58

George Westhouse orgyilkos átfázva, átázva és búskomoran reszketett a Croydon vasútállomás mellékvágányánál. Mintha egész Anglia fölött egy fáradt lepel csüngött volna. Vagy csak őfölötte? Vihar készülődik, gondolta. Szó szerint, és átvitt értelemben is.

1868 februárja volt, öt és fél év telt el a Metropolitan vasútvonal átkos eseményei óta. Kudarcukat követően ő, Ethan Frye és a Szellem visszavonultak: a Szellem a Temze-alagútbeli rejtekhelyére, a bűntudat és a megbánás önkéntes börtönébe; George Croydon bedeszkázott ablakai mögé; Ethan pedig az orgyilkos ellenállás következő generációjának felnevelésével foglalta el magát – egy olyan generációéval, amelyet nem terhelt az elődei okozta csalódás és kudarc. Egy új generáció friss ambícióval és lelkesedéssel. Új módszerekkel.

Micsoda szégyen, gondolta George, hogy Ethan sosem láthatja őket akcióban.

Ethan alig töltötte be a negyvenhármat, amikor pár hete meghalt, de addigra már jó ideje mellhártyagyulladásban szenvedett. George számos órát töltött el Ethan ágya mellett, és csak nézte, ahogy öreg barátja elsorvad, akár egy darab gyümölcs.

–  Keresd meg az ereklyét, George – hajtogatta Ethan. – Küldd el érte Evie-t és Jacobot. London jövője immár az ő kezükben van. Az ikrek, te és Henry… csak ti maradtatok.

–  Csitt, Ethan – mondta George, és hátradőlt a székében, hogy elrejtse a szemét csípő könnyeket. – Itt leszel, hogy vezess minket. Rettenthetetlen vagy, Ethan, és megállíthatatlan, akárcsak azok a pokoli vonatok, amelyek éjjel-nappal átrobognak Croydonon.

–  Remélem, George, nagyon remélem.

–  Egyébként is, a Tanács semmilyen műveletet nem hagyott jóvá a városban. Túl gyengének tartanak minket.

–  Én jobban tudom, mikor állunk készen, mint a Tanács, és most tudom, hogy készen állunk. Henry megszerzi, amire szükségünk van. Jacob és Evie pedig megteszik, amit kell.

–  Nos, akkor jobb lesz, ha összeszeded magad, és tájékoztatod erről a Tanácsot, nem igaz? – korholta őt George.

–  Megtettem, George, már megtettem…

De Ethanre ekkor oly erős köhögésroham jött rá, hogy a szájára tett selyemszövet véresen hullott le róla.

–  Olyan közel jártunk, George – mondta egy másik alkalommal. Ekkorra még jobban legyengült, napról napra egyre törékenyebbé vált. – Alig pár méterre volt tőlem az ereklye, olyan messze, mint most te. Majdnem megszereztem.

–  Te mindent megtettél, amit tudtál.

–  Akkor amit tudtam, az nem volt elég, mert a küldetés kudarcba fulladt, George. Sikertelen műveletet futtattam.

–  Előre nem látott körülmények akadályoztak.

–  Cserbenhagytam a Szellemet.

–  Ő maga is elkövetett hibákat. Hogy ezt belátja-e, fogalmam sincs; hogy a hibái hozzájárultak-e a művelet kudarcához, azt szintúgy nem tudhatom. De tény, hogy kudarcot vallottunk. Most arra kell koncentrálnunk, hogy összeszedjük magunkat.

Ethan ránézett, és George alig tudta megállni, hogy ne hőköljön hátra. Igaz, hogy Ethan orgyilkosi teljesítményét sosem fogják együtt emlegetni Altairéval, Ezióéval vagy Edward Kenwayével, de akkor is a Testvériség becsületére szolgált, és még letörten is szomjazta az életet. Úgy tűnt, Ethan személyisége állandó háborúban áll önmagával, erre és arra rángatva őt, de le sosem nyugodva, mindig csak előretörve.

Mostanra azonban az egykor élettel teli bőr elsápadt és összehúzódott, az egykor szenvedéllyel égő szem beesett és eltompult. Ethan már nem az életért tört előre; megkezdte hosszú baktatását a halálba.

Először elkapta az influenzát. Amikor az látszólag elmúlt, mellkasi fájdalmak és állandó, száraz köhögések kezdték gyötörni. Amikor végül vért köhögött fel, orvost hívott, aki mellhártyagyulladást diagnosztizált nála. Benjamin Franklin is ebbe halt bele, közölte flegmán az orvos. És William Wordsworth is.

Ettől függetlenül az orvos biztosította a családot, hogy a mellhártyagyulladás egy mellkasi fertőzés, és ha a páciens eleget pihen, minden esélye megvan rá, hogy felépüljön. Rengeteg beteg felépült a mellhártyagyulladásból.

Éppen csak nem Benjamin Franklin és William Wordsworth, ez minden.

