2.

– Fél­tem, hogy el­za­var, és a kö­ze­lé­ben akar­tam ma­rad­ni, Sir. Ezért el­ta­kar­tam az ar­co­mat, mo­ha­me­dán mód­ra. De ha a ne­ve­met mond­ja, ta­lán még­is szük­sé­gét érez­te, hogy itt le­gyek.

Köz­ben le­tér­delt a fek­hely mel­lé, s meg­fog­ta a gróf ke­zét. A be­esett arcú em­ber el­mo­so­lyo­dott, meg­szo­rí­tot­ta a puha kis női ke­zet, és el­múlt a resz­ke­tés. Egy só­haj­jal le­huny­ta a sze­mét. Azt még érez­te, hogy a le­ány meg­si­mo­gat­ja a ke­zét, és sze­re­tett vol­na va­la­mi na­gyon me­le­get, va­la­mi tőle tel­je­sen szo­kat­la­nul né­pi­eset mon­da­ni, de el­aludt…

Sö­tét­ben éb­redt. Tá­vo­li csil­la­gok fé­nye lát­szott az ab­la­kon,

– Nem gyúj­tot­tam lám­pát, mert ron­gyos a szú­nyog­há­ló – sut­tog­ta mel­let­te a le­ány. – Hogy van?

– Jól… egész jól… azt hi­szem, már nincs lá­zam.

– Azért csak ve­gyen be ki­nint…

En­ge­del­mes­ke­dett, mint va­la­mi gye­rek. Az­tán meg­fog­ta a le­ány ke­zét…

– Kö­szö­nöm… hogy ve­lem ma­radt.

– Ez ter­mé­sze­tes. Azt hit­te, hogy ilyen­kor ma­gá­ra ha­gyom? Fe­küd­jön csak vissza, még nem gyó­gyult meg.

– Én erős va­gyok. Há­rom nap múl­va, azt hi­szem, nyo­ma sem lesz en­nek.

– Igen. Tu­dom, hogy erős. Ez­zel élt vissza. Min­dég a csu­kott uni­for­mis­ban, az őr­jí­tő hő­ség­ben, és to­vább­men­ni sé­rült vál­lal, el­tit­kol­ni, hogy láza van. Maga iga­zán egy rossz, ko­misz kö­lyök, ha ép­pen tud­ni akar­ja.

Cso­dá­la­tos­kép­pen ez a né­pi­es hang most is­mét jól­esett. Vissza­dőlt a fek­hely­re, és újra el­aludt. Haj­nal­ban éb­redt fel. A le­ány még ott ült az ágya mel­lett, és a ke­zét fog­ta.

– Ide hall­gas­son… Anna… Dik­tál­nék va­la­mit… Azt hi­szem, rö­vi­de­sen meg­gyó­gyu­lok, de ha még­is… gon­do­lom…

– Os­to­ba­ság…

– Nem, ez na­gyon nyo­masz­tott. Más em­be­rek­ről van szó, egy haj­da­ni ba­rá­tom­ról, aki­vel nem va­gyok jóba, és hát nem vi­he­tem a sír­ba… Szó­val, ír­jon ké­rem. – A le­ány pa­pírt és ce­ru­zát vett elő. A gróf dik­tált. – Én, Sir Oli­ver Yol­land, Den­ham örö­kös ura, a Ki­la­gé­zi pet­ró­le­um­for­rá­sok kö­rül fek­vő tel­ke­i­met, ame­lyek a ki­ak­ná­zást ed­dig gá­tol­ták: Jo­han­nes Li­ving­sto­ne-ra ha­gyom. Jo­han­nes Li­ving­sto­ne-nak mond­ják meg: ha­ra­gud­tam rá utol­só per­ce­mig, mert nem tar­tot­tam gent­le­man­nek. Kö­te­les­sé­ge lett vol­na meny­asszo­nyá­val be­je­len­te­ni ma­gát Den­ham­ben, és a Yol­land csa­lá­dot fel­ke­res­ni, akik kö­zül Sir Ar­chi­bald és neje, va­la­mint Sir Char­les, Ki­rá­lyi asz­tal­nok ak­ko­ri­ban élet­ben vol­tak. Ezt a nagy­fo­kú sér­tést so­ha­sem tud­tam neki meg­bo­csá­ta­ni. De nem ha­ra­gud­tam rá azért, mert el­vet­te Lord Dil­ling le­á­nyát, hi­szen Li­ving­sto­ne tíz év­vel idő­sebb, mint én, és így meg­fe­le­lőbb élet­tár­sa le­he­tett egy hölgy­nek, aki ve­lem egy­idős. Vég­ren­de­le­tem­ben meg­em­lé­kez­tem Li­ving­sto­ne-ról, akit meg­bo­csát­ha­tat­lan vét­ke da­cá­ra sem tud­tam gyű­löl­ni. A kér­dé­ses te­lek­ről kü­lön in­téz­ke­dem most, ne­hogy örö­kö­se­im ne­héz­sé­ge­ket tá­massza­nak…

A le­ány írt. Az­u­tán a gróf alá­ír­ta, és meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott.

– Kö­szö­nöm. Ez nyo­masz­tott, amíg azt hit­tem, hogy meg­ha­lok. Mert bosszan­ta­ni akar­tam Jo­han­nest, de tönk­re­ten­ni nem tud­tam vol­na… Hi­szen ezer­szer mó­dom­ban állt. Fur­csa fiú ez a Jo­han­nes… Anna… Iga­zi an­gol úr, és ha be­szél­ne vele, nem hin­né… még­is sze­re­tem… De fájt…

– Ez az úr fe­le­sé­gül vet­te az ön sze­rel­mét?

– Eh, ez mel­lé­kes. Eb­ben az eset­ben nem kö­ve­tett el hi­bát. De mi­kor meg­kér­te a lány ke­zét… el­mu­lasz­tot­ta, hogy be­mu­tas­sa Den­ham­ben. Ezt nem le­het meg­bo­csá­ta­ni. Ez ször­nyű. Mind­egy…

– Is­te­nem – mond­ta a le­ány –, mi­lyen naiv! Mi­lyen gye­rek! Na­hát! Ezért ha­ra­gu­dott meg a leg­jobb ba­rát­já­ra. Kép­ze­lem, hogy ha­rag­szik rám, hi­szen én iga­zán láb­bal ta­po­som az eti­ket­tet.

A gróf meg­si­mo­gat­ta.

– Maga más. Min­den­ki­nél kü­lönb, és és… nem is tu­dom…

A le­ány egé­szen fö­lé­je ha­jolt.

– Mond­ja ki. Mond­ja ki, Sir, amit akart és…

De már olyan kö­zel­ről sut­tog­ta ezt, hogy össze­ért a szá­juk…