4.

Va­cso­ra után a gróf ép­pen a szo­bá­já­ba ké­szült. Ezen az es­tén nyo­mott­nak ta­lál­ta a lak­osz­tály le­ve­gő­jét, és a szál­ló gyö­nyö­rű pál­ma­kert­jé­ben ét­ke­zett. Pe­dig itt dzsessz­bend szólt, amit nem sze­re­tett. Már men­ni ké­szült, ami­kor egy hölgy ült le vil­lám­gyor­san az asz­ta­lá­hoz.

– Ké­rem, ne mu­tas­son meg­le­pe­tést, fi­gyel­nek ben­nün­ket.

Az ál­lí­tó­la­gos Miss Mor­gen­s­tern volt, egy nem lé­te­ző kö­vet­ség ki­ta­lált tit­ká­rá­nak az ál­hú­ga. De most is olyan el­kép­zel­he­tet­le­nül gyö­nyö­rű! Csak pi­ros aj­kai van­nak nyit­va, és kis­sé li­heg iz­gal­má­ban.

– Fog­lal­jon he­lyet – mond­ta el­kés­ve a gróf.

Fe­hér frak­kos ze­né­szek most egy halk tan­gót kezd­tek ját­sza­ni. A szá­raz év­szak ele­jén sok­szor tér vissza az el­vi­sel­he­tet­len dél­nyu­ga­ti szél, az em­be­rek mé­lyen só­haj­toz­nak, a szép ív­lám­pá­kat pók­há­ló­sze­rű köd ve­szi kö­rül, és az ar­co­kon ra­ga­dós pára ül fé­nye­sen. Ta­lán ezért só­haj­tott ak­ko­rát a gróf, vagy az is le­het, hogy ele­ve lát­ta már, mi­lyen szo­kat­lan, hét­köz­na­pi mó­don rom­bol­ja le is­mét a le­ány, aki egy nem lé­te­ző kö­vet­sé­gen mű­kö­dő lég­ből ka­pott tit­kár kép­le­tes húga az ő régi, jól meg­ala­po­zott, fen­sé­ges, mi­ti­kus, an­go­lo­san úri nyu­gal­mát.

– Ha le­het, ké­rem, mo­so­lyog­jon, mert fi­gyel­nek ben­nün­ket – mond­ta elő­re mo­so­lyog­va a jó pél­dá­val, és két olyan fog­sor vil­lant fel ned­ve­sen, lám­pa­fé­nyek ra­gyo­gá­sát tük­röz­ve, hogy Sir Yol­land meg­hök­kent. – A múlt­kor azért kés­tem el a ta­lál­ko­zót a Café Ro­yal­ban, mert fi­gyel­tek en­gem.

– Na­gyon ér­de­kes, de hát… en­nek van… némi izé… alap­ja…

– Önt is fi­gye­lik. Már tud­ják, hogy mi szö­vet­sé­get kö­töt­tünk.

Den­ham örö­kös urát kö­hö­gés fog­ta el, és nem­csak a mo­nok­li­ját, ha­nem a szi­var­ját is az asz­tal­ra ej­tet­te.

– Tes­sék?!

– Hát még nem mond­tam, Sir? Szö­vet­sé­ge­sek va­gyunk. Se­gí­tek ön­nek a pet­ró­le­um fel­ku­ta­tá­sá­ban. Meg­ta­lál­juk! El­ha­tá­roz­tam, hogy az ön párt­já­ra ál­lok!

– Na­gyon ked­ves… iga­zán. De össze­té­veszt egy pet­ró­le­um­ku­ta­tó­val, ked­ves… Miss… Miss… hát ahogy mond­ta…

– Ha meg­en­ge­di, Sir, itt fo­gok fe­ke­téz­ni.

– Ta­lán, ha fi­gye­lik… még­is biz­ton­sá­go­sabb lesz a lak­osz­tá­lyá­ban.

– Ó, én nem fé­lek. Gar­con! Egy fe­ke­tét.

