9

Azon az éjszakán, amikor először találkozott Maggie-vel, a Szellem az alagútbeli szálláshoz igyekezett, és mint mindig, elhaladt a Marylebone-templomudvar mellett, és mint mindig odapillantott a sírkőre, de figyelmét ekkor az udvarban zajló események ragadták meg.

Természetesen sötét volt – mindez majdnem pontosan egy évvel ezelőtt történt, a nappalok ugyanolyan rövidre fogytak, mint manapság –, és hideg is, az a fajta éjszaka, amelyen nem bóklászol egy feketeségbe borult templomudvaron, hacsak nincs nagyon nyomós okod rá, hogy egy feketeségbe borult templomudvaron bóklássz.

És egy ilyen éjszakán senkinek semmi keresnivalója egy feketeségbe borult templomudvaron. Semmi olyan, ami nem valamiféle gazsággal kapcsolatos.

És amit a Szellem hallott, az bizony gazság volt.

Megállt az alacsony templomfal melletti járdán. Hallgatózott. És úgy döntött, hogy a gazság fokmérőjén, melynek a nem-különösebben-gaz jelentette az egyik végét (némi paráználkodás, esetleg: egy megegyezésen alapuló üzleti ajánlat egy prostituált és ügyfele között), ez a másik végére esik. Több férfi hangját hallotta – a Szellem azonnal tudta, hogy pontosan öt férfiét –, akik közül néhányan nevetgéltek és a többieket biztatták, miközben oly erőszakos módon használták csizmáikat, ahogy azt ártatlan tervezőjük sosem gondolta volna, és mindenekfölött megütötte a fülét egy nő – a Szellem azonnal tudta, hogy pontosan egyetlen nő – fájdalommal, rendkívül nagy fájdalommal teli sikolya is.

Persze mások is elmentek a jelenet mellett, akik hallották a templomudvarbeli felfordulást, a rá záporozó ütések alatt kiabáló és kegyelemért könyörgő nő félreismerhetetlen szavait, de csak a Szellem állt meg. És neki sem lett volna szabad. Mint mindig, most is be kellett olvadnia a környezetébe. Mégis megállt, mert orgyilkos volt – még mindig orgyilkos volt –, akibe Arbaaz Mir és Ethan Frye plántálta bele a Testvériség értékeit.

És átkozott legyen, ha csak úgy továbbsétál, miközben öt férfi egy nő összeverésével mulattatja magát.

Átvetődött a templomudvar határaként szolgáló alacsony falon, és beljebb hatolt a homályba. Továbbra is hallotta azokat a hangokat. A jól szórakozó részeg férfiak lármáját. Az akcentusukból a Szellem megállapította, hogy ketten úriemberek, a másik három társadalmi hovatartozása felől azonban bizonytalan maradt.

Most már látta a lámpások ragyogását, és a nagy templom árnyékba burkolózó tisztásában ki tudott venni két jól öltözött férfit és egy földön heverő alakot.

–  Na, mit szólsz ehhez? – mondta egyikük, ahogy lovaglóülésben pofozta a nő arcát, miközben a másik felváltva hol egy flaskából kortyolgatott, hol pedig röhögött.

Három nagyobb termetű férfi állt előttük, mindegyikük keménykalapban. A két úriembernek és az áldozatuknak háttal helyezkedtek el. Testőrök. Megfeszültek, ahogy észrevették a sírkövek közt feléjük tartó Szellemet. Arbaaz és Ethan lopakodó megközelítést javasolt volna; a Szellem így kettejüket megölhetné, mielőtt egyáltalán esélyük lett volna reagálni. A látottak azonban ősi dühöt, jogos igazságszolgáltatási vágyat ébresztettek benne, és nyílt konfrontációt akart. Igazságot akart tenni, és azt akarta, hogy ezt minden jelenlévő lássa.

–  Menj a dolgodra, pajtás – szólalt meg az egyik testőr karba tett kézzel. – Nincs itt neked semmi látnivaló.

A másik két testőr megmozdult. Egyikük mélyen a kabátzsebébe süllyesztette a kezét, a másik összefonta sajátját a háta mögött.

–  Engedjék el a nőt – mondta a Szellem.

