4.
Vacsora után a gróf éppen a szobájába készült. Ezen az estén nyomottnak találta a lakosztály levegőjét, és a szálló gyönyörű pálmakertjében étkezett. Pedig itt dzsesszbend szólt, amit nem szeretett. Már menni készült, amikor egy hölgy ült le villámgyorsan az asztalához.
– Kérem, ne mutasson meglepetést, figyelnek bennünket.
Az állítólagos Miss Morgenstern volt, egy nem létező követség kitalált titkárának az álhúga. De most is olyan elképzelhetetlenül gyönyörű! Csak piros ajkai vannak nyitva, és kissé liheg izgalmában.
– Foglaljon helyet – mondta elkésve a gróf.
Fehér frakkos zenészek most egy halk tangót kezdtek játszani. A száraz évszak elején sokszor tér vissza az elviselhetetlen délnyugati szél, az emberek mélyen sóhajtoznak, a szép ívlámpákat pókhálószerű köd veszi körül, és az arcokon ragadós pára ül fényesen. Talán ezért sóhajtott akkorát a gróf, vagy az is lehet, hogy eleve látta már, milyen szokatlan, hétköznapi módon rombolja le ismét a leány, aki egy nem létező követségen működő légből kapott titkár képletes húga az ő régi, jól megalapozott, fenséges, mitikus, angolosan úri nyugalmát.
– Ha lehet, kérem, mosolyogjon, mert figyelnek bennünket – mondta előre mosolyogva a jó példával, és két olyan fogsor villant fel nedvesen, lámpafények ragyogását tükrözve, hogy Sir Yolland meghökkent. – A múltkor azért késtem el a találkozót a Café Royalban, mert figyeltek engem.
– Nagyon érdekes, de hát… ennek van… némi izé… alapja…
– Önt is figyelik. Már tudják, hogy mi szövetséget kötöttünk.
Denham örökös urát köhögés fogta el, és nemcsak a monokliját, hanem a szivarját is az asztalra ejtette.
– Tessék?!
– Hát még nem mondtam, Sir? Szövetségesek vagyunk. Segítek önnek a petróleum felkutatásában. Megtaláljuk! Elhatároztam, hogy az ön pártjára állok!
– Nagyon kedves… igazán. De összetéveszt egy petróleumkutatóval, kedves… Miss… Miss… hát ahogy mondta…
– Ha megengedi, Sir, itt fogok feketézni.
– Talán, ha figyelik… mégis biztonságosabb lesz a lakosztályában.
– Ó, én nem félek. Garcon! Egy feketét.
Sir Yolland tanácstalan volt. Törölgette a monokliját, és shockirozva, merev tekintettel hátradőlt a széken, hogy így is fokozza a távolságot, olyan dölyfös visszautasítással, mint egy hindu bálvány. De úgy látszik, mindez nem zavarta a holdbéli követség kitalált titkárának képzeletbeli húgát, mert vidám mosollyal cigarettára gyújtott.
– A múltkor nem jöttem el a Café Royalba, mert a nyomunkban voltak. Most azonban nyugodtan beszélhetünk.
– Az előbb azt mondta, figyelnek…
– Én??! De Sir! Vagy mondtam? Igen, lehet, az előbb még figyeltek. Csakugyan. De ez megszűnt.
– Megszűnt?
– Meg. – Érezte, hogy kissé sok, amit tesz, hát nyomban mosolyogva mondta: – Higgye el, kérem, csacsi nő vagyok, de hazudni nem szoktam. Apám ügyében intézkedett, Sir?
Sir Yolland elpirult a nő helyett.
– Kérem, én azóta megtudtam, hogy ön, Miss, hogy izé… nem a valóságot közölte velem… hogy hát így mondjam… Ön nem volt hivatalos a bálra, nem követségi titkár a bátyja…
Azt várta, hogy a leány elsápad, elpirul, és gyorsan, zavartan távozik. De hiába várta. A leány elmosolyodott, és kavargatni kezdte a feketéjét, amit a pincér időközben eléje tett.
– Csakugyan rájött? Gondolhattam volna. Hiszen ön olyan okos. – És megint úgy nézett rá, mint ifjú rajongó a nagy költőre.
– Miben lehetek még szolgálatára? – kérdezte fagyosan és a leány áradozva felelt:
– Mindenben…
A gróf ismét elhűlt. Hogy hazudik! Kínos. Ilyen szép, fiatal nő…
– Az én nevem Anna Elsworth. – És összetette a kezét. – Kérem… mentse meg az apámat! – Miss Elsworth… hogy izé… hogy elfogadjam újabb ideiglenes nevét… Én nem tehetek semmit… holnap útnak indulok. Különben tudom, hogy ha tovább érdeklődnék, kitalálna egy újabb követséget, esetleg egy egész országot is hozzá, és… hát atyákban sem kellene soká gondolkozni… de megkímélem a fáradtságtól, és közlöm önnel, hogy izé… hogy hát én tudom az egész Mata Hari dolgot. Önt, Miss Elsworth, ha elfogadjuk a nevet, önt megbízták azzal, hogy a környezetemben kémkedjék, bizalmamba férkőzzön, és azután, hát… izé… mondjuk, rászedjen, ha nem sértő… Az ellenkezőjéről úgysem fog meggyőzni, és máris sajnálom, hogy Ön mindezt kénytelen lesz letagadni.
A leány sóhajtott.
– Igaza van. Le kellene tagadnom. De nem teszem. Így van, ahogy mondta.
A gróf elhűlt.
– Mi?
– Valóban ezt akartam tenni. A bizalmába férkőzni. És rászedni. Azt hittem elég lesz, ha hízelgek. Hiszen a legtöbb férfi ostobán hiú és elhisz minden bókot. De csalódtam. Ön nagyon okos, zseniális ember, Sir!
