50.

 

Egy héttel azután, hogy elbúcsúztak, Andromeda önkéntelenül is szétnézett a hálószobájának erkélyéről a tájon. Tudta, lehetetlen, hogy vad kimérája megoldást találjon arra, hogyan lépjen ki az arkangyalának tett véresküből, de mégis várt. Kétséget kizáróan tudta, hogy Naasir besurranna hozzá, amilyen hamar csak tud, attól függetlenül, hogy nem tudtak beszélni egymással azóta, hogy elváltak.

Andromeda nem merte felhívni Naasirt telefonon. Ha rendszeresen felhívná, Charisemnon rájönne, hogy Naasir a szíve, és nem csak egy egyszerű szexuális kaland. A nagyapja megtalálná a módját, hogyan torzítsa el az érzéseit. Ötszáz év.

Harcolnia kell, hogy életben maradjon… de lehet, hogy a lelke nem éli túl.

A nagyapja ma magához rendelte egy különleges feladat miatt. Látta a vámpírt, akit kijelöltek az udvarra, és látta a kínzóeszközöket is, és tudta, hogy nem fogja használni azokat. Úgyhogy azokat rajta fogják használni.

De mivel ő volt az udvar hercegnője, az ő meztelen testét egy börtönben kínoznák meg, nem nyilvánosan. És az ő kínzását nem egy kezdőre bíznák, hanem Charisemnon mester kínzója kezére kerülne. A magas, vékony angyal apró darabokra törné. Amíg olyan nem lenne, mint Lailah és Cato.

A lánya és a fogadott gyermeke, egymás mellett.

Két üres kagylóhéj, melyek növelik Charisemnon imázsát.

Andromeda most először értette meg, hogy a szülei miért maradtak egymás mellet, mert rajtuk kívül senki nem tudta, mit éltek túl. A szeretet egy torz formája, de mégis csak szeretet. A gyomra görcsbe csavarodott, először a forróság öntötte el a testét, majd a hideg rázta, miközben felvette az egyenruháját. Egy sötétbarna nadrágot és egy világosabb barna famintázatú tunikát, a famintázat ugyanolyan volt, mint amilyen alatt Naasirral szeretkeztek.

Egy emlék, ami egy titkot rejtett. Szorosan összefonta a haját, és felcsatolta a kardját. Indulnia kellett.

Naasir. Harcolnia kell Naasirért. Nem engedheti meg, hogy ellopják tőle.

Végig ment a folyosókon Charisemnon belső udvarához.

Alkohol illata, és valamilyen erős kábító anyag, ami még a halhatatlanok szervezetére is hatással volt, bűzlött a levegőben. Sok udvaronc még mindig annál az asztalnál feküdt, ahol előző éjszaka összeroskadt.

Ernyedt szárnyak terültek el a ragadós padlón, egy jóllakott vámpír aludt egy fekvőfotelben, birtokló mozdulattal ölelt át egy karcsú, halandó fiút, aki nem lehetett idősebb tizenhat évesnél. Morgást hallott, felnézett, és meglátta nagyapja egyik angyal tábornokát, aki épp egy női vámpírral közösült. A nő a húsos tálak tetején feküdt, de úgy tűnt élvezi, ha megbasszák egy étkezőasztal tetején.

Megállás nélkül folytatta az útját az udvaron keresztül, figyelmen kívül hagyva az alvó, vagy összeesett testeket, és a különböző tevékenységeket, majd megállt egy nagy ajtó előtt. A finoman faragott, arany és drágakő berakásos ajtók olyan feltűnőek voltak, mint amennyire rohadt a nagyapja szíve. Az őrök – éles szemű és éber katonák – egyszerre nyitották ki az ajtót, és folytathatta az útját a szentélybe.

Lenyelte az undorát, mielőtt tovább indult a folyosó végén nyíló őrizetlen ajtóhoz, a hálószobáig vezető úton lelógó selyemfüggönyökkel kellett megharcolnia. Charisemnon az ágyában feküdt, a korábban izmos és egészséges teste összeaszott és hegekkel volt tele. A betegség, amit terjesztett, ellene fordult, mint egy veszett kutya. De ettől függetlenül már visszanyerte az egészségét, ami nem volt meglepetés. Elvégre arkangyal volt.

A sebhelyek végül elhalványultak. Göndör, mahagóni színű selymes haja megvastagodott, az izmai megerősödtek. Külsőleg szép férfi volt, sötét hajú arkangyal, mély aranyszínű bőrrel ugyanolyan árnyalatú szemekkel, hibátlan alakú, buja, érzéki szájjal.

Sem a halandókon, sem a halhatatlanokon nem látszott mindig egyértelműen a belső csúfságuk.