És mint kiderült, Ethan Frye orgyilkos sem. Mert úgy tűnt, a mellhártyagyulladás minden múló nappal egyre mélyebben vési bele magát a bőrébe, és szörnyű volt hallani a köhögését, azt a száraz, működésképtelen tüdő kiokádta recsegést. Az egész házon végigzengett a hangja. Ethan a padláson rendezkedett be, mondván:

–  Nem leszek az ikrek terhére, amíg betegeskedem. – De köhögése onnan is lekígyózott a szobákba, ahol az ikrek ajkukat harapdálva, fejüket leszegve aggódtak érte, és össze-összepillantva nyertek erőt egymásból.

Apjuk betegségének szörnyűségét bizonyos szempontból az ikrek reakcióin lehetett lemérni: amikor először ágynak dőlt, a szemüket forgatták, mintha csak eltúlozná a bajt, hogy élvezze a kiszolgálását, később azonban egyre aggodalmasabb pillantásokat váltottak, miután szörnyen nyilvánvalóvá vált, hogy nem fog napok alatt felépülni, sőt még talán hetek alatt sem.

Aztán jött az az időszak, amikor a köhögése hangjára már összerezzentek, és könny szökött a szemükbe; végül úgy néztek ki, mint akik már csak azt szeretnék, ha az egész véget érne, ha apjuk szenvedése minél előbb megszűnne.

Ethan ritkán engedélyezte nekik, hogy felkeressék. Szívük szerint éjjel-nappal mellette lettek volna, ahogy annak idején ő maga is ott ült szeretett felesége, Cecily mellett. De talán éppen ez az emlék győzte meg arról, hogy senkinek nem való egy szerette betegágya mellett tölteni a napjait.

Néha azonban, ha elég jól érezte magát, felhívta őket a szobájába, felszólította őket, hogy tüntessék el az aggodalmat a képükről (mert még egyáltalán nem halt meg), aztán instrukciókkal látta el őket a templomosokkal szembeni új ellenállás vezetésével kapcsolatban. Elmondta nekik, hogy a Tanács beleegyezését kérte, hogy akcióba küldhesse az ikreket, ha eljön az ideje.

Ethan tudta, hogy az ő ideje hamarosan lejár. Tudta, hogy el fogja hagyni ezt a világot. Úgy viselkedett, mint egy sakkjátékos, aki elhelyezi a figurákat egy végső támadáshoz, amelyet ő már nem felügyelhet. Azt akarta, hogy minden a helyére kerüljön.

Talán így tette jóvá az elkövetett hibákat.

Feldühítette, hogy a Tanács nem hagyta jóvá a terveit, sőt, minden döntéshozást felfüggesztettek a londoni helyzettel kapcsolatban, amíg olyan híreket nem kapnak, amelyek alapján úgy vélik, megéri cselekedniük. Patthelyzet.

Egy este meglátogatta őt George. Mint általában, egy darabig beszélgettek, aztán, mint általában, George lassan elszunyókált a padlás kellemes melegében. Hirtelen riadt fel, mintha valamiféle hatodik érzék ébresztette volna, és Ethant az oldalán fekve, mellkasához szorított kézzel, lehunyt szemmel találta, nyitott szájából vékony vércsík futott az összeizzadt ágyneműre.

George a lehető legnehezebb szívvel lépett a holttesthez, eligazította az ágyon, a takarót felhúzta az álláig, zsebkendőjével pedig letörölte a vért barátja szájáról.

–  Sajnálom, Ethan – mondta. – Sajnálom, elbóbiskoltam, mikor itt kellett volna lennem, hogy segítsek neked átkelni a következő világra.

Csendben óvakodott le a földszintre, az ikreket a konyhában találta. Evie és Jacob, mintegy annak elismeréseként, hogy nekik kell továbbvinniük a fáklyát, már hozzászoktak orgyilkos szerelésük viseléséhez, és aznap éjjel is rajtuk volt: fejükre hajtott csuklyával ültek a csupasz konyhaasztal két oldalán, köztük egy lassan a fára égő gyertyával, ugyanabban a szótlan gyászban, amely hetek óta elhatalmasodott rajtuk.

Fogták egymás kezét, csuklyájuk alatt összeforrt a tekintetük, és talán máris tudták, talán ők is megérezték ugyanazt az energiát, amely George-ot is kirángatta az álmából. Mert ekkor ránéztek az ajtóban álló férfira, és a szemükben ott nyugodott annak rettenetes tudata, hogy apjuk elhalálozott.

Nem esett szó köztük. George egyszerűen leült melléjük, majd, amikor megvirradt, hazament, hogy értesítse a Tanácsot egy testvérük távozásáról.

Részvétnyilvánítások érkeztek a házhoz, de a temetés az orgyilkos tradícióknak megfelelően egy csendes, jelentéktelen eseményként zajlott le, kizárólag George, Evie és Jacob részvételével – három gyászolóval és egy pappal, aki átadta Ethant a földnek. Hamu a hamuhoz, por a porhoz.

Egy ideig mintha csak rutinból léteztek volna. Aztán George híreket kapott, hogy a metropolitani ereklye a közelben van. Nem vesztegethették azzal az időt, hogy a Tanács jóváhagyását kérjék a megszerzéséhez; valószínűleg egyébként is több információt követeltek volna. És George pontosan tudta, mit kért tőle Ethan. A barátja világosan fogalmazott.

Evie és Jacob készen álltak. Ideje volt hát, hogy akcióba lépjenek.