45

Abberline a Zöld Emberbe ment, de most nem azért, hogy igyon. Nem azért, hogy borongjon, és nem is azért, hogy italba fojtsa a bánatát. Más, sokkal fontosabb dolga akadt.

–  Hé, Sam, láttad már ma Aubrey-t?

–  Már egy ideje nem láttam, Freddie – válaszolta a kocsmáros. – Várj, nem is igaz, korábban benézett, úton a Lord’s-beli mérkőzésre.

Freddie zavartan nézett a kocsmárosra, mire Sam arcára utálkozó kifejezés ült ki.

–  Hát mi a jó büdös francot csinálsz itt, ha még csak az Eton–Harrow meccsről sem tudsz?

–  Jól van, jól van, ki ne hulljon a… maradék hajad. Szóval Aubrey oda tartott, mi?

Sam hirtelen olyan képet vágott, mint aki máris túl sokat mondott.

–  Hát, ööö… nem. Mármint szolgálatban volt, nem?

Most Abberline arca rándult grimaszba.

–  Figyelj, komolyan azt hiszed, bármi olyat tudsz mondani Aubrey-ról, amit én még nem tudok? Lógott, mi?

Sam a vállára csapta a pult törlőrongyát, és amolyan kelletlen biccentéssel válaszolt, amilyet egyetlen bíróság sem fogadna el hiteles válaszként.

–  Értem – nyugtázta Abberline. – Most már haladunk. És azért jött ide… ó, tudom már. Átöltözni jött ide, ugye?

Újabb kelletlen biccentés.

–  Értem. – Abberline lecsusszant a bárszékéről, és az ajtó felé indult. – Ha visszajön az egyenruhájáért, szólj neki, hogy kerestem, jó?

–  A pokolba is, hát mostanában mindenki Aubrey-t keresi, vagy mi?

Abberline megtorpant, és visszafordult Samhez.

–  Hogy érted?

–  Úgy, ahogy mondom, mostanában mindenki Aubrey-t keresi. – Sam arcára megint kiült az a kényes kifejezés, mintha máris túl sokat mondott volna.

–  Ezt egy kicsit fejtsd ki a kedvemért, pajtás. Pontosan ki keresi még Aubrey-t rajtam kívül?

–  Három pasas, nem sokkal azután jöttek, hogy Aubrey elment a meccsre.

–  És hogy néztek ki? – kérdezte Abberline, és a gyomra egye inkább görcsbe rándult, ahogy Sam leírta neki a három büntetőt.

Minthogy nem tudta, mi mást tehetne, elindult a Lord’s irányába, ám ezt rögtön megbánta, amikor szembe találta magát az onnan áradó emberhullámmal. A bérkocsik megálltak, és visszafordultak. A közelben egy ló prüszkölt és a lábával dobbantgatott. A tömeg elviselhetetlenül naggyá vált egy Sally néni^{vi} tulajdonos számára, aki inkább gyorsan elkezdett összepakolni. Ugyanígy tett egy utcai árus is, aki azért kiabált a lökdösődő emberekkel, hogy óvatosan, vigyázzanak a rohadt standdal, mert kis kezek nyúlkáltak a portékái felé. Egy másik árus fejkötők, sapkák és vállon cipelt gyerekek tengerén át tolta el a közelből a kocsiját. Abberline ruháját megrántotta valami, és lenézve egy kutyát látott, amint a lábak erdejében navigál.

A zsúfoltság ellenére derűs hangulat uralkodott az utcán. Mindenki jól szórakozott a mérkőzés alatt. Az emberek tényleg örömmel szurkolnak a nemesek fiainak éves játékán, az már biztos, gondolta Abberline. Míg egy nap az arisztokrata sarjak ugyanazt teszik majd, amit a felsőosztály mindig: az alacsonyabb rangúak kárára tömik a zsebüket, rajtuk szórakoznak, és mit számít, ha közben tönkretesznek néhány életet.

