4
John Fowler fáradt volt. És fázott. És elnézve a gyülekező felhőket, hamarosan még el is ázik.
Az első cseppek kopogását már érezte is a kalapján, mire a mérnök jobban a mellkasához szorította az összetekert rajzait tartalmazó bőrtasakot, és csak átkozta az időt, a zajt, mindent. Mellette London jogtanácsosa, Charles Pearson és Charles felesége, Mary állt. Mindketten összerándultak, amikor esni kezdett, és mindhárman félig kétségbeesetten, félig csodálattal bámulták a sártenger közepéből a földön nyílt hatalmas sebhelyet, az új Metropolitan vonalat.
Nagyjából ötven méterre előttük a talaj egy aknába süllyedt, majd egy hatalmas, nyolc és fél méter széles vájatba nyílt – úgy hívták: „az árok” –, amely úgy kétszáz méter hosszan nyújtózott, miután már se nem vájat, se nem árok volt, hanem egy ívelt, téglás alagút, a világ első földalatti vasútvonala.
Mi több, a világ első működő földalatti vasútvonala: éjjel-nappal vonatok robogtak az újonnan lefektetett síneken, a vonal még befejezetlen szakaszából származó kövekkel, agyaggal és homokkal csurig pakolt vagonokat tolva. Oda-vissza pöfögtek, füstjükbe és gőzükbe csaknem belefulladtak az alagút bejáratánál dolgozó kubikosok, akik földet lapátoltak a szállítószalagok bőrvödreibe, hogy azok felcipelhessék a zsákmányt az utcaszintre.
Az egész építkezés Charles Pearson szerelemgyereke volt. London jogtanácsosa közel két évtizeden át kampányolt az új vasútvonal megnyitásáért, hogy enyhítsék vele a Londonban és külvárosaiban sűrűsödő forgalmat. A vonal megépítésének terve ugyanakkor John Fowler agyából pattant ki. Nemcsak figyelemreméltóan dús bajuszáról ismerték ugyanis, hanem arról is, hogy ő a világ legtapasztaltabb vasúti mérnöke, így aztán nyilvánvaló választásnak bizonyult a Metropolitan Vasútvonal főmérnöki posztjára. Ám, ahogyan azt ő maga tudtára adta Charles Pearsonnak már alkalmazása kezdetén, tapasztalata itt talán mit sem ér. Elvégre valami példa nélkülit kellett létrehozniuk: egy föld alatt futó vasútvonalat. Hatalmas – nem is, gigászi – vállalkozás. Sokan osztották azt a véleményt, hogy ez a legambiciózusabb építészeti vállalkozás a piramisok óta. Ezek természetesen nagy szavak, de akadtak napok, amelyeken Fowler egyetértett velük.
Fowler úgy döntött, hogy a vonal nagyját – mivel mindössze sekély mélységre van szükség hozzá – „vágás-és-fedés” módszerrel ássák ki. Vagyis egy nyolc és fél méter széles, tizenöt méter mély árkot vájnak a földbe, és az oldalait három téglányi vastagságú fallal támasztják ki. Néhol vasgerendákkal kötik össze a falak tetejét, máshol pedig téglaboltozatot használnak. Ezután az árkot befedik, felszínét elegyengetik, és kész is az új alagút.
Mindehhez utcákat és házakat kellett elpusztítani, néhol pedig ideiglenes úttesteket felépíteni, csak hogy aztán később mindent visszaállítsanak az eredeti állapotába. Mindehhez több ezer tonna földet kellett elhordani, gáz- és vízvezetékek meg csatornák közt manőverezni. Mindehhez a rombolás és zaj egy véget nem érő rémálma kellett, mintha csak egy bomba robbant volna fel a londoni Fleet Valley-ben. Nem is. Mintha immár két éve minden egyes nap bomba robbant volna fel a Fleet Valley-ben.
A munka lámpások fénye mellett éjszaka is folytatódott. A kubikosok két nagy műszakban dolgoztak – ezeket három harangkondulás választotta el délben és éjfélkor –, amelyek további, kisebb turnusokra bomlottak, ahogy az emberek váltogatták egymás közt a feladatokat, és egyik deréktörő, monoton munkát a másikra cserélték, de le sosem álltak.
