tá­roz­ta, hogy nem hagy­ja a bő­rönd­jé­ben, ha­nem ál­lan­dó­an ma­gá­nál fog­ja hor­da­ni. Éj­jel-nap­pal. Kü­lö­nö­sen, mi­óta be­fe­je­zett tény lett, hogy Miss Els­worth is vele tart. A ko­csi­ban ugyan kö­ze­lebb van a tás­ká­hoz a hölgy, de vi­szont a gróf sze­me lát­tá­ra még­sem ka­pa­rint­hat­ja meg.

– Elég gyor­san és ügye­sen ál­lí­tot­ta össze ezt a kü­lö­nös szá­za­dot – je­gyez­te meg el­is­me­rő­en a gróf. – Majd meg­lát­juk út­köz­ben, hogy mire me­gyünk ve­lük.

– Bo­csá­nat, Sir, de ép­pen ön az, aki a töb­bes szám el­len ál­ta­lá­ban til­ta­ko­zik. Mi­ért mond­ja: me­gyünk?

– Azt hit­tem, részt kí­ván majd ven­ni a vál­lal­ko­zás­ban. Vagy nem?

– A lel­ke sze­ret­nék len­ni vál­lal­ko­zá­sá­nak – fe­lel­te. – A kis had­se­reg tö­ké­le­tes, de va­la­mi hi­ány­zik. El­kép­zel ön egy mo­dern had­se­re­get In­tel­li­gen­ce Ser­vi­ce nél­kül?

– Hogy érti ezt? – kér­dez­te Sir Yol­land, ku­ta­tó pil­lan­tást vet­ve a szer­ve­ző­re.

– Mi­alatt önök me­ne­tel­nek a Sza­ha­rá­ban, én éj­jel-nap­pal ott ülök ren­dít­he­tet­le­nül a Mam­mu­nia Szál­ló­ban, egy rö­vid­hul­lá­mú adó mel­lett, és in­for­má­lom a szá­za­dot. Meg­fi­gye­lek, hí­re­ket szer­zek, szó­val el­vég­zem egy­ma­gam a tit­kos­szol­gá­lat mun­ká­ját, mert ha ön­ről van szó, Sir, ak­kor nem is­me­rek fá­radt­sá­got.

– Kö­szö­nöm, de ennyi ál­do­za­tot nem kí­vá­nok. Nem kell tör­nie ma­gát a ho­tel­ban. Csak jöj­jön szép ké­nyel­me­sen ve­lünk Sze­ne­gá­li­á­ba. De ha szí­ve­seb­ben ma­rad a ho­tel­ban, én nem eről­te­tem.

– Szí­ve­seb­ben vál­lal­nám…

– Nem fo­gad­ha­tom el a ked­ves­sé­gét. Csak olyan szol­gá­la­tot ve­he­tek igény­be amely­nek a költ­sé­ge­it vi­se­lem. És erre a ma­rok­kói tar­tóz­ko­dás­ra… hogy is mond­jam… hát… nincs fe­de­zet a költ­ség­ve­té­sem­ben… Azt hi­szem, meg­ért, Wil­kie úr!

Wil­kie úr meg­ér­tet­te. Ő már ele­ve úgy ha­tá­ro­zott, hogy a szál­ló­ban vé­gez majd va­la­mi tisz­tet, ami fá­rad­sá­gos, és még­is ágy­ban le­het reg­ge­liz­ni tőle. Ez az el­ha­tá­ro­zás csak erő­sö­dött, ami­kor las­san­ként meg­is­mer­te a tisz­ti és al­tisz­ti kart. De hát a költ­ség­szám­la… Ki­ma­rad­ni eb­ből az ügy­ből nem le­het és…

– Azt hi­szem – fe­lel­te vé­gül –, hogy kö­ve­tem önt, Sir, bár nem tu­dom, mi­lyen rang­ban.

– Hm… Mi volt ön a há­bo­rú alatt?

Mr. Wil­kie le­sü­töt­te a sze­mét.

– Szám­ve­vő al­tiszt. – Rö­vid, kí­nos szü­net után foly­tat­ta. – A ket­tős­könyv­vi­tel sze­re­pe igen je­len­tős a had­vi­se­lé­sek­nél.

– Hát jó… izé… le­gyen maga tar­ta­lé­kos… köny­ve­lő… Ki­ne­ve­zem…

– To­la­ko­dó­nak tar­ta­na, Sir, ha meg­kér­dem, hogy a hölgy mi­lyen mi­nő­ség­ben tart ve­lünk?

– To­la­ko­dó­nak ép­pen nem tar­ta­nám, de kí­ván­csi­sá­gát nem men­te­né sem­mi. – Rö­vid gon­dol­ko­dás után hoz­zá­tet­te: – A hölgy Miss Els­worth, au­tó­sze­ren­csét­len­ség érte, és csa­lád­tag­jai mi­att ag­gó­dik. Töb­bet én sem tu­dok róla.

Polc­hon fő­had­nagy lé­pett hoz­zá­juk, aki­re az egyet­len meg­ma­radt tisz­ti uni­for­mis ju­tott, és ez kü­lö­nös­kép­pen a Szi­bill című dal­mű­ben sze­rep­lő nagy­her­ceg fes­tői jel­me­ze volt, egy por­tás­sap­ká­val ki­egé­szít­ve.

– Szí­ves­ked­jék be­száll­ni, Sir – je­len­tet­te –, in­du­lunk.

– Mi? – kér­dez­te cso­dál­koz­va a gróf. – Ki adta ki a pa­ran­csot?

– Miss Els­worth – fe­lel­te a vö­rös kör­sza­kál­lú.