Andromeda igyekezett nem nézni a nagyapja körül meztelenül fekvő, alig sarjadzó lányokra, inkább egyenesen nagyapja arcába nézett.

– Uram. – mondta, de a titulus, majdnem beszorult a torkába.

– Oh, kedves Andromeda. – mondta Charisemnon karcos hangon, ami a betegsége után lett ilyen. – Az intézőm mondta, hogy beköltöztél. – Igen, uram.

Charisemnon nem válaszolt azonnal, előbb felébresztett egy lányt és arrébb zavarta. Ezek a lányok, Charisemnon fiatal ágyasai annyira agymosottak voltak, hogy inkább hátba szúrták egymást, csakhogy megmaradjanak a kegyeiben.

Amikor a lányok túl öreggé váltak az ízlésének, udvaroncok és hölgyek cselédlányai lettek, akik felkészítették a többi lányt, hogy átvegyék a helyüket. Ez undorította Andromedát, de nem tudta megállítani. Megpróbált beszélni az újonnan érkező lányokkal, és megígérte nekik, hogy talál a számukra innen kiutat, de kinevették, és azt mondták, szerencsések, hogy az udvarba kerültek.

– Ha szolgálom az uramat, az értékem növekedni fog, ha eljön az idő, hogy férjhez menjek. – mondta egy csinos gyermek. – A férjem számára megtiszteltetés lesz, hogy elvehet.

A legszomorúbb a dologban az volt, hogy a lánynak igaza volt. Charisemnon már annyira kondicionálta a népét, hogy megtiszteltetésnek fogadták el a perverzióit. Minden, amit Andromeda tehetett, az volt, hogy figyelt a lányokra, melyik az, aki nem akar ágyas lenni. Ha és amikor ez megtörténik, megtalálja a módját, hogy segítsen neki.

– Van egy feladatom számodra unokám. – mondta Charisemnon, egyik kezét a mellette fekvő gyermek, még alig sarjadó mellén tartva.

Andromeda gyomra felfordult. – Uram.

Csak annyit kell tennie, hogy életben marad. Amíg él, van remény. Naasir harcolni fog érte. Ezért neki is harcolnia kell. Az utolsó leheletéig harcolni fog, hogy megtartsa a lelkét és a józan eszét.

– Hmm. – mosolyodott el Charisemnon gonoszul. – Az volt a szándékom, hogy ma reggel bebizonyítod az udvaromnak, hogy a vérvonalamból származol, mert a leszármazottaim nem lehetnek gyengék.

– Már szemtanúja voltál, hogy tudok bánni a karddal. Charisemnon legyintett.

– Téged tudósként ismernek. De az udvarom hercegnőjének könyörtelennek kell lennie. – Igen, uram. – izzadtság folyt végig Andromeda gerincén.

– Ahogy mondtam, ez volt a tervem, de erre várnunk kell a visszatérésedig.

Andromeda nem érzett megkönnyebbülést a haladéktól, sokkal rosszabb volt várakozni.

– A visszatérésemig?

– Úgy tűnik, Alexander beszélni szeretne veled.

Andromeda túl döbbent volt, hogy elrejtse meglepődését, csak bámult a nagyapjára. Charisemnon mosoly elmélyült, mintha élvezné a sokkot.

– Úgy érzi, jutalmat érdemelsz, amiért megmentetted az életét.

Andromeda mellkasa összeszorult, a bőre kihűlt, majd óvatosan megkérdezte:

– A tetteim nem voltak káros hatással Lijuan arkangyallal való kapcsolatodra? – már várta, hogy a tettei miatt lecsap rá.

Charisemnon elhessentette a lányokat. A lányok engedelmesen kicsusszantak az ágyból, és kimentek anélkül, hogy bármivel eltakarták volna meztelen testüket. Az arkangyal maga is felkelt, ezért Andromeda elfordította a fejét. Charisemnon magára vett egy érett merlot színű köntöst és a lány felé fordult.

– A tetteid károsak lehettek volna a számomra, és akkor meg kellett volna fegyelmeznem téged, mert előtte nem egyeztettél velem. – mondta, és egyszerre nem egy beteges vágyú férfi volt, hanem egy hatalmas arkangyal. – De mivel Alexander egyértelműen gyengéd érzéseket táplál feléd, ezt feltétlenül ki kell használnunk.

– Azt kívánod tőlem, hogy ápoljam a kapcsolatomat Alexanderrel? – kérdezte udvarias és tiszteletteljes hangon, bár úgy érezte, hogy egy kifeszített vékony zsinóron egyensúlyoz, ami belevág a talpába. – Ez nem dühítené fel Lijuant és nem veszélyeztetné a szövetségedet?

– Alexander egy ősi. – mondta Charisemnon, és italt töltött magának egy átlátszatlan palackból. – Ha meg tudjuk nyerni magunknak, Lijuan kevésbé lesz fontos.

