40

Ritka délutáni pihenő volt ez a mai Aubrey Shaw közrendőr számára.

Bár ez így nem igazán felelt meg a valóságnak. Először is azért nem, mert Aubrey délutáni pihenői viszonylag gyakorinak számítottak, másodszor pedig azért nem, mert ez a mostani nem igazán minősült „délutáni pihenőnek”. Legalábbis nem a hivatalosan jóváhagyott módon. Pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy Aubrey Shaw közrendőr utcai ruhába bújt, és ismét kerülte a munkát.

Mint általában, Aubrey munkakerülése valamiképpen krikettet is magában foglalt. Legtöbbször ez azt jelentette, hogy a Zöld Emberben emelgette a poharat, a mai nap azonban különleges volt. Ma elment a Lord’s Krikettpályájára, hogy megnézze az Eton és a Harrow éves összecsapását. Jól érezte magát a meleg, napsütötte lelátón (noha az emberek, mivel tízezrével jöttek az eseményre, összezsúfolódtak rajta), kezében egy pitével, esetleg egy sörrel vagy hárommal, körülötte sok férfiszemnek kellemes abroncsszoknyával és főkötővel, miközben a fehér krikettszerelések ragyogása elhomályosította a napot.

Igaz, ami igaz, Aubrey-t kevéssé érdekelte a krikett, azonban ez az úriembersport elnyerte felesége jóváhagyását, sőt mi több, pitével és sörrel járt együtt – márpedig e két kritérium beteljesülése nélkülözhetetlennek számított Aubrey életútján.

Abberline járt a fejében. A hajadon Abberline, a folyton elfoglalt Abberline – e két tulajdonság Aubrey szemében egyértelműen összefüggött.

–  Egy feleségre van neked szükséged – mondta neki egy délután a Zöld Emberben, hol máshol.

–  Egy olyan társra van szükségem, aki többet törődik a rendőrmunkával, és kevesebbet az elkerülésével, arra van nekem szükségem – válaszolta erre Abberline.

Ami azért bántotta az önérzetét; elvégre ő, Aubrey csaknem ugyanúgy kivette a részét a jelenlegi nyomozásból, mint Freddie, és…

Na, nem, gondolta, ahogy elfoglalta helyét a kilátón. Ma nem fog Freddie-n járni az agyam. Távozz tőlem, Freddie. És hogy jelezze a munkával kapcsolatos gondolatok elfojtását, lelkesen becsatlakozott a tömeg ujjongásába, örömmel adva át magát a játék lendületének és a nap ritmusának. Csak egy arc volt a sok közül. A gondjai elapadtak.

De mégis. Nem tehetett róla. A gondolatai visszatértek Abberline-hoz és az ő megszállottságához a „vasútvonalas ügyekkel” kapcsolatban, ahogy ő nevezte ezeket. A közrendőrök feltették maguknak a kérdést, hogy ki verhette halálra a testőrt.

–  Az egyik fogdmeg a vasúttársaságtól – közölte nem meglepő véleményét Freddie, de Aubrey ezúttal egyet is értett vele. Világos, mint a vakablak, hogy Cavanagh és társai valami rosszban sántikálnak. Hisz talán nem ezt tették mindnyájan? Arisztokraták, gyárosok és politikusok mind a maguk gesztenyéjét sütögették, a törvény pedig csak apró kényelmetlenségnek számított, ha elég befolyással rendelkeztél, hogy megkerülhesd.

A büdös pokolba, gondolta Aubrey. Valaki töröljön már képen. Kezdett ő is úgy gondolkodni, mint Freddie. Ragadós volt, bizony ám.

De megszerezhették az információt – ezt mondta neki Abberline. Ha kiverték a testőrből az igazságot, akkor Cavanagh és társai tudják, hogy Bharat Singh és a temetőbeli fiú egy és ugyanaz.

–  És mit számítana az nekik? – kérdezte Aubrey.

–  Talán semmit, Aubrey, talán semmit. Ki tudja?

Kétségkívül egy kirakós játékkal álltak szemben. Olyan volt, mint azok a faragott fafigurák, amelyeket össze kellett illeszteni: a kezedben forgatod őket, hogy rájöjj, hogyan passzolnak egymáshoz.

Köszönhetően a töprengésének, a sörfogyasztásnak, a körülötte lévő hangzavarnak, a ténynek, hogy éppen nem hivatalos pihenőnapját töltötte a Lord’s-ban, és annak, hogy valószínűleg egyéb körülmények közt sem tűnt volna fel neki, Aubrey nem vette észre a három férfit, aki áttört a tömegen a lelátó hátsó részéhez. Ott álltak karba tett kézzel, háttal a kerítésnek támaszkodva, keménykalapjuk karimáját a diszkréció univerzális jelével húzták a szemükre.

Nem a játékot nézték a kalap alól. Tekintetük kitartón Aubrey Shaw-n nyugodott.