47

Hónapok teltek el, és közben Aubrey Freddie Abberline otthonában maradt, és barátja ápolgatásának köszönhetően lassan talpra is állt. Aubrey immár kevesebb foggal büszkélkedhetett, és másképp is beszélt, mintha a nyelve túl nagy lett volna a szájához képest, plusz akadtak még egyéb sérülései is, de a lényeg, hogy élt. Ez pedig önmagában is nagy dolognak számított. És jó társaságnak bizonyult, és Abberline hamarosan rájött, hogy ez is nagy dolog.

Egy éjjel, úgy két héttel a verés után Abberline hozott Aubrey-nak egy kis húslevest, otthagyta neki az éjjeliszekrényén, és mivel azt hitte, alszik, már ment is volna ki, amikor észrevette, hogy barátja arca könnyekben úszik.

Megköszörülte a torkát, és zoknis lábára nézett.

–  Khm, jól vagy, öreg pajtás? Rossz emlékek kínoznak, mi? A történteken rágódsz?

Aubrey összerezzent a fájdalomtól, amikor bólintott, aztán törött fogain keresztül így szólt:

–  Mindent elmondtam nekik, Freddie. Nem mintha az olyan sok lett volna, de daloltam, mint a kismadár.

Abberline megvonta a vállát.

–  Sok szerencsét nekik. Remélem, többet jelentenek nekik a hallottak, mint nekünk.

–  De beszéltem. Elmondtam nekik mindent. – Aubrey-t rázni kezdte a zokogás, összezúzódott arcára kiült a szégyen.

–  Ugyan már – ült le Abberline a matrac szélére. Megfogta Aubrey kezét. – Nem számít, pajtás. Nem mintha lett volna választásod. Különben is, valami azt súgja, a palástos barátunk tud magára vigyázni.

Egy ideig csendben ült mellette, hálásan a vigaszért, amelyet egymásnak nyújtottak. Aztán Abberline segített Aubrey-nak a leves elfogyasztásában, majd távozott, mondván, hogy barátjának pihenésre van szüksége.

Aubrey-t közben eltűntként tartották nyilván. „Eltűnt, mert valószínűleg elunta a rendőrmunkát, és nyugdíjba vonult a Zöld Emberben”, így szóltak a pletykák, de Abberline tudta az igazságot. Tudta, hogy a támadást üzenetnek szánták, ő pedig minden látható jel szerint alaposan meg is fogadta a figyelmeztetést. Nem volt több látogatás az alagútásásnál. A dolgok véletlen összejátszásaként a körzeti őrmester egy másik területre osztotta be őt, jó messze a vasúttól. „Csak hogy ne essen kísértésbe”, mondta, amikor közölte vele a hírt.

Te is nyakig benne vagy, mi?, gondolta Abberline, leplezett dühvel bámulva felettesére. De azért csak járőrözött a maga új területén, és amikor lejárt a műszakja, hazament, hogy megbizonyosodjon róla, Aubrey-val minden rendben, majd legyintve barátja figyelmeztetésére, visszament a vasútépítkezéshez. Minden éjjel ott bujkált az árnyékokban. Magányosan virrasztott, hogy miért, maga sem tudta, de azért csak virrasztott.

Aubrey mostanra fel tudott állni, bár a mozgás még nehézkesen ment neki, és a két férfi később a tűz mellett ülve csevegett. Abberline az ügyről beszélt. Teljesen a megszállottjává vált. Aubrey szinte csak a családjáról beszélt, és arról, hogy mikor láthatja őket újra.

–  Nem lehet, Aubs, sajnálom – mondta neki Abberline. – Azok a tetvek azt hitték, végeztek veled, és ha most felbukkansz élve, be akarják majd fejezni a munkát. Itt kell maradnod, amíg ennek az egésznek vége.

–  De mikor lesz vége, Freddie? – Aubrey fájdalmasan fészkelődött a székében. Bár arcán, a bokszerek hagyta vágások sokaságát leszámítva, már nem látszottak megpróbáltatásának jelei, belső szerveinek is alaposan ellátták a baját, és a csípőfájdalma különösen makacsnak bizonyult. Nehezen tudott járni miatta; sőt, néha még ülni is alig, és valahányszor felszisszent kínjában, gondolatban visszatért a névtelen, elsötétített szobához és a puha testbe tompa puffanásokkal fáradhatatlanul csapódó öklökhöz.

Aubrey soha többé nem fog járőrözni, de egyrészt a büntetők óvatlanságának, másrészt Abberline gondoskodásának köszönhetően élt, és ezért sosem felejtett el hálásnak lenni. Másrészt viszont mit ért az életével, ha nem tölthette azt a szerettei körében?

–  Mégis mit gondolsz, hogyan fog ez az egész ügy, bármi legyen is ez az „ügy”, végződni? – kérdezte.

Abberline a tűz felé nyújtotta a kezét, és szomorúan a barátjára mosolygott.

–  Nem tudom, Aubs, ez az igazság. Nem igazán tudom. De jegyezd meg, amit mondok: noha aligha mondhatom, hogy ura vagyok a helyzetnek, nem is járok messze tőle. Tudni fogom, ha eljött az ideje, hogy visszatérhess a családodhoz, és ígérem, egy percet sem fogunk elvesztegetni.

Biztonsági okokból úgy döntöttek, felesége és gyermekei nem tudhatják, hogy Aubrey életben van, ám ez azt jelentette, hogy mind a négyen purgatóriumban nyomorogtak. Egy nap Abberline és Aubrey fogtak egy rendőrségi kocsit, elmentek Stepney-be, és megálltak az utcában, hogy Aubrey pár pillanatra láthassa a családját az ablakokon át. Úgy két óra elmúltával túl sok volt neki az élmény, és inkább visszamentek.

Abberline pénzzel és ajándékokkal látogatta a feleséget meg a gyerekeket. Elvitte nekik Aubrey egyenruháját. Viszont  Mrs. Shaw szemében már nem látott fényt, és a nő azt mondta, hogy látogatásai traumatikusak számára. Valahányszor meglátta Abberline-t a küszöbön, rögtön a legrosszabbra gondolt.

–  Mert tudom, hogy ha élne, maga mellett lenne. És amikor látom, hogy egyedül van, csak arra tudok gondolni, hogy meghalt.

–  Még mindig életben lehet – mondta neki Abberline. – Mindig van remény.

A nő mintha meg se hallotta volna.

–  Tudja, mi a legrosszabb? Hogy nincs holttest, amit eltemethetnék.

–  Tudom, Mrs. Shaw. És nagyon, nagyon sajnálom. – Aztán Abberline távozott, egyrészt boldogan, hogy nem kell gyászolnia egy embert, aki nemcsak él, de viszonylagos kényelemben és melegségben tengeti napjait Abberline otthonában. Másrészt viszont vitte magával a hazugságai miatti bűntudatot is.

A nagyobb jó érdekében cselekedtek így. Mindenki biztonságát az szolgálta a legjobban, ha Cavanagh azt hitte, ezt a szálat elvarrták. De akkor is. A bűntudat.