Andromeda nem csapta be magát azzal, hogy a nagyapja a bizalmába fogadta. – Természetesen uram.

Charisemnon ajkai elvékonyodtak, miután letette a poharat, a szeme olyan volt, mint a jég.

– Lijuannak soha nem kellett volna elrabolnia egy gyereket a vérvonalamból, és tájékoztatnia kellett volna az Alexanderrel kapcsolatos terveiről.

Andromeda tudta, hogy ő személyként nem jelent semmit Charisemnonnak, csak az, hogy megkérdőjelezték a hatalmát. Igen, Lijuan megszegett egy szabályt. De ez még kevés lett volna ahhoz, hogy a nagyapja felrúgja a szövetségüket.

Charisemnon megszorította a köntöse övét és gúnyosan felnevetett.

– Én biztosíthattam volna a küldetés sikerét. Lijuan bolond volt, hogy figyelmen kívül hagyott.

– Igen, uram. – Andromeda várt, hogy van-e még valami tudnivalója, de Charisemnon elbocsátotta, miután közölte vele, hogy Alexander másnap a szülei házában lesz, és neki a mai napon oda kell repülnie.

Andromeda azonnal távozott, közben harcolt, hogy ne hányjon megkönnyebbülésében, hogy átmenetileg megmenekült a kínzástól, majd visszautasította a testőrség vezetőjének ajánlatát a kíséretre. Ő egy harcos tudós volt és egy vad kiméra párja, át tud repülni a terület egyik oldaláról a másikra, testőrök nélkül.

Felszállt, de elég alacsonya maradt, a vattacukorszerű felhők alatt, így láthatta a földeket, melyek felett elrepült. Körülbelül fél órába került, hogy kirepüljön a városból, melynek közepén terpeszkedett Charisemnon erődje, és a félelmetes vadon felé érjen. Egy csapat antilop futott alatta, legalább egy mérföldet, mintha az árnyékával versenyeznének. Elefántokat látott, akik fejedelmi pompával sétáltak, vízilovak úsztak a folyóban, pávián csapatok fecsegtek és harcoltak a széles körben lehelyezkedő ritkásan elhelyezkedett fák alatt. A szíve átmelegedett.

Annyira igazságtalannak látszott, hogy ez a sok szépség, Charisemnon betegségeket terjesztő kezében feküdt. Ha az élet igazságos volna, olyan terméketlen földje lenne, mint a lelke, és Lijuan fekete esője nem olyan lenne, mint egy szép fekete gyémántcseppekben hulló eső.

Miközben tovább repült, igyekezett nem a sötét jövőre gondolni, helyette felidézte, Naasir mennyire szereti a szülőföldjét. A férfi elmesélte neki, hogy besettenkedett a területre, amilyen gyakran csak tudott és futott az állatokkal. Andromeda örült, hogy Naasirnak tetszik ez a föld, hogy valaki, aki annyira bátor, és becsületes ilyen tiszta örömet talál az országában. Naasirnak kellene vezetnie ezt a területet, de valószínűleg ő nem akarná a munkát.

Egy rövid időre megállt egy kis tó partján, melynek vize visszatükrözte a nap fényét, gyűlölt több időt tölteni a szülei házában, mint amennyit feltétlenül szükséges. Itt ugyan jobb volt, mint Charisemnon udvarában, de a jobb szónak több fokozata van. Megértette ugyan Lailah és Cato gyermekkorát, de a szimpátiája már nem terjedt ki azokra a kegyetlenségekre, melyeket felnőttként elkövettek.

Éjszaka volt már, mire megérkezett, és bár megpróbált aludni, végül a tetőn töltötte az estét, a csillagokat bámulva.

– Naasir. – suttogta, a szeretetébe vetett hite volt az új létezésének alapja. – Hiányzol szívem.

De ezúttal a férfi nem tűnt fel a szavannán, és nem szorította őt a földre. Csak az éjszaka volt ott és a csend.

 

***

 

Másnap kora reggel kirepült, leszállt egy dombra és nézte az eget, ahogy a szürkeség átmegy világos hajnalba, majd abba a puha poros kékbe, amilyen színű sehol máshol nincs az ég a földön. Ha megtehetné, legszívesebben idekint találkozna Alexanderrel. Amikor kilencven perccel később az arkangyal megjelent az égen a szárnyai megcsillantak a napfényben, amiről Naasir jutott az eszébe, és a vágyakozástól elszorult a torka. Az arkangyal meglegyintette felé a szárnyait, annak jeleként, hogy észrevette, de folytatta az útját a szülei erődje felé. Andromeda kényszerítette magát, hogy ugyanezt tegye.