Sir Yol­land ta­nács­ta­lan volt. Tö­röl­get­te a mo­nok­li­ját, és shoc­ki­roz­va, me­rev te­kin­tet­tel hát­ra­dőlt a szé­ken, hogy így is fo­koz­za a tá­vol­sá­got, olyan döly­fös vissza­uta­sí­tás­sal, mint egy hin­du bál­vány. De úgy lát­szik, mind­ez nem za­var­ta a hold­bé­li kö­vet­ség ki­ta­lált tit­ká­rá­nak kép­ze­let­be­li hú­gát, mert vi­dám mo­sollyal ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

– A múlt­kor nem jöt­tem el a Café Ro­yal­ba, mert a nyo­munk­ban vol­tak. Most azon­ban nyu­god­tan be­szél­he­tünk.

– Az előbb azt mond­ta, fi­gyel­nek…

– Én??! De Sir! Vagy mond­tam? Igen, le­het, az előbb még fi­gyel­tek. Csak­ugyan. De ez meg­szűnt.

– Meg­szűnt?

– Meg. – Érez­te, hogy kis­sé sok, amit tesz, hát nyom­ban mo­so­lyog­va mond­ta: – Higgye el, ké­rem, csa­csi nő va­gyok, de ha­zud­ni nem szok­tam. Apám ügyé­ben in­téz­ke­dett, Sir?

Sir Yol­land el­pi­rult a nő he­lyett.

– Ké­rem, én az­óta meg­tud­tam, hogy ön, Miss, hogy izé… nem a va­ló­sá­got kö­zöl­te ve­lem… hogy hát így mond­jam… Ön nem volt hi­va­ta­los a bál­ra, nem kö­vet­sé­gi tit­kár a báty­ja…

Azt vár­ta, hogy a le­ány el­sá­pad, el­pi­rul, és gyor­san, za­var­tan tá­vo­zik. De hi­á­ba vár­ta. A le­ány el­mo­so­lyo­dott, és ka­var­gat­ni kezd­te a fe­ke­té­jét, amit a pin­cér idő­köz­ben elé­je tett.

– Csak­ugyan rá­jött? Gon­dol­hat­tam vol­na. Hi­szen ön olyan okos. – És megint úgy né­zett rá, mint ifjú ra­jon­gó a nagy köl­tő­re.

– Mi­ben le­he­tek még szol­gá­la­tá­ra? – kér­dez­te fa­gyo­san és a le­ány ára­doz­va fe­lelt:

– Min­den­ben…

A gróf is­mét el­hűlt. Hogy ha­zu­dik! Kí­nos. Ilyen szép, fi­a­tal nő…

– Az én ne­vem Anna Els­worth. – És össze­tet­te a ke­zét. – Ké­rem… ment­se meg az apá­mat! – Miss Els­worth… hogy izé… hogy el­fo­gad­jam újabb ide­ig­le­nes ne­vét… Én nem te­he­tek sem­mit… hol­nap út­nak in­du­lok. Kü­lön­ben tu­dom, hogy ha to­vább ér­dek­lőd­nék, ki­ta­lál­na egy újabb kö­vet­sé­get, eset­leg egy egész or­szá­got is hoz­zá, és… hát atyák­ban sem kel­le­ne soká gon­dol­koz­ni… de meg­kí­mé­lem a fá­radt­ság­tól, és köz­löm ön­nel, hogy izé… hogy hát én tu­dom az egész Mata Hari dol­got. Önt, Miss Els­worth, ha el­fo­gad­juk a ne­vet, önt meg­bíz­ták az­zal, hogy a kör­nye­ze­tem­ben kém­ked­jék, bi­zal­mam­ba fér­kőz­zön, és az­u­tán, hát… izé… mond­juk, rá­szed­jen, ha nem sér­tő… Az el­len­ke­ző­jé­ről úgy­sem fog meg­győz­ni, és már­is saj­ná­lom, hogy Ön mind­ezt kény­te­len lesz le­ta­gad­ni.

A le­ány só­haj­tott.

– Iga­za van. Le kel­le­ne ta­gad­nom. De nem te­szem. Így van, ahogy mond­ta.

A gróf el­hűlt.

– Mi?

– Va­ló­ban ezt akar­tam ten­ni. A bi­zal­má­ba fér­kőz­ni. És rá­szed­ni. Azt hit­tem elég lesz, ha hí­zel­gek. Hi­szen a leg­több fér­fi os­to­bán hiú és el­hisz min­den bó­kot. De csa­lód­tam. Ön na­gyon okos, zse­ni­á­lis em­ber, Sir!

– Óhajt ké­rem még va­la­mit? – kér­dez­te most még fa­gyo­sab­ban a gróf, mert meg­ré­mült a nő­től.

