32

Abberline dühödten rontott ki az alagútásási munkálatok zajába, nyomában Aubrey-val, aki alig tudott lépést tartani vele.

–  Várj, állj már meg, mégis hová a francba mész? – kiáltotta túl vörös képű társa a gépek soha véget nem érő lármáját.

–  Vissza a francos Bedford Square-re, oda megyek! – üvöltötte hátra Abberline a válla fölött. Fogta a munkálatokat lezáró kerítés fakapuját, kirántotta, és elszáguldott egy álmos kubikos mellett, akinek a csavargókat kellett távol tartania. – Ezek itt nyakig benne vannak. Ide érzem az egésznek a bűzét, én mondom neked.

Az utcán átvágtak az emberáradaton, amelyet részben az építkezés vonzott oda – kereskedők, utcai árusok, prostituáltak, zsebtolvajok –, részben pedig azokból állt, akiknek valóban dolguk akadt a környéken, és megkezdték rövid sétájukat a szerencsétlenül járt Mr. és Mrs. Waugh otthona felé.

–  Mégis miről beszélsz, miben vannak nyakig benne? – Aubrey a kalapját a fején fogva igyekezett Abberline nyomában maradni.

–  Azt ugyebár nem tudhatom. Ha tudnám, cseszettül könnyebb dolgom lenne, nem igaz? – Megállt, megfordult, és úgy emelte fel az ujját, akár egy fegyelmező iskolai tanár. – De egyvalamit megmondhatok neked, Aubrey Shaw. Valamiben nyakig vannak. – Ujjával most az elkerített építkezési terület felé mutatott. – És bármi legyen is az, semmi jó nem származik belőle, hallod-e? – Azzal folytatta az útját. – Hát nem láttad, ahogy ott álltak, és sütött róluk, hogy bűnösök? És az a fiatal, az az indiai fazon. Csuromvér volt. Lószart szenvedett balesetet az alagútban. Akkor vágta meg magát, amikor keresztülugrott Mrs. Waugh ablakán.

–  Szerinted ő volt az?

–  Hát persze hogy szerintem ő volt az! – Abberline valósággal felrobbant. – Tudom, hogy ő volt az. Én tudom, hogy ő volt az. Ők is tudják, hogy ő volt az. Még te is tudod, hogy ő volt az. Ennek bebizonyítása az, ami rohadtul problémás, de persze hogy ő volt az. Átugrott az ablakon, lecsapta a világítást, és kiütött minket.

Aubrey végre beérte őt, majd levegő után kapkodva szólalt meg.

–  De hát nem érted, mit mondasz, Freddie? Nem éppen itt bukik meg az elméleted? Mert kizárt, hogy képes lett volna ilyesmire. Ahhoz valami akrobatának vagy ilyesminek kellene lennie.

Mostanra visszaértek a Bedford Square-re, mintha soha el se mentek volna, és Abberline beviharzott a házba, míg Aubrey megállt az ajtóban, és a félfának támaszkodva, csaknem kétrét görnyedve próbált levegőhöz jutni.

A konyhából hallotta Abberline motyogását, majd kiáltását.

–  Mi az? – kérdezte Aubrey az oldalát fogva, ahogy besietett társához a konyhába.

Abberline a helyiség másik végében, a meglehetősen törött ablak alatt állt. Győzedelmesen mutatott a porcelános asztalra.

–  Tessék. Mit látsz?

Bármire mutatott is Abberline, Aubrey egy vérfoltnak látta, és ezt közölte is vele.

–  Igen, egy vérfolt, amelyet az hagyott hátra, aki berontott az ablakon, nem igaz? Pontosan amire számítanál, ugye?

–  Hát, igen.

–  Bármibe lefogadom, hogy ez a vér attól az indiai szivartól származik, aki az imént ott állt Cavanagh irodájában, oly higgadtan, mint akinek a világon semmi gondja nincs.

–  Ez csak feltételezés, Freddie. Hát nem azt tanították nekünk, hogy ne feltételezéseket tegyünk, hanem mindig bizonyítékot keressünk?

–  És mi van, ha elméleteket gyártasz, és aztán megkeresed a bizonyítékot, amely alátámasztja? – kérdezte Abberline, és valami megvillant a szemében.

El kell ismerni, gondolta Aubrey. Ha egyszer belelovalja magát…

–  Folytasd – mondta.

–  Láttad az indiai szivart? Mezítláb volt, ugye?

–  Igen. A pokolba is, igazán összespórolhatna egy lábbelire valót…

–  Ezt jól jegyezd meg, és most vess még egy pillantást a vérfoltra.

Aubrey így tett, és Abberline figyelte, ahogy társa arcára lassan kiül a felismerés.

–  Mindenható ég, igazad van; ez egy lábnyom.

–  Úgy van. Bizony, hogy átkozottul úgy van. Egy lábnyom. Nézd, te és én itt álltunk. – Odahúzta a társát, ahol előző este álltak, amikor Mrs. Waugh engesztelhetetlen dühe ellen tiltakoztak. – Most képzeld el, hogy az ablak épen van. Ettől úgy működik, mint egy tükör, ugye? Mint egy fekete tükör. Hát, én mondom neked, úgy fél másodperccel azelőtt, hogy az a fekete tükör összetört, és egy pillanat alatt hétévnyi balszerencse zúdult a nyakunkba, mozgást láttam benne.

–  Láttad a támadót, mielőtt áttört az üvegen?

–  Úgy hisszük, az indiai fószer volt a támadónk, ugye? Csakhogy én nem az indiai fószert láttam. Akit én láttam, az sokkal nagyobb volt nála. Úgyhogy most azon tanakodom… azon tanakodom, hogy egy tükörképet láthattam. – Úgy nyomta a homlokához a kezét, mintha ki akarná masszírozni az agyából a megoldást. – Jól van, Aubrey, mit szólsz ehhez? Mi van, ha egy-két olyan biztonsági ürge, aki a vasútvonalnak dolgozik, itt állt mögöttünk? Erre mit mondasz?

–  Azt, hogy bezártuk az ajtót, akkor meg hogy juthattak volna be?

–  Gyere. – Abberline kirángatta Aubrey-t a konyhából a szénpince ajtajához. Félig nyitva állt. Ez még egyáltalán nem adott volna okot gyanúra, ám a pincében tárolt szén közepén megláttak egy jól kivehető, emberméretű bemélyedést a kőpadlótól az utcaszintre vezető tolóablakig.

–  Megvagy! – kiáltotta Abberline. – És most… – Visszatolta Aubrey-t a konyhába, ahol ismét felvették előző esti pozíciójukat. – Itt állunk, ugye? Mondjuk, hogy igazunk van, és tényleg láttam egy mögöttünk álló, és éppen lecsapni készülő fogdmeg tükörképét. Láttam, milyen közel van. És ne feledd, háttal álltunk neki. Arra akarok kilyukadni, Aubrey, hogy a kezében voltunk. A kezében voltunk, Aubrey, úgy álltunk itt, mint felhizlalt tehenek a vágóhídon, mészárlására készen. Betörhette volna a fejünket egy husánggal. Elvághatta volna a torkunkat egy késsel… és mégis, annak ellenére, hogy a komája már megfelelő pozícióban van, az indiai fószer valami okból kifolyólag az ablakon keresztül ugrik nekünk.

Abberline Aubrey-ra nézett.

–  Miért tenne ilyet, Aubrey? Mi a francért ugrott nekünk az ablakon keresztül?