A zaj jelentős része a hét szállítószalagtól származott, melyek egyikét épp itt húzták fel: a magas faállványt a vájatba építették, és közel nyolc méter magas mocsokként és egy üllőt verő kalapács zajongásaként ágaskodott a munkások fölött. A szerkezet az ásás távolabbi részeiről is hordta a földet, és most is emberek csoportjai dolgoztak körülötte. Néhányan az árokban álltak, mások a felszínen, páran pedig szorgos makikként egyensúlyoztak a szalag szélén, biztosítva annak zavartalan működését, miközben lentről agyaggal teli vödröket emeltek rájuk.
A felszínen ásós munkások gürcöltek, hogy egy hegynyi földkupacot lapátoljanak rá a ló vontatta kocsikra, amelyekből négy várakozott a közelben, míg fölöttük étel után kapkodó, az esőre ügyet sem vető sirályok nyüzsögtek.
Fowler Charleshoz fordult, aki betegnek tűnt – egy zsebkendőt tartott a szájához –, de egyébként jó hangulatban volt. Fowler úgy látta, van benne valami rettenthetetlenség, bár nem tudta megmondani, ez egyfajta eltökéltség vagy inkább valamiféle őrület. Az utóbbi két évtized nagy részében, onnantól kezdve, hogy először felvetette a földalatti vasút ötletét, mindenki csak röhögött a férfin. „Csatornavonatok”, így tréfálkoztak akkoriban az elképzelésén. Nevettek, amikor elővezette terveit egy légnyomásos vasútról, amelyben sűrített levegő hajtaná előre a vagonokat egy csövön keresztül. Egy csövön keresztül. Nem csoda, hogy Pearson bő egy évtizedig a Punch magazin{i} homokzsákja volt. Hogy gúnyolták!
Aztán, amikor még mindig mindenki ezen kuncogott, Pearson előállt a szerelemgyerekével – a Paddington és a Farringdon közti földalatti vasútvonal megépítésének tervével. A Fleet Valley nyomornegyedét ennek megfelelően felszámolnák, lakóit kitelepítenék Londonon kívülre – a külvárosokba –, és az emberek ezzel az új vasúttal „ingázhatnának”.
A terv pénzinjekciókat kapott a Nagy Nyugati Vasúttársaságtól, a Nagy Északi Vasúttársaságtól és a London Városa Társaságtól, és hirtelen valósággá vált. Őt, a híres-neves John Fowlert felvették a Metropolitan Vasút főmérnökének, és Eustonban megkezdődött a munka az első vájaton – majdnem tizennyolc hónappal ezelőtt.
És hogy még mindig nevettek-e az emberek?
Igen, még mindig. De már csak amolyan zavart, örömtelen kacajjal. Mert az, hogy Pearson terve a nyomornegyeddel félresikerült, egészen enyhe kifejezés. A külvárosokban nem álltak házak az emberek rendelkezésére, és mint kiderült, senki nem is akart építeni nekik. Ritkán lakott nyomornegyed pedig nem létezik. Azoknak az embereknek mind menniük kellett valahová, így aztán más nyomornegyedekben kötöttek ki.
És akkor még nem is beszéltünk a munkálatok keltette zűrzavarról: járhatatlanná vált utak, felásott területek, bezárt üzletek, kompenzációt követelő kereskedők. Akik a vonal mentén éltek, azok a sár, a gépek, a szállítószalag vasharangjai, a csattogó csákányok és ásók, az egymásra üvöltő kubikosok állandó káoszának voltak kitéve, és folyton attól féltek, hogy egyszer csak összeomlik az otthonuk.
Nem volt megállás; éjjel tüzeket gyújtottak, és a munkát az éjszakai műszak folytatta, míg a nappali munkások azt csinálták, amit a nappali műszakosok ilyenkor szoktak: végigitták és -verekedték az éjszakát. Olybá tűnt, mintha Londont megszállták volna a kubikosok; bárhová mentek, azt a helyet a magukévá tették – csak a prostituáltak és a fogadósok örültek nekik.
És akkor még nem is említettük a baleseteket. Először egy részeg vonatvezető futtatta le a szerelvényt a King’s Cross sínpárjáról, egyenesen bele a lenti munkálatokba. Senki sem sérült meg. A Punchnál korán jött a karácsony. Aztán csaknem egy évvel később beomlottak a Euston úti földfalak, és kerteket, járdákat meg távírókábeleket vittek magukkal, gáz- és vízvezetékeket pusztítva el, szabályos lyukat ütve a városon. Hihetetlen, de senki sem sérült meg. Mr. Punch ezúttal is nagyszerűen érezte magát.