És nem, nem találta meg Aubrey-t. Ellenben talált sok elájult részeget az utca mentén. Sok nőt, akik gyufát és virágot akartak eladni neki. Sok cicomás öltözékű nemest és hölgyet, akik fennhordott orral néztek le a részegekre és a gyufaárusokra. De Aubrey-t nem találta.

Visszament a Zöld Emberbe.

Sam megrázta a fejét, Aubrey nem bukkant fel újra, és nem, a három másik pasas sem.

A büntetők voltak azok, a büntetők a vasúttól. Ha Aubrey nem kerül elő hamarosan, meglátogatja az építkezési területet. De még egy hely hátravan, gondolta, és elment Stepney-be, ahol Aubrey a feleségével és két gyerekével élt.

Mrs. Shaw nyitott ajtót, és amikor meglátta az egyenruhát, kicsit megnyugodott.

–  Ne is mondja – üdvözölte. – Maga Freddie Abberline? – Amikor biccentett, a nő felkiáltott. – Nahát, magáról aztán sokat hallottunk már! Gyerekek, gyertek, ismerjétek meg a híres Flúgos Freddie-t!

Pirospozsgás arca ellenére minden tekintetben az ellentéte volt Aubrey-nak: nem vaskos, hanem vékony, és nem ideges és zavart, mi több, valósággal ragyogott belőle a vendégszeretet, ahogy a haját igazgatva beljebb tessékelte a közrendőrt.

Két gyerek, egy öt-hat év körüli fiú és lány futott oda, hogy aztán megálljanak, és belecsimpaszkodjanak anyjuk szoknyájába, és olyan vad kíváncsisággal bámuljanak rá, amilyenhez csakis a gyerekeknek van joguk.

Abberline aggodalom okozta gyomorgörcsét csak súlyosbította a látvány. Jobb lett volna, ha biztos távolságot tart Aubrey szeretteitől, mert ez csak még jobban megnehezíti majd a dolgokat, ha a félelmei beigazolódnak. Általában irigyelte az Aubshoz hasonlókat, akik feleségekhez és családokhoz mentek haza munka után, ilyenkor azonban nem. Nem, amikor látta, hogy mit hagynak hátra.

–  Attól tartok, nem maradhatok, Mrs. Shaw – utasította vissza kelletlenül a meleg üdvözlést. – Csak meg szerettem volna kérdezni: tudja-e, hol van Aubrey?

A nő mosolya eltűnt, helyét azonnal aggodalom vette át. A gyerekek, megérezvén anyjuk hangulatváltozását, még szorosabban kapaszkodtak a szoknyájába, szemük ijedt csészealjjá tágult.

–  Nem, azóta nem, hogy reggel elment.

–  A Lord’s-hoz?

A nő az ajkába harapott.

–  Nem is tudom.

–  Tudom, hogy a Lord’s-hoz tartott, Mrs. Shaw, de a mérkőzésnek már vége, és csak kíváncsi voltam, hazaért-e már.

–  Talán megállt egy pohárra a Zöld Emberben?

–  Hát persze – bólintott Abberline. – Ez lesz az. Ha nem bánja, indulok is, és a legjobbakat kívánom önnek, és nagyon hálás lennék, ha tudatná Aubrey-val, hogy kerestem.

És Abberline így is tett. Távozott. Visszament a Zöld Emberbe, biztos, ami biztos, és Sam ismét megrázta a fejét, és nemmel válaszolt, és aztán Abberline visszament az őrsre, biztos, ami biztos, és az ügyeletes őrmester gyanakvó arckifejezéssel megrázta a fejét, mintha tudná, hogy Aubrey lóg. Végül Abberline elment a vasútépítéshez, ahol megállt a kerítésnél, és végignézett a területen. A munka folytatódott: mint minden éjjel, tüzeket gyújtottak, és lámpások világítottak az iszapos felett. Míg Abberline várt, egy új gőzmozdony érkezett, és még jobban megnőtt a nyüzsgés a csörlők körül, ahogy a kubikosok elkezdték kihordani a földet.

De Abberline nem rájuk figyelt. Hanem az irodára. Kinyílt az ajtó, és az aktákat szorongató indiai legény lépett ki rajta.

