65

Anyja és apja ideiglenes szállást vettek ki a Berkeley Square-en. A Szellem ott aludt először ágyon, már nem is emlékezett, mióta; jókat evett, és anyja áldásokkal kísért csókokkal halmozta el.

Közben a Szellem és az apja közt mintha megfagyott volna a levegő. Vajon Arbaaz egyike volt azoknak, akik letartóztatták Jayadeepet, és bevetették őt a Sötétségbe? Mit tett Arbaaz – vagy mit nem tett – a fia fejére olvasott halálos ítélet ellen?

Ezeket a kérdéseket sosem tették fel. És sosem érkeztek rájuk válaszok sem. Ezért a kétely és a gyanakvás megmaradt. A Szellem így az anyjához sodródott, aki az idősebb orgyilkos és önfejű fia közti szócsővé vált. Ő közölte a fiúval, hogy nem fog visszatérni Amritsarba. Még nem. Talán soha. Felbukkanása túl sok kérdést vetne fel, és a Testvériség szükségleteit egyébként is úgy szolgálja a legjobban, ha Londonban marad.

A Szellem érezte e döntések mögött Ethan Frye és George Westhouse ügyködését, de tudta, azzal anyja is egyetért, hogy a Mirek puszta londoni jelenléte is veszélyes, Jayadeep hazatérése pedig ennek a veszélynek a felfoghatatlan többszörösét jelenti.

Természetesen megfordult a fejében, hogy távozik. De még mindig orgyilkos volt, és a meggyőződésének nem fordíthat csak úgy hátat az ember. A Szellem saját szemével látta az ereklye rettenetes erejét, és tudta, hogy vissza kell szerezni azt a templomosoktól. Az, hogy korábban kudarcot vallott benne, ezen mit sem változtatott. Berkeley Square-es, balzsamos tartózkodása egyik napján az anyja elhívta a Szellemet sétálni; csak úgy, kettesben mentek. Ahogy a zsúfolt utcákat járták, az emberek úgy bámultak az anyjára, mintha nem is csak egy másik országból, hanem egyenesen egy másik bolygóról származna. Palástja selyemből készült ugyan, ám teljes dísztelensége így is éles kontrasztot alkotott a helyiek abroncsszoknyáival, fűzőivel, ormótlan kalapjaival és csicsás napernyőivel. És mégis, senki nem ért anyja szépségének közelébe sem. A Szellem soha életében nem volt büszkébb rá, mint abban a pillanatban.

–  Jól sejtem, hogy tisztában vagy vele, mi Mr. Westhouse és Mr. Frye javaslata? – kérdezte az anyja. Magát kihúzva, lazán lengő karral, büszkén felszegett állal sétált, és méltósággal állta mindenki tekintetét.

–  Azt akarják, olyasvalami legyek, ami nem vagyok, anya.

–  Azt akarják, hogy olyasvalami legyél, ami nagyon is vagy – javította ki. – A Testvériség büszkesége.

A Szellem egy pillanatra megfeledkezett a büszkeségéről, feje lecsuklott az emlékek súlya alatt.

–  Sosem voltam az, és attól tartok, soha nem is leszek.

–  Ugyan, elég ebből – dorgálta az anyja. – Micsoda botorság. Hát arra neveltünk, hogy tárt karokkal üdvözöld a vereséget? Ha a szemedbe nézek, csak megadást látok? Attól félek, kimeríted a türelmemet, ha továbbra is önsajnálatba süllyedsz.

–  Önsajnálat? Komolyan? Szerinted sajnálom magam?

Az anyja mosolyogva döntötte meg a fejét.

–  Talán egy kicsit, édesem, igen. Csak egy picikét.

A Szellem ezen elgondolkodott, majd fanyarul azt mondta:

–  Értem.

Folytatták sétájukat, immár egy kevésbé járt úton, a város rosszabb hírű területe felé.

–  Megbántottalak – állapította meg az anyja.

–  Senki sem szeret durcás kisgyerekként gondolni magára – ismerte el a Szellem.

–  Az sosem voltál, most pedig egyenesen arra utaztam ide, hogy a gyermekem immár férfivé érett.

A Szellem erre gúnyosan felhorkantott.

–  Szép kis férfi. Még a vérkeresztségét is képtelen véghezvinni.

–  Helyben vagyunk…

–  Bocsánat, anya.

Kanyargó mellékutcákon át jutottak el Whitechapelbe, és végül egy bolt előtt találták magukat, ahol anyja megállt, megfordult, és megérintette fia arcát.

–  Már sokkal magasabb vagy nálam.

–  Igen, anya.

–  Látod? Férfi vagy. Egy férfi, aki készen áll, hogy lehámozza magáról az önsanyargatást, a bűntudatot, a szégyent és a fejében kavargó mindenféle egyéb, mérgező érzelmeket, és megtegye sorsának következő lépését.

–  Ezt kívánod tőlem?

Az anyja elvette a kezét, félig elfordult tőle, és felnevetett.

–  Ó, hogy ezt pont most kérded tőlem, Jayadeep. Drága, édes Jayadeep, te, aki bennem nevelkedtél, akit én hoztalak a világra, és én neveltelek fel. Miféle anya álmodik arról, hogy a fiából gyilkos legyen?

–  Egy orgyilkos, anya. Egy nagy orgyilkos, és nem egy nagy gyilkos.