A két férfi felhagyott a játékkal, és odébb állt a nő földön fekvő, vérző testétől. Most, hogy elengedték, a nő a fájdalom és a megkönnyebbülés keverékével, lábán összegyűrődött szoknyával, összekuszált haja mögött véres arccal fordult az oldalára. Szegény, szerencsétlen pára a hatvanas éveiben járhatott.

–  Menjenek a közeléből – parancsolta a Szellem.

Az egyik ficsúr felvihogott, és átadta a flaskát a társának, akinek szeme boldogan megvillant, mielőtt mohón beleivott volna. Mindketten úgy festettek, mint akik egy szórakoztató műsor kezdetére várnak. Egyedül lesz öt ellen, így a Szellem remélte, hogy nem fog csalódást okozni.

Azt is remélte, hogy igazságosztói buzgalmában nem harapott túl nagy falatot magának.

Az első testőr kicsit megdöntötte a fejét, és újra megszólalt, szavai mintha földre ejtett kövek lettek volna az elcsendesedett templomudvarban.

–  Menj a dolgodra, legény, vagy mi küldünk oda.

A Szellem végigmérte. Mindnyájukat végigmérte.

–  Akkor megyek a dolgomra, ha megbizonyosodtam róla, hogy a nőnek nem esik több bántódása…

–  Hát, azt…

–  És amikor arról is megbizonyosodtam, hogy a két férfi, aki ezt tette vele, kellő büntetést kapott.

A másik két testőrből kitört a nevetés, de a vezetőjük egy kézmozdulattal elhallgattatta őket.

–  Na, jó, ide figyelj, semmi ilyesmire nem fog sor kerülni. Látod itt ezt a két urat? Azért fizetnek busásan nekem és két kollégámnak, hogy ne essen bajuk, miközben bejárják e nemzet dicső fővárosának kevésbé egészséges oldalát, ha érted, miről beszélek. Hogy hozzájuk férj, rajtunk kell átlépned, és te is tudod, igaz-e, hogy az nem fog menni.

A szórakozásra vágyó ficsúrok tovább kuncogtak mögötte, és a flaskát egymásnak adogatva élvezték a műsort, az ízelítőt a főfogás előtt. Gyengék és részegek voltak, és a Szellem nagyon jól tudta, hogy hátrakötözött kézzel is elbánna velük, de…

Először a testőrök. A hármas számú kabátja kigombolva lógott rajta, kezét még mindig a háta mögött kulcsolta össze. Vagy egy revolvert tartott magánál, vagy egy rövidkardot az oldalán. Veszélyesnek tűnt, ugyanakkor túl nyugodtnak, túl magabiztosnak is.

Ugyanez állt a kettes számúra. Bokáig érő, begombolt kabátot viselt, és bár bal kezét a zsebében tartotta, a jobb meg sem moccant, ami azt jelentette, hogy van nála egy gumibot vagy egy kés.

Helyes. A ruhája alkalmatlan a közelharcra, és akaratlanul is megmutatta a Szellemnek, hogy honnan fog előkerülni a fegyvere. Ezen okokból kifolyólag ő lesz a Szellem első célpontja. Őt lesz a legkönnyebb legyűrni, és egyébként is szüksége van egy fegyverre. Remélte, hogy kés van nála.

Az egyes számú már okosabb volt. Nem feltételezte, hogy egyetlen támadó jó ok nélkül száll szembe öt emberrel. Karját továbbra is összefonva tartotta a mellkasán – talán vállra szíjazott pisztolyt hordott? –, de tekintetével a Szellem mögötti területet fürkészte lehetséges erősítés jelei után.

Amikor semmit sem látott, még nagyobb érdeklődéssel, gyanúval és aggodalommal vette szemügyre a Szellemet, és eltűnődött valamin, ami a társaiban fel sem merült: hogy ez az indiai fickó készül valamire. Hogy több, mint aminek látszik. Az egyes számúnak megvolt a magához való esze. Vele lesz a legnehezebb dolga.

A Szellem végzett ellenfelei felmérésével. Szeretett volna magánál tudni egy kukrit az egyik kezében és egy rejtett csuklópengét a másikon. A harc végkimenetele úgy nem lett volna kérdéses. Sőt, akkor pár pillanattal ezelőtt már véget is ért volna. De így is bízott benne, hogy képes lesz felülkerekedni, elvégre rendelkezett bizonyos előnyökkel: ellenfelei nagyrészt alábecsülték őt; a látottak felháborították és kellően motiválták; rendkívül magasan képzett, rendkívül gyors harcosnak számított, és alaposan felmérte a távolságokat, a környezetet és az ellenségeit.

