23

A holttest felfedezése utáni éjszakán a Szellem, mint mindig, amikor hazafelé tartott, bepillantott a temetőbe, és mint mindig, tekintetével azt a sírkövet kereste, amelyen keresztül kommunikáltak, és mint mindig…

Ah, nem. Ma éjjel nem. A sírkő jobbra dőlt. Veszély. Ez komoly jelentőséggel bírt a Szellem számára. Nem arról volt szó, hogy Cavanagh emberei követik. Azt eddig is tudta, és Ethan még mindig szemmel tartotta őt.

De most fontosabb dolga akadt. Valóban követték. Többen is. Az egyik pár perccel utána hagyta el az alagútásás helyszínét. Miután megszólalt a műszak végét jelző harang, a Szellem látta, amint Marchant diszkréten biccent három bérelt embere egyikének, akik folyton az iroda és az építkezés körül ólálkodtak. Hardynak, Smithnek és Másik Hardynak hívták őket – Cavanagh mindig a családnevét használta, és ez vagy átragadt az embereire is, vagy rájuk kényszerítette –, és állítólag fizetett biztonsági őrökként dolgoztak. A munkások azonban „büntetőknek” hívták őket, olyan embereknek, akik nagy szakértelemmel osztanak ki alapos veréseket, ha egy kis ezüsttel megkenik őket. És bár a Szellem nem kételkedett benne, hogy valóban afféle büntetők, azt is tudta, hogy mik valójában: templomos végrehajtók. Méghozzá profik. Nagydarabok, erősek és éberek; nem viccelődéssel vagy a kerítés mentén üzletet kereső prostik utáni fütyörészéssel töltötték az idejüket. A munkájukra figyeltek.

De annyira azért mégsem voltak jók, ez rögtön kiderült, amikor titokban követni kezdték a Szellemet; nem voltak elég jók, hogy észrevétlenek maradjanak előtte. A férfit, aki Marchant jelére indult utána – Másik Hardy – legközelebb egy talicskának támaszkodva látta, mély érdektelenséggel az arcán, mintha nem is a munkájukból távozó és az utcát elözönlő tömeget fürkészné a célpontját keresve. Amikor észrevette a Szellemet, Másik Hardy ellökte magát a talicskától, és amolyan bandukoló járással indult meg, mint aki véletlenül sem vette a fejébe, hogy pont megfelelő távolságot tart a Szellemtől.

Mindeközben nyilván egy másik ember is jött mögötte. Sőt, valószínűleg kettő: Smith és Hardy. És ez így is volt rendjén, gondolta a Szellem, mert pontosan ezt akarta.

Remélem, szeretitek a kellemes, hosszú sétákat, barátaim, mondta magában, majd útja hátralevő részét hol gyorsabb, hol lassabb tempóban tette meg, mert elhatározta, hogy annyira megnehezíti a követői dolgát, amennyire csak anélkül lehetséges, hogy felfedné, tud a jelenlétükről.

Aztán végül elérkeztek az alagúthoz. A tömeget a Szellem addigra természetesen rég maga mögött hagyta, így, mire megközelítette a tárnát, Másik Hardy magányos alakká vált előtte. Kicsit távolabb a célpontjából megállt, és úgy csinált, mintha meg kellene kötnie a csizmája fűzőjét, miközben a Szellem lement a lépcsőn a rotundába. Az egész nappalt föld alatt töltötte, és most az éjszakáját is ott fogja.

Amikor leért az alagútba, megállt az elhanyagolt szobrok és elcsigázott vonásaik között – az egykor oly hivalkodó és nemes művek mostanra rothadásnak indultak –, és felpillantott, mintha csak a látványt élvezné. És ahogy arra számított, érezte a lépcsőn árnyékokba húzódó alakokat. Elmosolyodott. Helyes. Ez így van rendjén. Azt akarta, hogy lássák, hol él.

–  Lehet, hogy a következő néhány napban meglátogat minket pár ember – mondta később Maggie-nek. Addigra ránézett Charlie-ra, adott neki kenyeret, majd gondoskodott Jake-ről, és örömmel vette tudomásul, hogy vén lába gyógyulóban van. Amikor e két feladatával végzett, haladt tovább, mélyebbre az alagút síri sötétjébe a rongyokba pólyázott testekkel tömött alkóvok mentén.

Néhányan aludtak; mások barátságtalan rejtekhelyeik mélyéről tágra nyílt, fehér szemmel bámulták, ahogy elhalad mellettük; megint mások egy intéssel üdvözölték őt – „Helló, Bharat”, „Helló, fiam” –, vagy csak egy egyszerű, pislantó szalutálással.

Néhányukat névről, míg másokat a munkájukról ismerte: Olly például egy „szűzkereső” volt, ami azt jelentette, hogy kutyaszart gyűjt, majd eladja azt a bermondsey-i piacon, de gyakran hazahozta magával a munkáját. A Szellem befogta az orrát, ahogy elsétált mellette, de azért röviden így is odaintett neki. Sokan gyertyákat égettek, ő pedig örömmel fogadta a fényt; mások reszketve feküdtek a sötétben, magukra maradva a fájdalmukkal, sírva várva a csípős reggelt és a következő napi, lélekpusztító harcot a londoni túlélésért – a világ legfejlettebb városában. Őfelsége nagyszerű birodalmának ragyogó ékkövében.