Ellentétben Andromeda egyszerű tengerzöld zubbonyával és fekete nadrágjával, Cato és Lailah formális ruházatot öltött. Andromeda mindenkit bemutatott egymásnak, és remélte, hogy a megfelelő protokollt követi. Soha nem volt rá oka, hogy megtanulja, hogyan kell erős angyalokat bemutatni egy ősi arkangyalnak, de mivel senki nem kritizálta, valószínűleg nem követett el túl nagy hibát.

– Kérem, erre jöjjön. – mondta az anyja, és bevezette Alexandert egy elegáns fogadószobába, melyben megfizethetetlen műalkotások voltak.

Csak néhány perc múlva jött rá Andromeda, hogy Catót és Lailaht is megfélemlítette Alexander.

– A lányod kockára tette az életét, hogy engem megmentsen. – mondta Alexander, aki grafitszürke és fekete színű harci ruházatot viselt. – És én nem vagyok olyan ember, aki ilyesmit elfelejt.

– Ő mindig erős volt, erősebb, mint sok felnőtt.

Andromeda meglepődött és megdöbbent az anyja hangjából kihallatszó büszkeségen, az anyjára nézett, de Lailah már ismét Alexanderre figyelt. Lailah arccsontja finoman formált, bőre sima, hibátlan mézszínű, göndör haja egy laza kontyba volt felfogva.

Lailah mellett Cato fehér bőre szinte kísértetiesnek hatott, mivel szinte soha nem érte a napfény, a szeme fakókék, mindezek ellenére, megvolt a sajátos szépsége. Finom, szőke haja a válláig ért, az arcvonásai sok művészt késztettek arra, hogy a modelljük legyen. Mindig ártatlan személyként ábrázolták őt.

– Igen. – mondta Alexander egy rövid csend után. – A gyermeked erős a korához képest, és elég bátor is, hogy rálőjön egy arkangyalra egy szerszámíjjal, azért hogy megmentsen egy másikat. – halványan elmosolyodott. – Ezért szeretném, ha az új udvarom tagja lenne.

Andromeda megdermedt. Naasir.

Ő tette ezt. Valahogy az ő trükkös, okos társa vette erre rá Alexandert.

Alexander kijelentésétől a szülei meglepődtek. Az anyja tért először magához, aranyló barna szemei hatalmasra kerekedtek.

– Azt szeretnéd, ha a lányunk az egyik udvaroncod lenne?

– Nekem nem kellenek udvaroncok. – mondta Alexander hűvös hangon. – De szükségem van harcosokra és tudósokra a közelemben. És újjá kell építenem az udvaromat, mivel sokukat megölték, amikor a fiam mellett harcoltak. Hideg töltötte be a szobát, Alexander hirtelen felizzó hatalma nyomást gyakorolt Andromeda dobhártyájára, szárnyaira, azt a ragyogást senki nem akarta látni. És nem azért mert nem volt fenséges látvány – ó az volt – hanem mert az arkangyalok általában akkor izzottak fel, amikor gonosz és végső halált osztottak ki.

– Ez nagy megtiszteltetés. – mondta Andromeda, amikor úgy tűnt a szülei szava elakadt. – Egy ősi arkangyal udvarában általában soha nem ajánlanak fel egy helyet egy fiatal angyalnak.

Alexander elmosolyodott, és abban a pillanatban Andromeda meglátta a „gyönyörű harcost”, akiről a krónikák írtak. De nem férfiként látta őt, mivel a szemeiben olyan kort látott, amitől összetört volna. Nem tudta, hogy lenne-e nő, aki képes lenne valaha is kezelni a hatalmát. Calliane? De Calliane híres volt arról, hogy még mindig szereti a társát, aki megőrült és kénytelen volt kivégezni.

De senki más nem volt a bolygón, aki egyenrangú fele lenne Alexandernek hatalomban és korban.

– Ah, de te nem csak tudós vagy, nem igaz? – nézett rá Alexander. – Nem sok ember meri mondani egy alvó ősinek, hogy „Figyelj, te átkozott!”

A szülei rémült hitetlenséggel fuldokoltak, de Andromeda azon kapta magát, hogy mosolyog. – A védelmemre legyen mondva, hogy az életét próbáltam megmenteni. Ön pedig rettenetesen arrogáns és rosszkedvű volt.

Alexander hátravetette a fejét, úgy nevetett, a hangja betöltötte a szobát, így már érthető volt, miért volt barátságban Titussal. Dél-Afrika arkangyala is ilyen nyílt tiszta örömmel nevetett, ha jól szórakozott.

– Igen – mondta Alexander egy kicsivel később – te különleges vagy Andromeda. – mosolyogva a szülei felé fordult. – Engem úgy tájékoztattak, hogy a gyermeket véreskü köti, és ezért nem fogadhatja el az ajánlatomat.

