72

Nyitott ablakokat vettek észre a fejük fölött. Egy orgyilkos számára nem probléma. Gyorsan megmászták a falat, majd beugrottak egy zeneszobába, benne egy nagy zongorával és egy rá néző portréval Edward Kenwayről és a fiatal Haythamről. További festmények a kúria tengerjárással kapcsolatos múltjáról árulkodtak.

Henry közelebb hajolt Evie-hez, és a lány hátrahúzta a csuklyáját, hogy a férfi a fülébe suttoghasson.

–  Mit keresünk?

Evie körbehordozta tekintetét a helyiségen.

–  Magam sem tudom biztosan. – Átkutatták a szobát, és rájöttek, hogy hangjegyeket rejtettek el benne.

–  Mi kerüli el a templomosok figyelmét? – kérdezte Henry, leginkább csak saját magától.

–  Valami, ami csak a miénket ragadja meg.

–  Edward Kenway kalóz volt. Vajon hová rejtené a kincsét?

–  Én az én kincsemet a könyvtárba rejteném – jegyezte meg Evie, és Henry felnevetett.

–  Az enyém maga lenne a könyvtár – válaszolta, és újra egymásra néztek. Rokonlelkek.

–  A zongora gyönyörű.

–  Tudsz játszani rajta?

–  Nem. Bár tudnék. Imádom a hangját. Te?

–  Egy kicsit. Eléggé, hogy úri hölgynek tudjam mutatni magam, ha a helyzet úgy kívánja.

–  Örömmel hallanám a játékodat, ha nyílik rá lehetőségünk – mondta Henry, és észrevette, hogy a lány elpirul.

A férfi a zongorához lépett.

–  Néhány billentyű magasabban van, mint a többi – állapította meg, és közelebbről is szemügyre vette a hangszert, próbált rájönni a különös, alig észrevehető jelenség okára.

Lenyomott egy billentyűt – ting –, mire Evie összerezzent, és odanézett, készen, hogy lekorholja a zajért, amikor a zongora hirtelen játszani kezdett saját magán. El is felejtettek megriadni az árulkodó hang miatt, a padló egy része ugyanis kinyílt, és feltárt egy láthatatlan pincébe vezető lépcsőt.

Ez volt hát Kenway trezorja.

–  Nem valami kifinomult módszer, mi? – mondta Henry.

Evie a szemét forgatta.

–  Kenwaynek a gyengéje lehetett a bazári látványosság.

Lementek a lépcsőn, és amikor a Kenway trezorban találták magukat, a lélegzetüket visszafojtva igyekeztek felmérni a benne tárolt, egész életöltőnyi felszerelést.

–  Ez hihetetlen. Azt hiszem, ez a Csóka – pillantott Henry Edward Kenway legendás kalózhajójának modelljére. – Ha belegondolok, hogy mindez több mint egy évszázadig rejtve maradt…

De Evie már a trezor közepén lévő magas asztalnál állt, tekintete egy dokumentumra és egy vésett lemezre tévedt. Beleolvasott a pergamenbe.

–  A londoni orgyilkosok története… rejtekhelyek… trezorok… egy titkos kulcs. – Majd izgatottan hozzátette: – Ez az.

Henry odalépett hozzá, és egy darabig ismét élvezték egymás közelségét, amíg a pillanat varázsát meg nem törte Lucy Thorne hangja fentről, a zeneszobából.

–  Azt mondták, zenét hallottak – förmedt rá a nő láthatatlan őrökre. Aztán: – Ez a nyílás korábban nem volt itt.

Evie és Henry egymásra néztek. Ajjaj. Henry gyorsan talált egy reteszt, és lezárta, általános rémületet keltve ezzel a fentiekben.

–  Segítsenek kitámasztani – parancsolta Lucy Thorne, megérezve, hogy ez az újonnan nyitott ajtó elengedhetetlen az ügyük számára.

Odalent bezárult az ajtó, Evie és Henry pedig azon tűnődtek, most mihez kezdjenek.

Kell lennie egy kijáratnak. Addig tapogatták ujjaikkal a falakat, míg Henry halk örömkiáltással jelezte, talált valamit: egy panelt, amely egy lefelé, a lámpások fényén túlra tekergő kőlépcsőre nyílt. Nemsokára már a nagy ház alatti átjáróban haladtak, boldogan, hogy sikerült megszökniük Lucy Thorne karmai közül, ugyanakkor csalódottsággal telve.

–  Találtunk egy trezort tele orgyilkos történelemmel, és ezt is hátra kell hagynunk – panaszkodott Evie.

–  Majd találunk egy másik raktárt, vagy később visszaszerezzük ezt.

A lány felhorkantott.

–  Mi? Azt hittem, jobban szeretsz kimaradni a terepmunkából.

–  Én… úgy értettem, te és a fivéred. Én majd segítek a tervezésben. A vonatból.

–  Jacob el van foglalva a portyázásával. Üresedés van, ha esetleg úgy döntenél, hogy kiterjeszted a tevékenységedet.

–  Meggondolom.

–  Tégy úgy – mondta Evie egy kedvesen gúnyos mosollyal. – És most irány a felszín.