És most kapott még egy előnyt. Mert ahogy az egyes számú beszélni kezdett:

–  Kapsz egy utolsó esélyt, legény, hogy… – A Szellem megajándékozta magát a meglepetés erejével.

És lesújtott.

A kettes számú még mindig a kabátzsebből próbálta kiszabadítani a kezét, amikor a Szellem homloka találkozott az orrával. Ez a csapás – a „mocskos trükk”, amelyet Arbaaz sosem helyeselt igazán, de amelyet Ethan kifejezetten szeretett – gyötrelmes fájdalmat, azonnali, traumatikus vérveszteséget, ideiglenes vakságot és zavarodottságot okozott. A küzdelem első, meghatározó pillanataira kettes számú használhatatlanná vált. Kiesett a játszmából, és képtelen volt megakadályozni, hogy a Szellem egy fordulattal belekönyököljön, kiszorítsa belőle a levegőt, a másik kezével pedig a zsebébe nyúljon, és megtalálja… az ólmosbotot. Fenébe.

De legalább volt némi súlya, és ahogy kihúzta a kabátból, már lendítette is meg a másik irányba, és a fekete bőr megtalálta a hármas számú halántékát. A Szellem keményen, teljes erejéből ütött, márpedig az nagy erő, és a csapás kevés híján levitte célpontja skalpját.

A hármas számú ekkor épp a kabátja zsebében turkált, de a Szellem nem tudta meg, mi után. Kezével a zsebében tántorodott meg, és úgy tátogott, akár egy partra vetett hal. A botban lévő golyók sebet nyitottak a koponyáján, és máris dőlt belőle a vér. Valószínűleg túléli, de agykárosodást szenved, és hátralévő napjait egy tolószékben nyáladzva tölti, miközben pépes étellel etetik, és már sosem tud elég élesen gondolkodni, hogy felfogja, hogyan győzhette le ilyen könnyen egy egyszerű fiú. A Szellem előrelépett, és kétszer torkon vágta. Teste még épp összecsuklott, amikor támadója már megpördült.

A teljes mozdulat mindössze annyi időbe telt, amíg egy kardot kirántanak a hüvelyéből, és egyes számú pontosan ezt is tette. Kettejük közt a kettes számú tántorgott a fejelés erejétől, de még mindig talpon, próbálva összeszedni magát, amikor a Szellem, eltökélten, hogy megőrzi lendületét, újra lecsapott, és bár botja ezúttal nem talált telibe, így is eltörte a férfi állkapcsát. Ezzel egy időben indított rúgása pontosan célba ért, és reccsent a testőr lába, majd pedig összecsuklott alatta, és gazdáját a templomudvar földjére küldte. Soha nem fog tudni újra járni, a törött állkapocs miatt pedig nagyon kevesen fogják érteni a beszédét.

Ugyanezzel a mozdulattal a Szellem kirúgott a másik lábával, nekitaszítva egy lámpást az egyes számú arcának, aki igyekezett kihasználni, hogy ellenfele még nem vele foglalkozik. A testőr meglepett és frusztrált kiáltással lökte félre a lámpást, amiért támadása kudarcba fulladt, és ezzel a Szellem hozzájutott egy lélegzetvételnyi időhöz.

Megőrizte egyensúlyát, eltávolodott egy közeli sírkő jelentette esetleges akadálytól, és egyik kezéből átvette a botot a másikba, majd onnan vissza.

A testőr összeszedte magát. Felemelte rövidkardját, és a Szellem meg a két védence közé lépett, majd válla fölött odaszólt az utóbbiaknak:

–  Fussanak, urak.

A két ficsúrnak nem kellett több, egymásba gabalyodva, sírkövekbe botladozva indultak meg, hogy zajosan eltűnjenek az éjszakában. Mögöttük ott hevert a földön a piásflaska.

A Szellem összeszorította a fogait. Nem hagyhatta, hogy meglógjanak.

–  Nem kell meghalnia az ő fajtájukért – közölte a testőrrel, aki kurtán felkuncogott.

–  Tévedsz, barátom – válaszolta. – A magamfajták dolga pontosan az, hogy meghaljanak az ő fajtájukért. Így teszünk szerte a világon.