– Óhajt kérem még valamit? – kérdezte most még fagyosabban a gróf, mert megrémült a nőtől.
– Igen. Csak azt, hogy higgyen nekem. Én nem szoktam hazudni… Kérem, ne menjen az istenért! Üljön le! Figyelnek bennünket. Már mondtam.
A lord határozottan felállt.
– Lehet, hogy valóban figyelnek. Ez esetben kockáztatom azt, hogy lássák, midőn a lakosztályomba megyek… Engedje meg, hogy befejezzem a társalgást. Reggel korán utazom.
– Vigyen magával, Sir! Szegény leány vagyok, és atyámat szeretném felkutatni a Szaharában, akit kegyetlenül elraboltak a beduinok.
Sir Yolland megdermedt! Elnémult! Lenyűgözve állt e hölgy fenséges szemtelensége előtt!
– Miss Elsworth, ha feltesszük… Minden részvétem édesatyjáé, balsorsában, de nekem dolgom van, nem tehetek semmit…
– Atyám a kötelesség áldozata! Mint követségi titkár…
Oliver Yolland mély lélegzetet vett.
– Tisztelt fivére a titkár…
– Atyámat helyettesítette eltűnése után, aki követségi titkár Marokkóban!
– Marokkóban nincs követség.
– De követségi titkár van. Vagy a párizsi angol követség titkára nem utazhat Marokkóba?!
– Mit óhajt? – mondta a gróf bágyadtan.
– Önnek útba esik, Sir, Mukhtár oázis, a beduin fészek, ahol atyámat tartják rabságban. Vigyen magával! Nincs pénzem az útra. És nem is merek egyedül… hiszen én olyan félénk vagyok.
– Ez a sajátsága nem tűnt fel… Sajnálom, kisasszony, hogy nem vihetem magammal…
– Igaza van – mondta tragikus egykedvűséggel, és szipogott. – Ön egy egész hadsereggel megy, és mégsem segít rajtam!
– Honnan tudja, kérem, hogy én hadsereggel megyek? – kérdezte idegesen.
– Hát nem mondtam még, hogy valaki egy hét óta nap mint nap kihallgatta a kulcslyukon át?
– Kicsoda?
– Én – sóhajtotta megtörten –, és akkor gondoltam, hogy mi az magának a hadseregével az én atyámat kiszabadítani. Mit számított volna Julius Caesamak, ha megkérik, hogy menjen fel egy szőlődombra, amikor ő az Alpokon is átkelt.
– Az Hannibál volt.
– Mindegy. A fő, hogy angol volt és férfi.
A lord kimerülten suttogta:
– Nem volt angol… könyörgöm…
– De férfi volt!… – És mivel erre a lord nem felelt, hát így folytatta. – Látja, hogy minden vitában nekem van igazam, mégis ellenkezik. Hát rendben van. Ne vigyen. Nem várhat manapság hálát az ember.
– Kérem… – hüledezett – én ezek szerint hálával tartozom önnek?
– Talán nem?! Őszintén bevallottam, hogy ön ellen akartak felhasználni. Őszintén megmondtam, hogy figyelik, hogy alattomos emberek kihallgatják. Szövetséget kötöttem becsületesen csatlakoztam a mozgalmához, amit az olajért indított. És csak azt kérem, hogy szabadítsa ki a fivéremet…
A gróf összerezzent, mintha kígyó csípte volna meg. Atyából fivér lett.
– Kedves kisasszony! Nem kutatom tovább rejtelmes állításait. Titkáromat megbízom, hogy bocsásson rendelkezésére megfelelő összeget az útra. Ezzel leróttam hálámat, és remélem… izé, hát családi drámák alkalmával… esetleg mellőz… mint megmentőt…
– Köszönöm! – felelte élesen. – Nem reflektálok a pénzére. Sem a támogatására. Vegye úgy, hogy nem találkoztunk!
Villogó tekintettel végigmérte Sir Yollandot és elsietett.
A gróf sokáig feküdt nyitott szemmel az ágyában, holott különben mintegy parancsszóra elaludt, amikor akarta, különösen, ha másnap korán kelt.
Az évek, amelyeket a petróleumért folyó harcban töltött el, most először hozták úgy, hogy ő végzi ezt a szerinte alantas munkát: megtalálni és kétségtelenné tenni a leletet. Ennek méltónak kell lenni hozzá. Azt szokták mondani rá, hogy hiú és nagyzási hóbortja van. Mert ő tudta jól, hogy mit pletykálnak a háta megett. De nem törődött vele. Amit ezek a nagyzási hóbortnak vagy cezaromániának neveztek, az végre is minden esetben a Harrington Oil Company vereségével és ennek a Livingstone-nak az eltiprásával végződött. Livingstone nagy olajlelete Mezopotámiában semmit sem ér. Hiába van ott a dús medence, ha a „pipeline”-t, a vezetékcsövet nem lehet lerakni. És miért nem lehet. Mert Sir Oliver Yolland összevásárolta a környező földeket. És azokon nem engedi keresztül a vezetéket.
És ebbe tönkre fog menni az az izé… az a Livingstone… Mert minden vagyonát ebbe fektette…
Lefeküdt.
Azt álmodta, hogy katonái kardélre hánytak egy egész oázist, és a füstölgő romok közepén egyetlen sértetlen épület állt: a marokkói angol követség, amelyben egy szemüveges, ősz úr ült bánatosan, és azt mondta a belépő vaskesztyűs Yollandnak: „Látja, Sir, leányom és húgom Morgenstern, Elsworth Anna mégsem hazudott. Marokkóban azért nincs angol követség, mert velem együtt elrabolták. Mit iszik?…”
– Hét óra van, Sir. – Szerencsére a lakáj felébresztette.