–  Lehetsz nagy orgyilkos anélkül, hogy nagy gyilkossá válnál, Jayadeep. Én abban reménykedem, hogy így lesz. Ezért vagyunk itt. Mostanra belenyugodtál új életedbe, én pedig üdvözöllek benne.

Az előttük lévő boltra mutatott. A Szellem ránézett a poros porcelánfigurákkal, dísztárgyakkal és csecsebecsékkel teli, koszos kirakatra.

–  Egy ajándékbolt?

–  Pont megfelelő hely egy olyan érdeklődő elme számára, mint a tiéd.

–  Szóval boltos leszek – összegezte a Szellem szárazon.

–  Menjünk be, jó?

Elővett a palástjából egy kulcsot, és pillanatok múlva már be is léptek a bolt zsúfolt, valahogy mégis megnyugtató területére, amely mintha kísértetiesen és rejtélyesen hosszan nyúlt volna el, és amikor bezárták az ajtót, elvágták magukat az utca zajától. Por táncolt a felhalmozott csecsebecséktől félig eltakart, piszkos ablakon beszűrődő fénycsíkokban. Polcok roskadoztak és hajlottak meg a különféle portékák alatt, amelyeknek csak homályos körvonalai látszottak. A Szellem rögtön megkedvelte a helyet.

De akkor is – egy bolt.

–  Azt hiszem, Napóleon mondta, hogy Anglia a boltosok hazája – mosolygott rá az anyja. Látta a fián, hogy felkeltette az érdeklődését, és hogy túlságosan tetszett neki a látvány ahhoz, hogy egy vállrándítással elutasítsa. – Kézenfekvő hát, hogy belőled is boltos legyen.

Végigmentek egy szűk átjárón a polcok között, amelyeken mindenféle áruk sorakoztak. Volt, amit poros könyvekkel pakoltak meg, volt, ami látszólag épphogy nem szakadt le a kínai porcelánok súlya alatt. A Szellem üveg alatt összenyomott virágokra bukkant, és az anyjától kapott amritsari emlékeknek köszönhetően még mindig meg tudta nevezni mindegyiket. Az anyja látta, hová néz, és váltottak egy gyors pillantást, mely után a Szellem eltűnődött rajta, vajon mennyire tudatosan választották ki és helyezték el ezeket a cuccokat. Hiszen anyja láthatólag nem most jár itt először. Ahogy haladtak a szűk átjáróban, a nő tovább mutogatta neki az érdeklődésére számot tartható dolgokat: egy tálcányi óraalkatrészt, amelynek látványától rögtön izgatottan repült vissza homályos gyerekkori emlékeihez törött és játékórák darabjai fölé görnyedésről. Nem messze egy komód nyögött egy rakás kristálygömb súlya alatt, mintha a boltot rosszul felszerelt jövendőmondók csapata látogatta volna, és eszébe jutott, gyerekként mennyire elbűvölték őt.

Az anyja a bolt hátsó részébe vezette, ahol elhúzott egy vastag, a padlótól a mennyezetig érő függönyt, és betessékelte őt a dolgozószobába, közben pedig felkapott egy herbáriumot, és átadta neki.

–  Tessék. Kedvelt brit időtöltés.

A Szellem kinyitotta, és nem talált benne semmit.

–  Neked kell megtöltened – mondta az anyja.

–  Emlékszem, régen együtt gyűjtöttünk virágokat otthon.

–  Tudod, hogy a virágoknak szimbolikus jelentésük van.

–  Ahogy azt már sokszor elmondtad.

Anyja kuncogott, majd miközben fia letette a könyvet, körbemutatott a helyiségben.

–  Mit gondolsz?

A Szellem ránézett, és úgy érezte, a szíve megszakad a szeretettől.

–  Tetszik.

A dolgozószoba egy asztalán összehajtott ruhák hevertek, és egy tekercs, amelyet az anyja most a kezébe nyomott.

–  Ezek a bolt papírjai. Most már a tiéd.

–  Henry Green – olvasta a Szellem a tekercsről. – Ez lenne az új nevem?

–  Mindig is szeretted a Henry nevet, és végül is zöld kalapot viselsz. Egyébként meg ez egy angol boltos neve egy angol boltosnak. Üdvözöllek új életedben, Henry. Innen fogod felügyelni az orgyilkosok városbeli ellenállását, és itt fogod gyűjteni és rendezni az információkat. Ki tudja? Talán néha még eladnod is sikerül valamit, amíg itt vagy. És most… – Felvette a kis ruharakást. – Egy szerelés, amelyre végre büszke lehetsz.

Az illem kedvéért anyja elfordult, miközben a Szellem átöltözött, majd mikor végzett, visszafordult, hogy megcsodálja a fiát. Ragyogón mutatott a könnyed, aranyozott szegélyű selyempalástban, a bőr mellövben és a puha papucsban.

–  Nem kell többé mezítláb járnod, Jayadeep, akarom mondani, Henry. És most, egy utolsó simítás, hogy teljes legyen a kép…

Az anyja felvett az asztalról egy dobozt. Henry látott már hasonlót, pontosan tudta, mit tartalmaz, és egyszerre hálásan és izgatottan vette kézbe. Valóban a régi pengéjét találta benne. Felcsatolta a csuklójára, és élvezte, hogy oly hosszú idő után végre ismét szabad.

Többé nem Szellemnek hívták. Hanem Henry Greennek.