– Ó – mondta az apja megfélemlített hangon – ha adna nekünk egy percet, beszélünk

Charisemnon arkangyallal. Ő az egyetlen, aki feloldhatja a véresküt.

Sem Andromeda sem Alexander nem szólt egy szót sem, miután a szülei kimentek a szobából. Andromedának túl sok minden forgott kockán, az ősinek pedig valószínűleg máshol jártak a gondolatai. Mint például, újjáépíteni a palotáját, és visszakövetelni a területét. Az arkangyalnak nem volt erre ideje, hogy egy ekkora utat megtegyen azért, hogy felkínáljon egy pozíciót Andromedának az udvarában, bármilyen szerepet is játszott abban, a lány, hogy megmentették az életét. Arról nem is beszélve, hogy milyen legyengült még.

Hogyan érte el ezt Naasir?

Elfojtotta a kíváncsiságát és igyekezett nem nagyon reménykedni, ezért csak várt. Amikor az anyja visszament a szobába, Lailah azt mondta:

– Andromeda, a nagyapád szeretne veled beszélni a további tanulmányaidról.

Andromeda kimentette magát, és átment egy szobába, ahol egy nagy képernyőn Charisemnon sebhelyes arca látszott, amit megpróbáltak úgy árnyékolni, hogy ne látszódjon hegesnek.

Az apja abban a pillanatban kiment, ahogy ő belépett.

– Uram. – mondta egy mély meghajlással. – Hallotta?

– Igen. – Charisemnon szemei kapzsin és elégedetten ragyogtak. – El kell fogadnod az ajánlatot. Az hogy egy vérrokonom kerüljön be Alexander udvarába, elképzelhetetlen előny.

– De engem köt a véresküm.

– Felszabadítalak az eskü alól. – legyintett Charisemnon a kezével.

Andromeda pulzusa őrült tempóban vert. A gyomra görcsbe feszült, a lábai remegtek, a térdei azzal fenyegettek, hogy összecsuklanak, de a nagyapjára nézett.

– Azt hiszem az ősi arkangyal ezt Öntől, szeretné hallani. Ő még a régi gárda tagja, és hajlamos ilyen kérdésekben a formaságokhoz ragaszkodni. – és remélte, hogy ebben Alexander is támogatni fogja, mivel neki tanúként szüksége volt rá. Soha, senki nem kérdőjelezné meg a szavát. – Behívjam? – Igen. Szeretnék beszélni vele.

Andromeda gumiszerű lábbakon ment vissza a szobába, és tolmácsolta Charisemnon kérését. Alexander szemeiben meglepő vidámsággal állt fel, és ment vele.

– Köszönöm ezt a nagyvonalúságot. – mondta a nagyapjának, amikor Charisemnon hivatalosan is felmentette a fogadalom alól. – Ez egy nagy veszteség, hogy egy ilyen unokát elenged egy másik udvarba.

– Ő mindig családtag marad. – mondta Charisemnon, úgy mint egy arkangyal. – És remélem, hogy ez erős kapcsolatot eredményez a két udvar között.

Alexander enyhén meghajtotta a fejét, de nem úgy tűnt, mintha Charisemnon észrevenné, hogy az ősi ténylegesen nem értett egyet.

– Össze kell csomagolnod? – kérdezte Alexander kurta és üzleties hangon, miután a beszélgetés véget ért.

– Nem, máris tudok indulni. – megvolt a kardja, és ha bármire még szüksége volna, ő és Naasir megoldják.

– Jó. Vissza kell térnem a területemre. – nagy léptekkel visszament a még mindig kissé zavarodott szülőkhöz, hogy elbúcsúzzon, majd egy percet adott a lánynak, hogy felvegyen egy kis zacskónyi szárított élelmiszert az útra, majd megparancsolta, hogy kövesse.

Andromeda gyorsan elbúcsúzott Lailaht-ól és Catot-ól és megdöbbent, amikor az anyja szorosan megölelte és azt suttogta:

– Repülj szabadon lányom. Legyél az, ami én soha nem lehettem, és örökre hagyd el ezt a ketrecet.

Andromeda csak bámult, a szavak visszhangzottak a fejében, el sem hitte, hogy ezt az ő kegyetlen és gyönyörű anyja mondta. De Alexander már felszállt.

Ezért ő is felrepült.

 

51.

 

Andromeda nem tudott lépést tartani Alexanderrel, attól függetlenül, hogy az még nem nyerte vissza teljes erejét. Ez fizikai képtelenség lett volna minden fiatal angyal számára. Mindazonáltal az ősi vele maradt a határig. Abban a pillanatban, ahogy elérték a tengert, Alexander szólt a lánynak, hogy a saját tempójában tegye meg az utat a területére, majd gyorsan magasra repült, mint egy olyan ember, akire szükség van otthon.

