78

Odakint Evie szerencsére pont belefutott Henry egyik utcagyerek-informátorába.

–  Elkapták őt, miss – mondta. – Elvitték Mr. Henryt. Nem tudtuk megállítani őket. Elvitték egy vörös hintóban, bár nem jutnak vele messzire. Az egyik kereke úgy nézett ki, mint ami bármikor leeshet. Könnyű követni a kocsi nyomait, mert a kerék miatt bizonytalanok.

Evie megköszönte neki, és hálát rebegett a szerencséjüknek is, hogy az orgyilkosok számíthattak az egyszerű emberek támogatására. Próbálják csak a templomosok követni egy kocsi nyomát London utcáin át az ott élők segítsége nélkül. Próbálják csak meg.

Így aztán követte a hintó nyomait, gyorsan mozgó arcként vágva át a zsúfolt utcákon, míg meg nem érkezett a Covent Garden közelébe, ahol rálelt az elhagyatott kocsira.

A piazzára sietett, remélve, hogy még megpillanthatja Henryt és fogva tartóit, de már nyomukat sem látta. Egy közeli kereskedő csodálattal nézett rá, úgyhogy odalépett hozzá – ideje, hogy hasznosítsa nőiességét.

–  Látta az embereket, akik kiszálltak abból a kocsiból? – kérdezte a létező legédesebb mosolyával.

A férfi elvigyorodott.

–  Igen, kihúztak belőle valakit. Holtrészeg volt. Bevonszolták magukkal a templomudvarba. Talán kellett neki egy csendes hely, ahol kialudhatja magát.

Mellette egy olajokkal megpakolt stand állt.

–  Igen – szólt a gazdája, majd megemelte Evie felé a kalapját. – Én is láttam, hogy kivonszolnak valakit a kocsiból, miután leesett a kereke. Azt mondták, hogy beverte a fejét. Nem egészen értem, miért pont a templomba kellett vinniük, de oda vitték.

Mindketten a Szent Pál-templom ismerős oszlopaira irányították a figyelmüket, a piazza túlsó oldalán. A környék többi magas épülete ellenére még mindig az nőtt leginkább a tér fölé. Bármely más napon Evie megállt volna csodálni a nagyságát, most azonban csak egy mauzóleumot látott benne. És rettegést.

Köszönetet mondott két csodálójának, átvágott a téren, és hátulról behatolt a sötét templomkertbe, ahonnan rápillantott az épület lenyűgöző oszlopcsarnokára, majd először gyorsan, aztán, miután a közelből hangokat hallott, már óvatosabban haladt előre.

A templomudvar végében járt, ahol az aljnövényzet sűrűn, gondozatlanul növekedett, amikor meglátott maga előtt valamit, amit csakis templomos táborként tudott volna jellemezni. A közepén ott ült Henry egy székhez kötözve, körülötte őrök álltak. Hirtelen pánik lett úrrá rajta, mert felmerült benne, hogy talán máris megölték. A férfi feje a mellkasára lógott. De amikor jobban megnézte magának a templomosokat, látta, hogy semmi sem utal arra a viselkedésükben, hogy a foglyuk halott lenne.

–  Miért hoztad ide? – kérdezte az egyik.

–  Ez egy orgyilkos – válaszolta a társa. – Nem akartuk, hogy megszökjön, mielőtt alkalmunk nyílik kikérdezni.

Az első őr hangja valamiért szokatlanul idegesen és nyugtalanul csengett.

–  Jobb lett volna, ha hagyjátok, ahol van. Mondtam, hogy ne hozzátok ide.

–  Nem volt más választásunk. Ébreszd fel.

Ekkor lépett Evie akcióba, amikor a második őr éppen próbálta felrázni Henryt az ájultságából: kieresztett pengével ugrott ki az árnyékok közül, és gyorsan elintézte a templomosokat. Sem az ellenségei méltósága, sem saját büszkesége érdekében nem kívánta elnyújtani a harcot. Gyorsan és kíméletlenül végzett velük.

Mennyire más volt most, mint az éretlen orgyilkos, aki annak idején az első küldetésére indult!

Amikor az őrök már holtan feküdtek a lába előtt, odasietett Henryhez, hogy eloldozza.

–  Bántottak? – kérdezte.

A férfi megrázta a fejét.

–  Semmi bajom. Figyelj, valakit visszaküldtek, hogy vigye máshová a tervrajzokat. Sikerült megszerezned őket?

Most Evie rázta fejét.

–  Az elfogásom keresztülhúzta a számításaidat – mondta Henry, ahogy elmenekültek a templomudvarból. – Sajnálom.

Vigasztalhatatlanul tértek haza.