– Igen. Csak azt, hogy higgyen ne­kem. Én nem szok­tam ha­zud­ni… Ké­rem, ne men­jen az is­te­nért! Ül­jön le! Fi­gyel­nek ben­nün­ket. Már mond­tam.

A lord ha­tá­ro­zot­tan fel­állt.

– Le­het, hogy va­ló­ban fi­gyel­nek. Ez eset­ben koc­káz­ta­tom azt, hogy lás­sák, mi­dőn a lak­osz­tá­lyom­ba me­gyek… En­ged­je meg, hogy be­fe­jez­zem a tár­sal­gást. Reg­gel ko­rán uta­zom.

– Vi­gyen ma­gá­val, Sir! Sze­gény le­ány va­gyok, és atyá­mat sze­ret­ném fel­ku­tat­ni a Sza­ha­rá­ban, akit ke­gyet­le­nül el­ra­bol­tak a be­du­i­nok.

Sir Yol­land meg­der­medt! El­né­mult! Le­nyű­göz­ve állt e hölgy fen­sé­ges szem­te­len­sé­ge előtt!

– Miss Els­worth, ha fel­tesszük… Min­den rész­vé­tem édes­aty­jáé, bal­sor­sá­ban, de ne­kem dol­gom van, nem te­he­tek sem­mit…

– Atyám a kö­te­les­ség ál­do­za­ta! Mint kö­vet­sé­gi tit­kár…

Oli­ver Yol­land mély lé­leg­ze­tet vett.

– Tisz­telt fi­vé­re a tit­kár…

– Atyá­mat he­lyet­te­sí­tet­te el­tű­né­se után, aki kö­vet­sé­gi tit­kár Ma­rok­kó­ban!

– Ma­rok­kó­ban nincs kö­vet­ség.

– De kö­vet­sé­gi tit­kár van. Vagy a pá­ri­zsi an­gol kö­vet­ség tit­ká­ra nem utaz­hat Ma­rok­kó­ba?!

– Mit óhajt? – mond­ta a gróf bá­gyad­tan.

– Ön­nek útba esik, Sir, Mukhtár oá­zis, a be­du­in fé­szek, ahol atyá­mat tart­ják rab­ság­ban. Vi­gyen ma­gá­val! Nincs pén­zem az útra. És nem is me­rek egye­dül… hi­szen én olyan fé­lénk va­gyok.

– Ez a sa­ját­sá­ga nem tűnt fel… Saj­ná­lom, kis­asszony, hogy nem vi­he­tem ma­gam­mal…

– Iga­za van – mond­ta tra­gi­kus egy­ked­vű­ség­gel, és szi­po­gott. – Ön egy egész had­se­reg­gel megy, és még­sem se­gít raj­tam!

– Hon­nan tud­ja, ké­rem, hogy én had­se­reg­gel me­gyek? – kér­dez­te ide­ge­sen.

– Hát nem mond­tam még, hogy va­la­ki egy hét óta nap mint nap ki­hall­gat­ta a kulcs­lyu­kon át?

– Ki­cso­da?

– Én – só­haj­tot­ta meg­tör­ten –, és ak­kor gon­dol­tam, hogy mi az ma­gá­nak a had­se­re­gé­vel az én atyá­mat ki­sza­ba­dí­ta­ni. Mit szá­mí­tott vol­na Ju­li­us Ca­e­sa­mak, ha meg­ké­rik, hogy men­jen fel egy sző­lő­domb­ra, ami­kor ő az Al­po­kon is át­kelt.

– Az Han­ni­bál volt.

– Mind­egy. A fő, hogy an­gol volt és fér­fi.

A lord ki­me­rül­ten sut­tog­ta:

– Nem volt an­gol… kö­nyör­göm…

– De fér­fi volt!… – És mi­vel erre a lord nem fe­lelt, hát így foly­tat­ta. – Lát­ja, hogy min­den vi­tá­ban ne­kem van iga­zam, még­is el­len­ke­zik. Hát rend­ben van. Ne vi­gyen. Nem vár­hat ma­nap­ság há­lát az em­ber.

– Ké­rem… – hü­le­de­zett – én ezek sze­rint há­lá­val tar­to­zom ön­nek?