Andromeda nem habozott, nem kímélve a szárnyait, olyan keményen amennyire csak tudott igyekezett biztonságos kikötőt találni. Alexandertől eltérően ő nem tudta megtenni az utat egyhuzamban. Neki pihennie kellett, és amikor megtette, elszigetelt helyeket választott. Több mint harminchat óra alatt érte el Alexander területét, a nap már elkezdett lenyugodni nyugaton, arany sugarai megvilágították az eget. Nem volt benne biztos, hova menjen, ezért a Szárny Testvérek falujába indult. De ott csak romok maradtak.

A Testvériség valószínűleg a palotába költözött, jött rá. Arra fordult, ahol az a ház állt, ahol ő és Naasir laktak, a ház elég jó állapotban volt, a hibáit már kijavították.

Andromeda túl megkönnyebbült volt ahhoz, hogy feltegye magának a kérdést, miért van az, hogy ezt az épületet, már elkezdték megjavítani. Szüksége volt egy biztonságos helyre, ahol megpihentetheti a szárnyait, és ez a kis ház Naasirra emlékeztette. Csak halvány helyettesítése volt a férfinak, akit szeretett, de jobb volt, bárminél, Alexander ajánlata előtt. Holnap reggel megkeresi az udvar intézőjét, és megtudja, mi lesz a feladata. És Alexander biztosan nem bánná, ha Naasir meglátogatná őt.

Reménnyel a szívében belökte a ház ajtaját és bement a fürdőszobába, a vízvezeték szerencsére működött. Hálásan, amiért lemoshatja magáról az út porát levetkőzött. Amikor elzárta és kiszállt a zuhany alól, megtörölte a haját, majd ösztönösen a fürdőszoba ajtóra nézett. Egy fekete selyem köntös lógott az ajtón, látszott rajta, hogy új… és a Grimoire volt az egyik zsebében.

Amit Andromeda Naasirnak adott, hogy vigye el Jessamynak.

Gyorsan a köntös ujjaiba dugta a karjait, megkötötte az övet és a szobába szaladt. Vigyorogva ugrott fel az ágyra, a férfi mellé, aki közönyösen feküdt a közepén. – Hogy jutottál be?

Az ezüst szemek tetetett sértéssel ragyogtak rá.

– Hogy kérdezhetsz ilyet tőlem? – elvette a könyvet és egy kis asztalra dobta. – Hülye Grimoire.

Andromeda felnevetett, és elhalmozta a férfi arcát csókokkal. Naasir szétnyitotta a köntösét, és alácsúsztatta a kezét, hogy végig simogassa nedves bőrért, magához ölelte a lányt, az arcát úgy fordította, hogy Andromeda végig tudja csókolni, minden centijét.

– Hiányoztál. – mondta két csók között. – Hiányoztál. Hiányoztál.

Naasir mellkasa feldübörgött, a bőre alatt látszottak a tigriscsíkjai. – Persze, hogy hiányoztam. A társad vagyok.

Annyira önelégülten mondta, hogy Andromeda kénytelen volt ismét megcsókolni.

– Miért nem jöttél el? Csak vártalak, és vártalak. – felült a térdére, és a férfi mellkasára simította a kezét. – Minden este téged kerestelek.

Naasir homlokráncolva nézett rá.

– Ki kellett találnom, hogyan menthetlek ki Charisemnon karmaiból. – mondta vicsorogva. – És utána le kellett vadásznom Alexandert, és rá kellett mutatnom, hogy egy nagyon nagy szívességgel tartozik neked és nekem.

Andromeda szája tátva maradt.

– Tényleg ezt mondtad neki? – nyikkant ijedten.

– Miért ne? – vonta meg a vállát Naasir. – Alexander mindig a becsületéről volt ismert, és kedvel téged.

Andromeda mégis megdöbbent, hogy pimaszul felkeresett egy ősit, és a szívesség viszonzását követelte tőle.

– Meg is ölhetett volna. – borzongott meg, és akkor örökre elvesztette volna Naasirt.

– Nem. Engem is kedvel. – mondta Naasir vigyorogva és lehúzta magához a lányt. –

Megpróbált ellopni Raphaeltől, de engem nem lehet ellopni.

Andromeda simogatta az arcát, a testén érezte, azt a majdnem láthatatlan bundát, ami időnként csíkokban megjelent a bőrén, és érezte hogy könnybe lábad a szeme.

– Annyira féltem. – mondta remegő hangon.

– Bántott valaki? – komorodott el Naasir arca.

– Nem. – a vad kimérájának nem kell tudnia, hogy milyen közel volt ehhez, csak bántaná vele. – Tudtam, hogy jönni fogsz.