– Reméltem, hogy ma jó híreket hallok, John – kiáltotta Pearson, a szájához emelve a zsebkendőjét, egy kis, kényes, asztalkendőhöz hasonlatos darabot. Pearson már betöltötte a hatvannyolcat, míg Fowler csak negyvennégy volt, de kétszer annyinak tűnt; az utóbbi két évtizedben tett erőfeszítései megöregítették. Könnyed mosolya ellenére állandóan ott ólálkodtak szeme körül a fáradtság jelei, a hús az állkapcsán akár a gyertya megolvadt viasza.
– Mit mondhatnék, Mr. Pearson? – kiáltotta vissza Fowler. – Mit szeretne hallani, azonkívül, hogy…? – Körbemutatott a munkálaton.
Pearson felnevetett.
– Igaz, ami igaz, a gépek dübörgése bátorító. De talán az is segítene, ha ismét az ütemterv szerint haladnánk. Vagy, ha London minden kompenzációs ügyvédjét villám csapná agyon. Esetleg, ha Őfelsége, a királynő maga biztosítana minket bizalmáról, és kinyilvánítaná, hogy az első adandó alkalommal használni fogja a földalattit.
Fowler újfent csodálattal tekintett barátja optimizmusára.
– Akkor, attól tartok, Mr. Pearson, csak rossz hírekkel tudok szolgálni. Még mindig lemaradásban vagyunk, és az ilyen időjárás csak tovább késlelteti majd a munkánkat. Az eső alighanem eláztatja gépeket, és a szállítószalag munkásainak terven kívüli szünet adatik majd meg.
– Akkor mégis van jó híre is – kuncogott Pearson.
– És mi lenne az?
– Végre – a gép motorja ekkor köpködni kezdett, majd leállt – csend lesz.
És egy pillanatig valóban döbbent némaság lett úrrá a környéken, ahogy a világ hozzáidomult a zaj hirtelen hiányához. Csak a sárba hulló eső hangja hallatszott.
Aztán valaki felkiáltott a vájatban, hogy „csúszás”, és felnézve látták, hogy az állvány kissé meginog, és az egyik munkás hirtelen még bizonytalanabbul egyensúlyozik rajta, mint korábban.
– Ki fog tartani – jegyezte meg Fowler, látva a Pearson arcára kiülő aggodalmat. – Rosszabbnak tűnik a helyzet, mint amilyen.
Egy babonás ember ezt lekopogta volna. A kubikosok sem bízták a véletlenre a dolgot, és az emelvényen lévők úgy rohanták meg a tartógerendákat a föld felé igyekezve, mint kalózok a vitorlát, egyszerre több százan, és Fowler visszafojtott lélegzettel szuggerálta a szerkezetet, hogy elbírja a hirtelen pluszsúlyt. El kellene bírnia. Muszáj elbírnia. És el is bírta. Az emberek kiabálva és köhögve értek földet, kezükben az ásóikkal és a csákányaikkal, amelyek oly értékesek voltak számukra, mint önnön végtagjaik. Lassan kis, származási helyük szerint elkülönülő csomókba gyűltek; mindegyiküket tetőtől talpig sár borította.
Fowler és Pearson nézték, ahogy létrejönnek a szokásos londoni, ír, skót, vidéki és egyéb csoportok. A kubikosok a zsebükben melegítették a kezüket, vagy éppen átölelték magukat a hideg ellen, fejüket behúzták a válluk közé, sapkájukat pedig rá a homlokukra, hogy védje őket az eső ellen.
Ekkor kiáltás hallatszott, és ahogy Fowler megfordult, nyüzsgést látott az árok mentén. Az egyik kubikos elmozdult, hogy szemügyre vegye az okát, és a tárna nyílását szabaddá téve lebámult valamire a vájatban.
– Uram! – kiáltott fel Marchant építésfelügyelő, és intett Fowlernek, hogy menjen oda. Kezét a szája köré emelte, és újra odakiáltott. – Uram. Ezt látnia kell.
Fowler és Pearson átvágtak a sártengeren az előttük szétváló emberek közt, majd megálltak az árok tetején, és lenéztek – túl az elnémult szállítószalag vödrein és oszlopain egyre emelkedő sáros víz töltötte meg a vájat fenekét.
Egy holttest lebegett benne.