Fiatal kora ellenére a Szellem jól tudta, mi a dolgok rendje. A gazdagok rangot vásárolnak maguknak, hogy gyorsan emelkedhessenek a brit hadsereg hierarchiájában, biztosítva ezzel, hogy általában kimaradjanak a legvéresebb csatákból, és élvezzék a pozícióval járó minden kényelmet.

–  Nem kell így lennie – mondta.

–  De igen, legény. Ha olyan bölcs vagy a világ dolgaiban, mint a küzdelemben, és Krisztusra mondom, abban aztán bölcs vagy, akkor magad is tudod.

A Szellem megrázta a fejét. Telt az idő.

–  Nem számít, uram. Nem magát akarom, hanem azokat, akiket szolgál.

–  Akkor sem hagyhatom – válaszolta szomorúan a testőr. – Egyszerűen nem hagyhatom. – Felemelt kardjával, határozottan, szemtől szemben állt ellenfelével, de a Szellem felismert valamit a tekintetében. Felismerte a közelgő vereséget. Egy olyan emberrel nézett farkasszemet, aki tudta, hogy legyőzték, akinek bukása vagy halála immár elrendeltetett, pusztán még nem következett be. 

–  Nincs más választása – jegyezte meg a Szellem, és már ugrott is, és a testőr csak egy elmosódott foltot látott belőle, mintha az éjszaka hullámzott volna, hogy a sötétség alkalmazkodni tudjon az ifjú orgyilkos rettenetes sebességéhez.

A Szellem természetesen nem esett abba a hibába, hogy alábecsülje ellenfelét. Kiszámította valószínűsíthető védekezését, és azt is tudta, hogy egy bizonyos típusú támadást vár tőle. Így hát először jobbra, majd balra cselezett, érezve testének könnyedségét, ahogy egyszerre két irányba mozdult ugrás közben, egy sírkőről lendülve el, meglepetésszerű magasságból és szögből támadva a testőrre.

Túl jó, túl gyors és túl intelligens harcos volt az ellenségének. Bár a férfit kétségkívül az angol hadsereg képezte ki, és eleve acélos keménységét csak fokozták a tengerentúli hadjáratok, így sem vehette fel a versenyt a Szellemmel. Egyáltalán nem. Az utolsó áldozatától még véres bot hátul csapódott a koponyájának, mire állkapcsa elernyedt, szeme kifordult, és eszméletlenül zuhant a földre.

Úgy egy óra múlva súlyos fejfájással, de egyébként sértetlenül tér majd magához, és meg kell válaszolnia a kérdést, hogy hogyan győzhette le őt és két hozzá hasonlóan harcedzett társát egy ilyen szürke kis fickó.

De egyelőre teljesen ki volt ütve.

A Szellem közben átlendült egy sírkőn, és odalépett a nőhöz, aki négykézlábra tápászkodott, és félelemtől, csodálattól és hálától vegyes tekintettel nézett rá.

–  A tetves pokolba, fiam, mi a tetves pokol vagy te, valami démon, vagy mi?

–  Menjen – válaszolt a Szellem. – Tűnjön el innen, mielőtt a barátaink összeszedik magukat. – Azzal a nő összezúzódott, véres, feldagadt arcának látványától hajtva, dühét dédelgetve az élvhajhász úriemberek után eredt, és futás közben felkapta a rövidkardot.

Könnyedén beérte őket. Részegek, zajosak és lassúak voltak, és bár féltek, valószínűleg arra számítottak, hogy a bajnokuk legyőzi az ifjú bajkeverőt, mert az ő fajtájuknak sosem kellett igazán aggódniuk semmiért. Másokat béreltek fel, hogy elvégezzék helyettük a piszkos munkát; még az aggodalmaskodást is szolgálók és lakájok végezték helyettük.

Úgyhogy igen, a Szellem könnyedén elkapta őket, és amikor elérte a hátulsót, nekirontott, majd ahogy az öltönyös ficsúr elesett, ő máris ráugrott, a hátára fordította, mindkét térdével a mellkasára nehezedve leszögezte, aztán a haragjából táplálkozva felemelte a rövidkardot, és miközben készült bevégezni a gyilkos mozdulatot, az járt a fejében, hogy ez az ember – pont ez az ember – pillanatokkal korábban még röhögve rugdosott félholtra egy nőt.