3.

Hár­man ül­tek a sá­tor­ban. A gróf, Szo­ko­loff és Anna. Szo­ko­loff ki­te­re­get­te a tér­ké­pet, és vö­rös vo­nal­lal je­löl­te a meg­tett utat. A gróf bá­gyad­tan fi­gyel­te. Oly­kor a vál­lá­hoz nyúlt, ahol egy arab kard, sze­ren­csé­jé­re la­po­san, le­súj­tott rá. Nagy vér­alá­fu­tás ma­radt az ütés nyo­mán, és Sir Yol­land igen rosszul érez­te ma­gát. De szi­va­ro­zott. Mél­tó­sá­gán alu­li­nak tar­tot­ta, hogy bár­mit is mu­tas­son a fáj­dal­má­ból.

– Jó da­rab utat tet­tünk meg. Most itt va­gyunk. Át­jöt­tünk ke­let felé, és ha eb­ben a tem­pó­ban me­ne­te­lünk, tíz nap múl­va az Urun­gi-föld­nél va­gyunk.

– És mi­ért nem érin­tet­tük eze­ket az oá­zi­so­kat? – kér­dez­te ide­ge­sen a le­ány.

– Mert én nem sze­re­tek na­gyobb oá­zi­sok­ban meg­for­dul­ni, és a csa­pat­nak sem aján­la­tos. A fe­ke­te ru­hás lé­gió, azt hi­szem, még így is elég fel­tű­nést kelt­he­tett.

– Igen… De a kész­let fris­sí­tés­re szo­rul – vél­te a gróf, és só­haj­tott.

– Fáj a vál­la? – kér­dez­te a le­ány.

– Nem… sem­mi­ség.

– Után­pót­lás­ról gon­dos­kod­ha­tunk – foly­tat­ta Gu­li­ver úr – Ide­lesz­nél. Ott sem aján­la­nám, hogy be­vo­nul­junk az oá­zis­ba. Mr. Wil­kie és én elő­re­me­gyünk egy sze­kér­rel, és el­lát­juk ma­gun­kat min­den­nel, az­u­tán to­vább­me­gyünk.

Ki­ment a sá­tor­ból, és szo­ká­sa sze­rint kö­rül­jár­ta a tá­bort. Nem volt már sza­bály­ta­lan. Az al­tisz­tek meg­ta­nul­ták Gu­li­ver úr­tól, hogy mi­lyen for­má­ci­ó­ban kell tá­bo­roz­ni. Szé­pen ki­ala­kul­tak ka­to­nák­ká mint­ha az ösz­tö­ne­ik­ben ké­pes­ség len­ne arra, hogy tar­tós ve­szély ese­tén ka­to­ná­vá vál­jék egy cso­port em­ber.

Csak ez a nya­kas Polc­hon vi­sel­te­tett ért­he­tet­len bi­zal­mat­lan­ság­gal. Ki­je­len­tet­te, hogy ő fő­had­nagy, és neki jött­ment au­tó­sok ne pa­ran­csol­gas­sa­nak, és azon­nal ad­ja­nak ru­mot, mert be­ve­ri a fe­jét va­la­ki­nek. Az ove­ral­los csen­de­sen a vál­lá­ra tet­te a ke­zét.

– Hal­ló… Mon­si­eur… Ne han­gos­kod­jék, mert meg­jár­ja.

– Úgy! Ta­lán ma­gá­tól, hé?! Azt hi­szi, hogy fé­lek, mi?

– Én nem hi­szek sem­mit, de maga eb­ben a csa­pat­ban tiszt, és kö­te­les elöl jár­ni a jó pél­dá­val, kü­lön­ben nem ér­dem­li meg a rang­ját.

– Hát tud­ni akar­ja, hogy maga mi­cso­da?

– Nem. És fi­gyel­mez­te­tem, hogy­ha meg­sért, ak­kor ke­resz­tül­lö­vöm – ezt is csen­de­sen mond­ta. Még pisz­toly sem volt nála, és a kör­sza­kál­las még­is meg­hök­kent. Oda­lé­pett a mar­sall.

– Men­jen, Polc­hon, és… – szólt csen­de­sen.

– Maga se di­ri­gál­jon, vén bo­lond, mert…

Polc­hon meg­ve­szett va­ló­ság­gal. Dőlt be­lő­le az al­ko­hol, és tom­bolt a vére, hogy üs­sön. De alig mond­ta ki a „vén bo­lond” szót, ami­kor az ove­ral­los már meg­ra­gad­ta:

– Hall­ja! – ki­ál­tot­ta. – Hogy be­szél a fe­let­te­sé­vel?!

– Mi… Te mersz… – és ne­ki­ug­rott, de az au­tós egyet csa­vart a kar­ján, hogy a mat­róz meg­for­dult a ten­ge­lye kö­rül, az­u­tán be­le­rú­gott, hogy el­re­pült.