– Ta­lán nem?! Őszin­tén be­val­lot­tam, hogy ön el­len akar­tak fel­hasz­nál­ni. Őszin­tén meg­mond­tam, hogy fi­gye­lik, hogy alat­to­mos em­be­rek ki­hall­gat­ják. Szö­vet­sé­get kö­töt­tem be­csü­le­te­sen csat­la­koz­tam a moz­gal­má­hoz, amit az ola­jért in­dí­tott. És csak azt ké­rem, hogy sza­ba­dít­sa ki a fi­vé­re­met…

A gróf össze­rez­zent, mint­ha kí­gyó csíp­te vol­na meg. Atyá­ból fi­vér lett.

– Ked­ves kis­asszony! Nem ku­ta­tom to­vább rej­tel­mes ál­lí­tá­sa­it. Tit­ká­ro­mat meg­bí­zom, hogy bo­csás­son ren­del­ke­zé­sé­re meg­fe­le­lő össze­get az útra. Ez­zel le­rót­tam há­lá­mat, és re­mé­lem… izé, hát csa­lá­di drá­mák al­kal­má­val… eset­leg mel­lőz… mint meg­men­tőt…

– Kö­szö­nöm! – fe­lel­te éle­sen. – Nem ref­lek­tá­lok a pén­z­é­re. Sem a tá­mo­ga­tá­sá­ra. Ve­gye úgy, hogy nem ta­lál­koz­tunk!

Vil­lo­gó te­kin­tet­tel vé­gig­mér­te Sir Yol­lan­dot és el­si­e­tett.

A gróf so­ká­ig fe­küdt nyi­tott szem­mel az ágyá­ban, ho­lott kü­lön­ben mint­egy pa­rancs­szó­ra el­aludt, ami­kor akar­ta, kü­lö­nö­sen, ha más­nap ko­rán kelt.

Az évek, ame­lye­ket a pet­ró­le­u­mért fo­lyó harc­ban töl­tött el, most elő­ször hoz­ták úgy, hogy ő vég­zi ezt a sze­rin­te alan­tas mun­kát: meg­ta­lál­ni és két­ség­te­len­né ten­ni a le­le­tet. En­nek mél­tó­nak kell len­ni hoz­zá. Azt szok­ták mon­da­ni rá, hogy hiú és nagy­zá­si hó­bort­ja van. Mert ő tud­ta jól, hogy mit plety­kál­nak a háta me­gett. De nem tö­rő­dött vele. Amit ezek a nagy­zá­si hó­bort­nak vagy ce­za­ro­má­ni­á­nak ne­vez­tek, az vég­re is min­den eset­ben a Har­ring­ton Oil Com­pany ve­re­sé­gé­vel és en­nek a Li­ving­sto­ne-nak az el­tip­rá­sá­val vég­ző­dött. Li­ving­sto­ne nagy olaj­le­le­te Me­zo­po­tá­mi­á­ban sem­mit sem ér. Hi­á­ba van ott a dús me­den­ce, ha a „pi­pe­li­ne”-t, a ve­ze­ték­csö­vet nem le­het le­rak­ni. És mi­ért nem le­het. Mert Sir Oli­ver Yol­land össze­vá­sá­rol­ta a kör­nye­ző föl­de­ket. És azo­kon nem en­ge­di ke­resz­tül a ve­ze­té­ket.

És ebbe tönk­re fog men­ni az az izé… az a Li­ving­sto­ne… Mert min­den va­gyo­nát ebbe fek­tet­te…

Le­fe­küdt.

Azt ál­mod­ta, hogy ka­to­nái kard­él­re hány­tak egy egész oá­zist, és a füs­töl­gő ro­mok kö­ze­pén egyet­len sér­tet­len épü­let állt: a ma­rok­kói an­gol kö­vet­ség, amely­ben egy szem­üve­ges, ősz úr ült bá­na­to­san, és azt mond­ta a be­lé­pő vas­kesz­tyűs Yol­land­nak: „Lát­ja, Sir, le­á­nyom és hú­gom Mor­gen­s­tern, Els­worth Anna még­sem ha­zu­dott. Ma­rok­kó­ban azért nincs an­gol kö­vet­ség, mert ve­lem együtt el­ra­bol­ták. Mit iszik?…”

– Hét óra van, Sir. – Sze­ren­csé­re a la­káj fel­éb­resz­tet­te.