De látta Naasir szemeiben, hogy kimondatlanul is tudja a titkait.

– Tudtam, hogy erős leszel, és életben maradsz, bármit is kell tenned.

Andromeda szemei égtek és könnyesek voltak, Naasirba kapaszkodott és sokáig csak tartotta.

Aztán Naasir megmozdult, és előhúzott valamit a zsebéből. – Ezt neked hoztam.

Andromeda meglepődött, amikor Naasir szégyenlősen lehajtotta a fejét. Lenézett és a szájához kapta a kezét.

– Ezt nekem?

– A társak borostyánt viselnek. – húzta el a lány kezét a szájától, majd rácsúsztatta az aranygyűrűt, amin látszott, hogy régi darab. A szíve a legsötétebb borostyán volt.

– Ó. – suttogta, miközben szipogva bámulta, majd elmosolyodott. – Te borostyánt adtál nekem. – érintette meg a másik keze ujjaival, miközben az örömtől kifejezéstelen hangokat adott ki. – Ez annyira gyönyörű.

– Ennek a története maga a történelem. – mondta Naasir önelégülten a lány örömét látva. –

Úgy gondoltam, ennek jobban örülnél egy új gyűrűnél.

– Igen. Ez annyira… – ismét elárasztotta a férfi arcát csókokkal. – Én terveztem neked egy gyűrűt. – ismerte be félénken később. – De még nem tudtam megcsináltatni. – túl nagy volt a kockázata, hogy a nagyapja tudomást szerez arról, hogy összekötötte magát valakivel. – A belsejébe a nevem lesz vésve. – tette hozzá vitára készen.

Naasir szemei felragyogtak.

– Mert a tiéd vagyok. – simogatta meg a lány arcát karmos kezeivel. – Birtokos társ. – Igen. Nagyon. – csattintotta rá a fogait.

Naasir nevetve vágott vissza, majd viaskodtak az ágyban, mint két nagymacska. Amikor kifulladva befejezték, Andromeda ismét Naasir alatt feküdt. Kifújta a haját az arcából majd az mondta:

– Mond el pontosan, hogyan kérted meg Alexandert, hogy kimentsen engem. – szemtelen és bátor társa teljesen lenyűgözte őt.

Naasir felsóhajtott.

– Szeretkezhetnék előtte? – dörzsölte jókora erekcióját a lányhoz, közben a tenyerébe zárta meztelen mellét. – Akarlak.

Andromeda megremegett. Szétnyitotta a combjait és átkarolta a férfi nyakát. Naasir vadul megcsókolta, miközben simogatta és dédelgette ujjaival a combja közét. Amikor beledugta az ujjait, a lány háta ívbe feszült, és követelőzve emelte magát a kezéhez, de Naasir még nem adta meg neki, amire vágyott. Végig csókolta az egész testét, egy macska játékosságával nyalta és szopogatta, amíg a lány már vonaglott alatta, a köntös, amit még mindig viselt köré csavarodott. Közelebb húzta magához vonagló alsótestét, megszorította a combjait, a száját pedig rászorította, és egy megrázó orgazmusig nyalta, majd még egyszer. Amikor Naasir megkarcolta a combjai között az agyaraival Andromeda felnyögött és még nedvesebb lett, de a férfi csak játszott. Úgy játszott vele, mintha ő lenne a legkedvesebb és legfinomabb játékszere.

– Naasir.

A férfi felmordult és nyalta, szopogatta a csiklóját. Andromeda gerince ívbe feszült és ismét elélvezett. Andromeda úgy érezte a csontjai elolvadtak, felnyögött, amikor Naasir agyarai ismét megkarcolták a belső combját, majd újra a csiklóját nyalta és szopogatta. Szaggatottan lélegzett, ahogy az öröm végigfutott az ereiben.

Amikor másodszor is megkarcolta az agyaraival a belső combját, beleremegett. És akkor megharapta.

Andromeda felkiáltott, kezeivel a férfi hajába markolt, ahogy megadta társának a vércsókot.

 

***

 

Naasir ivott belőle, ma éjszaka már nem fognak harcolni, és ő hozott egy kis csomag élelmiszert a társának. Később majd megeteti őt, dédelgeti és beszélget vele. De most csak ivott a lányból és szinte megrészegedett a vérétől. Andromeda meleg, pézsmaillatú, kielégült illata körül ölelte, a vére forró volt a nyelvén, és a lány szabad lába ölelte és magához szorította, miközben ivott belőle.

Andromeda megremegett, ismét a nevét suttogta, amitől a farka lüktetni kezdett. Simogatta a combját, miközben evett és élvezte a bőre selyemtapintását. A lány annyira puha volt, és mégis olyan erős. Küzdeni akart vele, pengékkel harcolni, majd meztelenül feküdni az ágyban és játékosan izgatni.