Aztán odaért Maggie-hez, aki éppen egy kis tüzet tartott életben. Valószínűleg egész este ezzel foglalatoskodott, meg azzal, hogy húslevest mérjen minden alagútlakó tányérjába, aki kérte. Mind a hála és az odaadás keverékével fogadták az ételt, vagy „zabát”, ahogy itt nevezték, és Maggie-nek hálálkodva, őt dicsőítve távoztak; de leginkább félelemmel telve tekintettek mögé, oda, ahol a fény elveszítette harcát az árnyékokkal, és a szó szoros és átvitt értelmében is a sötétség uralkodott, és köszönetet mondtak Istennek az ifjú indiai férfiért, akit néhányan Bharatként ismertek, mások pedig Maggie legényeként, és aki rendet hozott az alagútba, és gondoskodott róla, hogy éjjelente könnyebben alhassanak az alkóvjaikban.

És most ott ültek egymás mellett, Maggie és a Szellem, hátukkal a nyirkos alagútfalnak támaszkodva, lábuknál a haldokló tűzzel. Maggie felhúzta a térdét, és átölelte magát, hogy egy kis plusz melegre tegyen szert. Hosszú, ősz haja – „boszorkányos” frizurának hívta – koszos, szürke szoknyáján terült szét, és bár csizmájában nem volt fűző, azt állította, ő jobban szereti így. Mindig mondogatta, hogy utálja a „fojtogató” ruhákat. Egyszer, nagyon régen – „amikor te még szikra sem voltál apád herezacskójában” – látott egy képet bekötözött lábfejű keleti hölgyekről, és onnantól kezdve soha többé nem hordott fűzőt a csizmájában. Maggie nagyon át tudta érezni embertársai helyzetét.

Arcára most félelem és aggodalom ült ki.

–  És miért jönnének ide azok az emberek? – kérdezte.

–  Kérdezősködni fognak rólam, és lehet, hogy a többiek hozzád irányítják majd őket.

Maggie dühösen megköszörülte a torkát.

–  Hát, azt rohadtul remélem is. Hova máshová irányítanák őket?

Maggie nem csak segíteni szeretett másokon, azt is szerette, ha az emberek tudnak erről. Szerette, ha elismerték az erőfeszítéseit.

–  Bizonyosan ide fogják – mosolyodott el a Szellem. – És szeretnélek megkérni, hogy vigyázz, mit válaszolsz nekik.

Maggie éber tekintettel pillantott rá.

–  Hogy érted ezt?

–  Úgy, hogy lesznek az itt élők közül, akik azt mondják majd, hogy megvédlek téged a beljebb élő tolvajoktól és csavargóktól, és ez így rendben is van. Egy olyan ember képét kapják, aki ismeri az erőszakot, és ezzel nincs is problémája. Azt azonban nem akarom, hogy ezek az emberek túlzó beszámolókat gyűjtsenek be a harcképességeimről.

Maggie halkabbra vette a hangját.

–  Láttalak akcióban, ezt ne feledd. Semmiféle túlzásról nincsen szó.

–  Pontosan erről beszélek, Maggie. Pontosan ilyesmiket nem szabad mondanod nekik. Egy erőszakos, de nem túl képzett emberről beszélj, érted?

–  Kezdem felfogni.

–  Valószínűleg megkérdezik, pontosan hogyan találkoztunk, de… Mondj nekik, amit akarsz. Mondd nekik, hogy részegen találtál rám a csatorna mellett. Csak azt ne mondd el nekik, ami a templomudvarban történt.

Maggie megfogta a kezét. Megviselt keze csaknem olyan sötét volt, mint az övé.

–  Ugye nem kerültél bajba, Bharat?

–  Megható, hogy így aggódsz értem.

Felkuncogott.

–  Hát, mint mondtam, láttalak akcióban. Inkább azoknak a fickóknak kellene aggódniuk, de…

A Szellem lehajtotta a fejét.

–  De…?

–  De azt is láttam, hogy tétováztál, amikor a kezed közé került az a kis gyilkos tetű, valamint láttam, hogy úgy szállt ki belőled a harci szellem, mintha csak meghúztak volna rajtad egy kart. Olyasvalakit láttam, aki nagyon tehetségesen osztja a halált, de nincs meg hozzá a szíve. Mármost találkoztam én sok gonosz rohadékkal, akikbe annyi szadizmus szorult, amennyi víz a Temzébe, és akik csak azért kivernék az összes fogadat, mert túl sok sört ittak, és szeretik meglendíteni az öklüket. Gonosz rohadékokkal, akik imádnak fájdalmat okozni, de csak a náluk gyengébbeknek és sebezhetőbbeknek. Isten tudja, két ilyenhez feleségül is mentem. Sőt, láttam olyanokat, akik remekül harcolnak, megállják a helyüket, ha kitör egy bunyó, megteszik, amit az adott körülmények közt tenniük kell, és talán zord büszkeséggel viseltetnek képességeik iránt, és talán nem. De olyan embert még sosem láttam, aki ennyire ért a harchoz, és ennyire nincs hozzá gyomra.

A Szellem nézte, ahogy Maggie hitetlenkedve rázza a fejét, ősz haja a szoknyáján söpör.

–  Borzasztó sokat gondolkodtam én ezen, fiatalember, jobb, ha elhiszed. Azon tűnődtem, talán dezertáltál a hadseregből, de persze nem gyávaság miatt, mert az nem lehet, életemben nem láttam még ilyen bátor embert, mint te, hanem azért, mert egyike vagy azoknak, akik a szolgálatot… hogy is van? Lelkiismereti okokból tagadják meg. Hát, az igazság az, hogy nem tudom, és abból ítélve, amit az imént mondtál, talán jobb is így, de azt tudom, hogy nagy szíved van, és ebben a világban nincs helyük az efféle embereknek. Ez a világ felzabálja azokat, akiknek akkora szívük van, amekkora neked. Felzabálja és kiköpi őket. Azt kérded, aggódom-e? Igen, fiam, aggódom. Azt kérded, miért? Hát ezért.