3.

Gé­pi­e­sen ti­por­ták a for­ró si­va­ta­gi ho­mokó­ce­án po­rát. Az al­ko­nyi éj sö­tét­vö­rös vissz­fé­nyei szál­lon­gó por­töl­csé­rek ár­nya­i­ba bur­kol­ták az el­csi­gá­zott me­net­osz­lo­pot.

Csak von­szol­ták ma­gu­kat. Hová? Mer­re? Sen­ki sem tud­ta kö­zü­lük. Ho­u­ben, a pisz­to­nos be­te­gen ver­gő­dött a sze­ké­ren. Jor­dan he­lyet­te­sí­tet­te az ove­ral­los pa­ran­csá­ra, és a ka­to­nák har­mo­ni­ka­kí­sé­ret­tel me­ne­tel­tek. Ho­u­ben nem trom­bi­tált töb­bé. Tü­dő­vér­zé­se volt, és ami­kor már ott me­ne­telt a töb­bi kö­zött ván­szo­rog­va, ak­kor sem fúj­hat­ta a kür­töt, csak Jor­dant irá­nyí­tot­ta.

– Ai­dát… – ve­tet­te oda szo­mo­rú­an, ha in­du­lást ve­zé­nyel­tek – két is­mét­lés…

Az ove­ral­los­tól va­la­mennyi­en fél­tek. Tou­ta­in el­árul­ta ne­kik, hogy ez az ör­dög. Iza­bel­la őr­ve­ze­tő ál­lan­dó­an két pus­kát ci­pelt, mert Duke of Ros­wang tel­je­sen le­tört. Öt te­her­hor­dó ál­la­tot ve­szí­tet­tek el, és Du­ri­en gyö­nyö­rű ru­há­ja ron­gyos, pisz­kos volt, már, Felix, a szép hölgy­fod­rász egy be­teg kol­dus­ra ha­son­lí­tott. De azért csak men­tek. Hová? Med­dig? Mi­nek? Tud­ja az ör­dög, aki ott megy elől, so­ha­sem fá­radt, so­ha­sem be­szél fe­les­le­ge­sen, és nem te­het­tek el­le­ne sem­mit, mert csak ő is­me­ri a si­va­ta­got.

Re­no­ir had­nagy bá­gyad­tan ült a sze­ké­ren. Be­teg volt. Il­let­ve gyen­ge, na­gyon gyen­ge. A mar­sall le­ron­gyo­ló­dott, de kü­lön­ben fris­sen ült a nye­reg­ben.

Az ár­nyé­kuk már ész­re­ve­he­tő­en rö­vi­debb volt a déli órák­ban, ahogy az Egyen­lí­tő kö­ze­lé­be ér­tek. Mind­össze egy torz, nagy fe­ke­te folt a lá­buk­nál. Is­te­nem, mi lesz? Nagy messze­ség­ben egy sö­tét vo­nal hú­zó­dik az ég és a si­va­tag kö­zött.

A dzsun­gel! Ott vég­ző­dik a Sza­ha­ra.

A tá­bor sza­bá­lyos, ren­des, a Sza­ha­ra be­fe­jez­te a ki­kép­zést: ka­to­nák vol­tak.

Fle­ur de Bac olaj­jal ken­te gyul­ladt sze­mét.

Duke of Ros­wang össze­szo­rí­tott fog­gal, moz­du­lat­la­nul fek­szik. Az ove­ral­los in­téz­ke­dik, hogy vi­gyék a sze­kér­re, csa­var­ják pok­ró­cok­ba, ha iz­zad­ni kezd, job­ban lesz. Iza­bel­la őr­ve­ze­tő két­ség­be­eset­ten ütö­ge­ti a fia hi­deg ke­zét, az­tán fel­ug­rik.

– Ör­dög! – ki­ált­ja az ove­ral­los­ra. – Hova vi­szi az em­be­re­ket!? Azon­nal mond­ja meg!

Jobb ke­zét a ro­ham­ké­sen tart­ja. Az ove­ral­lost kö­rül­fog­ják fe­nye­ge­tő­en.

– Mit akar ve­lünk! – ki­a­bált Wolf­ram – meg­ha­lunk mind!

Ök­lök emel­ked­nek fe­nye­ge­tő­en a le­ve­gő­be.

– Amíg én itt va­gyok – mond­ja nyu­god­tan az ove­ral­los – ad­dig nem pusz­tul­hat­nak el, mert van aki ve­zes­se a csa­pa­tot.

