16

Két évvel később Jayadeep immár nevében és tetteiben is a Szellemként térdelt a marylebone-i templomudvarban, készen, hogy rövidkardjával halálos csapást mérjen a felsőosztálybeli élvhajhászra.

És aztán, akárcsak vérkeresztsége éjszakáján, lefagyott.

Gondolatai visszatértek Danihoz és apja vértől vöröslő kardjának tompa ragyogásához a férfi szájában, és ismét látta, ahogy Dani szemében kihuny a fény, és tudta, hogy halált lát: gyors, brutális és könyörtelenül kiosztott halált. És képtelen volt megtenni.

A ficsúr felismerte a lehetőséget. Soha életében nem vívott meg egyetlen tisztességes küzdelmet sem. Ha szolgált is a hadseregben, idejét a tiszti étkezdében töltötte, tósztot mondva jó sorsára, míg az alacsonyabb rangúak a parancsaiknak megfelelően mentek meghalni a királynőjük nevében. De, mint minden más élőlénynek, neki is működött a túlélőösztöne, és az most azt sugallta neki, hogy támadója pillanatnyi tétovázása a legjobb esélye az életben maradásra.

Egy heves mozdulattal kitekeredett, és kétségbeesett erővel megtaszította a Szellemet, akit a hirtelen mozdulat hazájának vad pónijaira emlékeztette. Oldalra tántorodott, és gondolatai kábán, ugyanakkor idegeinek legújabb kudarca miatt gyötrelmesen cikáztak. A kard kiesett a kezéből, a ficsúr pedig egy diadalittas kiáltással vetette utána magát.

–  Aha! – Aztán meglendítette a fegyvert, készen, hogy belemártsa a Szellembe, és éppoly döbbenettel fogadta az események váratlanul kedvező fordulatát, mint amilyen lelkesedéssel kihasználni készült azt. – Te kis rohadék – köpte, ahogy előrelendült, és megcélozta kardja hegyével a Szellem torkát.

Sosem talált célba. Balról kiáltás harsant, és az éjszaka szétnyílt, ahogy a nő hosszú, lobogó hajával, üvöltve előtört a sötétségből, és teljes erővel nekirontott a ficsúrnak.

Nem volt egy szépen kivitelezett támadás. De pusztítóan hatásosnak bizonyult, és a felsőosztálybeli tahó a fájdalom és a meglepetés kiáltásával zuhant be a sírkövek közé. Megkísérelte újra felemelni a rövidkardot, de a nő ráugrott fegyvert tartó karjára, és jól hallható reccsenéssel eltörte, majd másik lábával beletaposott az arcába, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha egy ficsúrszőnyegen táncolna.

A férfi vicsorogva, arcán friss vérmaszkkal rántotta ki magát alóla, majd épen maradt kezével megragadta a kardot, és felállt. A nő egyensúlyát vesztette és elesett, így a helyzet ismét visszájára fordult, a kard pedig újra lecsapni készült, ám a Szellem ekkorra összeszedte magát, és nem hagyta, hogy a penge célba érjen, és tenyere alsó felével egyenesen rácsapott a férfi vállára, a sérült karja fölött, mire az üvöltve megpördült.

Sikolya hirtelen elhalt, ahogy a Szellem bevitte második ütését – a halálos csapást –, ismét a tenyerével, de ezúttal erősebben, és eltörve a ficsúr orrát, és csontdarabokat küldve belőle az agyába, azonnali halált okozva.

Hangos kopp hallatszott, ahogy a balsorsú arisztokrata estében beverte a fejét egy sírkőbe, hogy aztán megállapodjon a gondozatlan fűben. Orrából agyvelő és vér sötét csíkjai csorogtak kifelé. Reszkető szemhéjjal halt meg.

A Szellem felállt, zihálva próbált lélegzethez jutni. Az öreg nő egy sírkő előtt hevert, és egy hosszú pillanatig óvatosan méregették egymást: ők ketten, ez a különös, ősz hajú, a veréstől megviselt és véres idős nő és ez a szintén különös, a napi alagútásási munkálatoktól koszos indiai fiatalember. Mindkettejük ruházata koszos és megtépázott. Mindketten kimerültek és zúzódásokat szereztek a harcban.

–  Megmentette az életemet – szólalt meg halkan a Szellem. Szavai elpárologni tetszettek a temető csendjében és komorságában, és a nő, megnyugodva, hogy a férfi nem egy vad gyilkolási téboly közepén jár, és nem fogja megölni őt egy éjjeli vérszomj utolsó megnyilvánulásaként, kínok között, egyik karjára támaszkodva feltápászkodott.

–  Csak azért tudtam megmenteni az életed, mert te korábban megmentetted az enyémet – válaszolta törött fogakon és felhasadt, vérző ajkakon át.

A Szellem látta, hogy súlyosan megsérült. Abból, ahogy az oldalát fogta, valószínűnek tűnt, hogy eltört egy-két bordája is. Egy rossz mozdulat, és kilyukaszthatja a tüdejét.

–  Tud lélegezni? – Átmászott a ficsúr hulláján ahhoz a sírkőhöz, amely mellett a nő feküdt, és finoman az oldalára tette a kezét.

–  Hé – tiltakozott idegesen a nő, és hirtelen arra gondolt, hogy talán korai volt megnyugodnia. – Mégis mi a kénköves fenét csinálsz?

–  Segíteni próbálok – válaszolta a Szellem a nő csontjait tapogatva. Aztán hozzátette: – Velem kell jönnie.

–  Na, idefigyeljél. Csak ne legyenek neked olyan ötleteid, hogy majd…

–  Mit javasol? Itt egy halott van, amott három sérült, valahol meg még egy ember, aki vagy rendőröket hoz majd, vagy erősítést, vagy esetleg mindkettőt. Maga pedig megsérült. Nyugodtan itt maradhat, ha akar, de jobban örülnék neki, ha nem tenné.

A nő gyanakodva fürkészte.

–  Na, és hová fogsz vinni? Van talán valami panziód valahol? Nem tűnsz valami gazdag embernek.

–  Nem, panziónak éppen nem mondanám.

Erre szárazon elmosolyodott, a nőnek pedig, akit Maggie-nek hívtak, ez olyasmi látvány volt, mint amikor a nap előtör a felhők mögül egy borús délutánon. A hatvanas éveiben járt, kicsit mégis elbűvölte őt a Szellem, talán azért, mert megmentette az életét, és talán azért a napos-holdfényes mosolyért is, amelyet rávillantott, így aztán még azon az éjjelen hagyta, hogy elkísérje őt az alagútba. Megtudta, hogy a fiút Bharatnak hívják, és hogy munkásként dolgozik a vasútvonalon a Regents Parknál.

Elég jól hozzászokott az alagútbeli élethez. Éjjelente a Szellem és ő egy alkóvban, egymást melegítve, egymás hátának támaszkodva aludtak: együtt, de egyedül a maguk gondolataival, és Maggie sosem töprengett el azokon az embereken, akikkel aznap éjjel találkoztak. Kettejüket immár szenvtelen szanatóriumi dolgozók etették, és mit sem törődtek efféle dolgokkal. Ketten azonban még mindig odakint voltak. Az utolsó testőr. És az életben maradt ficsúr. Ők is látták a Szellemet akcióban. Ők is tudták, hogy egy meglehetősen rendkívüli fiatalember.