Mire tá­mo­lyog­va fel­állt, egy re­vol­ver csö­ve né­zett rá. Az éj­sza­kai si­va­tag­ban moz­du­lat­lan sze­mek csil­log­tak, ahogy ijed­ten kö­rül­áll­ták a két em­bert. A mar­sall re­me­gő kéz­zel nyúlt a sza­kál­lá­hoz. A ki­hu­nyó va­cso­ra­tűz pa­ra­zsa vö­rös su­gár­zás­sal vi­lá­gí­tot­ta meg a cso­por­tot.

– Káp­lár!

King Ros­wang elő­lé­pett.

– Ez az em­ber meg­sér­tet­te és meg­érin­tet­te mind­annyi­unk fe­let­te­sét, a mar­sall urat. Ve­gye el a kard­ját, és kö­töz­ze meg. A szá­za­dos úr je­lent­se a gróf­nak. A si­va­tag­ban va­gyunk, mind­annyi­unk éle­té­ről van szó, és ha nem tu­dunk ka­to­nák len­ni, ak­kor itt dög­lünk meg. Káp­lár! Nem hal­lot­ta, mit mond­tam?! Meg­kö­töz­ni!

A je­le­net szug­gesz­ti­ó­já­ban Polc­hon is meg­döb­bent.

– Mi?… mond­ta és elő­re­lé­pett. Két ha­tal­mas ökle mint egy-egy grá­nit­koc­ka ló­gott a kar­ja vé­gén… – en­gem meg­kö… töz­ni?!

– Fi­gyel­mez­te­tem, Polc­hon – foly­tat­ta éle­sen az ove­ral­los –, hogy­ha egy moz­du­la­tot tesz, nyom­ban ke­resz­tül­lö­vöm. Káp­lár, Tou­ta­in, Wolf­ram, meg­kö­töz­ni ezt az em­bert!

A sö­tét éj­sza­kai si­va­tag fé­lel­me­tes hát­te­ret adott a kép­nek. Wolf­ram meg­ra­gad­ta a vö­röst, Tou­ta­in és King Ros­wang le­fog­ták egy-egy kar­ját, úgy­hogy mire ész­be­ka­pott, meg­kö­töz­ve he­vert.

Du­ri­en je­len­tet­te az ese­tet a gróf­nak.

Sir Yol­land me­rev arc­cal hall­gat­ta.

– Azt az em­bert haj­nal­ban ha­di­tör­vény­szék elé ál­lít­juk! – Nagy csend lett. Meg­őrült ez az an­gol? – Mr. Gu­li­ver­nek iga­za volt. Ez itt a Sza­ha­ra. A tré­fá­nak vége. A ha­lál­lal ját­szunk ka­to­nás­dit. Ezt tes­sék meg­je­gyez­ni!

És haj­nal­ban „exe­cu­ti­ó­hoz” so­ra­koz­tak a ka­to­nák. A sö­tét Sza­ha­ra tá­vo­li sze­gé­lyén fe­hér sáv vá­lasz­tot­ta el az eget és a föl­det. Hi­deg volt. A gróf halk han­gon fel­ol­vas­ta, hogy Polc­hon fő­had­na­gyot füg­ge­lem­sér­té­sért le­fo­ko­zás­ra ítél­ték.

Ha­lál­sá­pad­tan jött a meg­kö­tö­zött mat­róz, szu­ro­nyos őrei kö­zött. Da­co­san és vil­lo­gó szem­mel né­zett szét de nem szólt sem­mit! Más lett vol­na, ha az a fe­hér fogú ci­vil áll elé­je. De a gróf tudj is­ten… Va­la­hogy nem le­het pi­masz­kod­ni vele.

– Ma­gát meg­fosz­tot­tuk a rang­já­tól. Ha még va­la­mi elő­for­dul ak­kor a leg­kö­ze­leb­bi oá­zis­ban, ki­ta­szít­juk a se­reg­ből. Ez min­den­ki­re vo­nat­ko­zik. Csak ka­to­ná­nak van he­lye kö­zöt­tünk.

– Mi­alatt ezt mond­ta, le­tép­te a mat­róz rang­jel­zé­se­it, sap­ká­já­ról a ro­zet­tát, le­vág­ta a gomb­ja­it, és kard­ját szét­tör­te a tér­dén.

Né­mán áll­tak.

Kra­toch­vill, a kár­pi­tos, ijed­ten súg­ta Duke of Ros­wang­nak:

– Csak nem lesz… akasz­tás?

Ró­zsa­szín­sár­gás fénnyel bon­ta­ko­zott a nap. In­du­lás! Az ove­ral­los vé­gig­ment a sor men­tén.

– Zár­kózz! Egye­nes le­gyen az osz­lop!

Az em­be­rek zár­kóz­tak, és a me­net­osz­lop „fe­dez­ve” állt.

– Fet­vo­zső!

El­in­dul­tak. Há­tul, a sor vé­gén, a rang­já­tól meg­fosz­tott Polc­hon me­ne­telt ko­mo­ran…