Az ök­lök le­ha­nyat­lot­tak. Tud­ták jól, hogy az ör­dög ke­zé­ben van­nak. Most már csak ő tud­ja, mer­re jár­nak.

– Vi­sel­ked­je­nek ren­de­sen és fe­gyel­me­zet­ten. Ak­kor nem lesz sem­mi baj. Ezt je­gyez­zék meg.

Ké­sőbb, mint­ha más el­ha­tá­ro­zás­ra ju­tott vol­na, Jor­dan­hoz lé­pett.

– Fúj­jon so­ra­ko­zót!

Ho­u­ben bá­gyad­tan oda­szólt:

– A-dúr…

Fel­hang­zott a so­ra­ko­zó. Ez a rit­mus is mennyi­re meg­vál­to­zott! A fris­sen csen­gő pisz­ton he­lyett egy bús tan­gó­har­mo­ni­ka sír­ta az Ai­dát.

Mi­után fel­so­ra­koz­tak, az ove­ral­los elé­jük állt.

– Em­be­rek! – kezd­te. – Játsszunk nyílt kár­tyák­kal. Az volt a szán­dé­kom, hogy to­vább­ra is meg­té­ves­sze­lek ben­ne­te­ket, de nincs hoz­zá erőm. A cél ugyan fel­ment min­den tet­tem kö­vet­kez­mé­nye alól. Még­is… Nem tu­dom…

A Lát­ha­tat­lan Lé­gió ron­gyos, el­csi­gá­zott le­gé­nyei nyo­masz­tó ér­zés­sel áll­tak.

Jön… jön… a va­ló­ság… És ez ször­nyű lesz… A si­rok­kó lom­ha por­töl­csé­re­ket hur­colt, és zi­zeg­ve vé­gig­szór­ta a tá­bo­ron…

– Én be­csap­ta­lak ben­ne­te­ket – kezd­te az ove­ral­los. – Nem öl­het­tek meg, mert csak én ve­zet­he­tem ki a csa­pa­tot a Sza­ha­rá­ból. Még­is… nem bí­rom fel­men­te­ni ma­ga­mat, ezért meg­mon­dom: olyan harc­ba visz­lek ben­ne­te­ket, ami­ért nem jár sem­mi.

– Ki­cso­da maga?! – lé­pett elé­je Tou­ta­in igen el­szán­tan.

– Du­ri­en szá­za­dos!

Döb­ben­ten áll­tak. Felix ha­lott­hal­vány lett.

– És… – kér­dez­te Iza­bel­la – hová me­gyünk?

– Meg­hó­dí­tunk Fran­cia­or­szág szá­má­ra egy fon­tos né­ger te­le­pet. Harc lesz, ami­ért nem jár pénz, ami kö­te­les­ség. El­vi­het­te­lek vol­na odá­ig ben­ne­te­ket, hogy kény­te­le­nek le­gye­tek har­col­ni. De nem vol­tam ké­pes rá. Aki nem akar ve­re­ked­ni, az biz­ton­sá­gos he­lyen be­vár­hat­ja a küz­de­lem vé­gét.

– Szó­val… maga… be­csa­pott? – he­beg­te Fle­ur de Bac.

– Igen. Ez tör­tént. Ki­szed­tem előt­te­tek a ka­ró­kat, az­u­tán ha­mis úton Af­ri­ka má­sik vé­gé­be ve­zet­tem a csa­pa­tot, hogy ab­ban a hit­ben, mint­ha Urun­gi-föl­dön len­né­tek, el­fog­lal­já­tok Ki­ni­ba­lu föld­jét, ahol fran­cia ka­to­na nem ve­re­ked­het. Gyen­ge vol­tam eh­hez. Aki nem akar har­col­ni in­gyen, kö­te­les­ség­ből a ha­zá­ért, az ki­áll­hat a sor­ból.

– Ha így van a do­log, hát ki­je­len­tem, hogy vesszen meg, aki saj­nál egy kis ve­re­ke­dést Fran­cia­or­szá­gért – mond­ta a sör­ha­jó­had­nagy.

– Én is ezt tar­tom – csat­la­ko­zott Wolf­ram.

És sen­ki sem állt ki a sor­ból. Kö­vet­ték az ove­ral­lost.

Mit is te­het­tek vol­na mást?…