Amikor végül eltelt a vérével, megnyalta az apró sebeket, hogy lezárja, és a lány fölé emelkedett. Andromeda szemhéjai elnehezedtek, az ajka megduzzadt, a mellei kipirultak. A lány felemelte a kezeit és lehúzta a fejét magához, miközben Naasir megemelte a combjait és becsúsztatta a farkát, szűk, nedves hüvelyébe. Megcsókolta a lányt, miközben mozogni kezdett, Andromeda pedig szorosan magához ölelte.

Naasir nem így képzelte el, milyen lesz a társával lenni. Mindig azt gondolta, hogy a szex kemény és nyers lesz. De ez forró volt, gyengéd, és tetszett neki. Miközben tovább mozgott, megsimogatta a lány csiklóját és csak csókolta. A nyelvük játszott egymással, és amikor Andromeda úgy tett, mintha megharapná, Naasir morgott és nevetett.

Megcsípte a lány orrát és megszorította a combját.

Andromeda elmosolyodott és combjait a férfi köré zárva, még jobban magához szorította. – Szeretlek.

– Tudom.

Andromeda ismét felnevetett, a szemei úgy ragyogtak, mint a nap, és kikövetelt magának még egy csókot. És folytatták a szexi kis játékukat, amíg az öröm szinte elviselhetetlenné vált. Amikor a lányt elragadta egy váratlan orgazmus, Naasir tovább mozgott benne, és közben lehajtotta a fejét, hogy nyalogassa és szopogassa a mellét, amíg a lány nyöszörögve fel nem húzta a fejét.

Naasir szerette megcsókolni Andromedát, ezért eleget tett a kérésnek, és addig csókolta, amíg ő is el nem élvezet. A lány tőle ragadt, és mindenhol az ő illatát viselte. Majd még sokáig feküdt a lányon, az alkarjával megtámasztva magát, hogy a súlyával ne nyomja össze, arcát az arcához dörzsölte. Amikor végül a hátára fordult, Andromeda álmos panaszos hangon felnyögött.

Naasir a mellkasára húzta, Andromeda szárnyai elterültek fölötte és az ágyon. Naasir ásított és megsimogatta a szárnyait.

– Arról tárgyaltam, hogy visszatérsz a Menedékbe.

– Hmm. – Andromeda birtokos mozdulattal a szíve fölé helyezte a kezét. – Alexander felépít egy erődöt a Menedékben?

– Igen. Technikailag oda fogsz tartozni, de szabadon dolgozhatsz tovább Jessamy mellett a Levéltárban.

Andromeda a könyökére emelkedett, a haja az arcába hullott, ahogy többször megrázta a fejét, hogy kitisztuljon az elméje.

– Nem tudom elhinni, hogy megkérted Alexandert, és ő megtette neked. – hirtelen összeráncolta a szemöldökét. – Adnod kellett valamit cserébe? Naasir a hüvelykujjával elsimította a ráncait.

– Megmentettük az életét. – most, hogy az ősi arkangyal ismét ezen a világon volt, már megértette, milyen rosszá váltak a dolgok Lijuannal és a Zuhataggal. – Hálás azért, mert már nem alszik, amikor az embereknek szükségük van rá. Amit kértem, csak egy kicsiny viszonzás.

– Alexander felajánlotta, hogy megszabadít téged Charisemnon udvarából – játszott Andromeda hajával – de ez problémákat okozna a többi arkangyalnak. Ezért hivatalosan az ő udvarához tartozol, de nincs semmilyen kötelezettséged, hacsak nem akarod.

– A nagyapám nem fog örülni, hogy nem tudom ellátni információkkal.

– És ez érdekel téged?

– Nem. Alexander előtt vonta vissza a véreskümet, ezért nem számít, hogy mit akar. – mosolygott vidáman. – Elviszel a titkos sasfészkedbe?

– Holnap haza megyünk.

– Haza. – gördült végig egy könnycsepp Andromeda arcán. – Haza. – életében először lesz egy biztonságos otthona, ahol szeretik és dédelgetik, és ahol önmaga lehet, titkok és félelmek nélkül. – Otthon. – suttogta ismét.

Naasir átfordult, hogy ismét a lány fölé kerüljön, és a csókjaival leszárította a könnyeit, majd játékosan végig csókolta minden egyes szeplőjét.

– Otthon. – morogta, amitől a lány elmosolyodott. – Nekem, a társamnak és a kölykeinknek.

– Igen. – suttogta Andromeda, és az elméje megtelt, apró, vad gyerekekkel, akik az őrületbe kergetik, és akiket ugyanolyan szenvedélyesen szerethet, mint gyönyörű és csodálatos kiméra apjukat.