Helyes, gondolta Abberline, mert a látvány megnyugtatta. Valahogy úgy érezte, ha az indiai itt van, Aubrey-nak sem eshet baja.

„Valóban az angyalok oldalán áll. Jó ember. Jobb ember, mint amilyen akár maga, akár én valaha leszünk.”

Amit Abberline ezután látott, az még inkább megnyugtatta. A büntetők léptek ki az irodából, mind a hárman, halálos nyugalommal. Márpedig ha itt voltak, nos, akkor éppen nem Aubrey-t bántották valahol máshol. Abberline azon tűnődött, hasonló utat jártak-e be, mint ő. Talán ugyanúgy elmentek a Zöld Emberbe, onnan pedig a Lord’s-ba, ahol aztán elvesztették a nyomot a tömegben.

Igen, gondolta, ahogy hátat fordított a kerítésnek és a munkaterületnek. Igen, így történhetett. Aubrey mostanra remélhetőleg visszatért mosolygó családja ölelésébe…

A házinénije a földszinten lakott, és azonnal felbukkant, amint Abberline betette a lábát az épületbe.

–  Sűrű napja volt, közrendőr? – kérdezte.

–  Így is mondhatjuk, asszonyom – vette le a sisakját Abberline.

–  Túl sűrű, hogy tájékoztasson róla, küldeményt vár?

Rávillantotta a szemét.

–  Küldeményt?

–  Három úriember jött, azt mondták, egy nagy szőnyeget hoztak. Átkozottul nehéz lehetett, mert csak együtt tudták felvonszolni…

Abberline már rohant is fel a lépcsőn.

A rohadékok beültették a holttestet Abberline székébe, mintha csak várná, hogy hazajöjjön. Figyelmeztetésnek szánták.

Halálra verték. Alig lehetett felismerni őt a felpuffadt, kékes hús, a duzzadt zúzódások, a lecsukott szem és a bokszer ütötte sebekből szivárgó vér alatt.

–  Jaj, Aubrey – sóhajtott fel Abberline.

Nem mintha barátok lettek volna, de… Várjunk csak egy percet, dehogynem, igenis barátok voltak, mert a barátok támogatják egymást. Tanácsért fordulhattál hozzájuk. Segítettek, hogy más szemszögből nézz a dolgokra. És Aubrey mindezt megtette érte, sőt, még ennél többet is.

Még fel sem eszmélt, és már remegtek a vállai, és könnyek hullottak a szeméből a padlódeszkákra.

–  Jaj, Aubrey – ismételte szipogva, és a karjaiba akarta zárni a férfit, a barátját, ugyanakkor taszította, amit vele tettek, hogy pépes hússá klopfolták a vonásait.

Inkább megpróbálta maga elé képzelni az egykori Aubrey-t, ahogy a Zöld Emberben mulatós vicceket mesél. Ahogy egy szegénynegyedbeli lány halálát siratja. Túl sok együttérzés szorult belé, az volt az ő baja. Túl nagy szíve volt ehhez a világhoz.

Abberline most azon tűnődött, hogy telhettek Aubrey utolsó pillanatai. Nyilván információt akartak kihúzni belőle. A testőrtől már tudniuk kellett az indiairól, szóval mi mást mondhatott nekik Aubrey? Talán beszélt a palástos emberről. Mintha az számítana. Egyik nap Abberline azt mondta magának, hogy véget kell vetni az öldöklésnek, erre most ez az egész cirkusz egy újabb életbe került, méghozzá egy drága életbe.

Talán Aubrey-nak volt igaza. Talán tényleg nincsenek válaszok. Talán vannak alkalmak, amikor ezt el kell fogadni.

De egyelőre csak állt ott a barátja, Aubrey Shaw mellett, és remegtek a vállai, és szabadon folytak a könnyei.

–  Sajnálom, pajtás – ismételte újra és újra. – Olyan átkozottul sajnálom.

És akkor Aubrey kinyitotta a szemét.