Jóslat

Zhou Lijuan egy nagy fémlemezt bámult, ami a trónjával szembeni falon függött. Ez egy műalkotás volt, amit egy csodálójától kapott réges-régen. A csodálója már az ő évezredes memóriájának homályába veszett, de az ajándékát megtartotta, volt valami különleges a csillogó fémlemezben, a vésetei mintha beszéltek volna hozzá. Még a több ezer év után is ahányszor a fellegvára tróntermében lógva látta lenyűgözte őt. Talán azért, mert a lemez ugyanolyan tisztán tükrözte őt vissza, mint bármelyik tükör, de mégsem volt törékeny. A fémlemez talán behorpad, de soha nem törik el. Ez a tükör visszatükrözte az erejét és az ambícióját, amikor még fiatal arkangyal volt, majd megmutatta az erejét és a bölcsességét, ahogy idősebb lett. Ma a tükör a háború pusztítását mutatta meg.

A világ nagy része még mindig halottnak hitte őt, és ez megfelelt számára mindaddig, amíg nem akarták a kezüket a területére tenni. A tábornokai ügyeltek a területe biztonságára, és még Michaela sem volt olyan arrogáns, hogy megpróbálkozzon egy betöréssel. Mindenki félt tőle.

Ez jó.

És hogy fenntartsa a félelmet, az ellenségei még nem láthatták meg a nőt a tükörből. Még nem. Ennek a nőnek ismerős jeges fehér volt a haja, bár Zhou Lijuan olyan fekete hajjal született, mint az éjszaka, de a hajszíne kifakult, ahogy nőt az ereje, mintha a hatalmának ereje kilúgozta volna a színeit. Mire ezer éves lett, a haja fehér volt, mint a hó.

Ezt az anyja mondta neki, és ha Lijuan nagyon keményen próbálkozott, néha fel tudta idézni a nő arcát, aki világra hozta őt. De főleg csak azért, mert finom arcvonásait örökölte Lijuan is. A fémben visszatükröződtek drámai arccsontjai, amin annyira vékonynak, és finoman áttetszőnek tűnt a bőr, mintha egy érintéstől is elszakadna. Vékony kék erek pulzáltak a bőr alatt, de a vörösvérsejtek körül gyöngyházfény irizált, ami megfogta a tekintetet. Olyan volt, mintha az írisze úszkált volna a vérében.

És Raphael megsebesítette őt. A düh hidegen végig futott a testén. Senki sem sebesítheti meg Zhou Lijuant. Megsemmisíti a sértésért New York felkapaszkodott arkangyalát, de előtte végignézeti vele, ahogy rabszolgává teszi halandó hitvesét. De ehhez türelmesnek kell lennie, hogy befejezze a szükséges gyógyulást. Mert nem lett ugyanolyan, mint mielőtt Raphael megpróbálta eltörölni a létezését.

Gyenge, remegő izmaival felemelte a kezét és megvizsgálta a körmeit. A visszanőtt ujjbegyei felett a körmök csillogó rubinvörösek és hajlottak voltak, mint egy ragadozó nagymadár karmai. A metszőfogak a szájában sem ugyanazok voltak már. Korábban a fogai fehéren ragyogtak, most a metszőfogai sötét skarlátvörösek voltak.

Ez furcsán szép volt, de illett egy istennőhöz.

De azok a metszőfogak még nem működtek megfelelően. Lijuan megpróbált táplálkozni hűséges alattvalói életerejéből, akik hajlandóak voltak feláldozni magukat, hogy istennőjük gyorsabban és kevesebb fájdalommal gyógyuljon, de metszőfogai még nem voltak elég erősek. Fogai nem tudtak áthatolni a bőrön, és ráadásul, ha késsel ejtett bemetszést, csak egy kevés haszontalan vért tudott felszívni, nem az áldozat életerejét.

Agónia égette az idegvégződéseit, minden nap minden pillanatában. Minden csontja fájt.

A szárnyai nem tudták fenntartani a magasban.

Csak az elméje volt egész.

Lefektette újra regenerálódott jobb karját jade trónjának karfájára, amely – mindenki szerint aki látta – álmokból és rémálmokból lett faragva, és az emelvénye alatt térdelő angyalra koncentrált.

Az angyal homloka a földet érte, szárnyait kecsesen a hátára szorította. Lijuan nem emlékezett mióta lehet ott az angyal, és az alakját sem tudta tisztán kivenni.

A nyavalyás szemei még mindig nem működtek úgy, ahogy kellene.

– Beszélj. – mondta az angyalnak és a hang úgy jött ki sérült torkán, mint egy érdes suttogás, amiben sikolyok üvöltöttek.

Az angyal felemelte a fejét a földről, a férfi… ah ez a Scribe volt. Felismerte a vállaira omló sárga haját.

A Scribe a combjain tartotta a kezeit, és tisztelettudóan meghajtotta a fejét, ahogy beszélni kezdett.

– Befejeztem a próféciáról szóló munkámat, Úrnőm.

Lijuan vére lüktetett, az érzékei kiélesedtek. Emlékezett hogy megbízta az angyalt még hónapokkal azelőtt, hogy harcolt volna Raphaellel, hogy nyomozzon ki egy öreg tekercset, ami már akkor régi volt, amikor még ő csak egy egyszerű angyal volt. Abban az időben a tekercs még nem jelentett neki semmit, és el is felejtette az évszázadok alatt. Aztán egyre nőtt a hatalma, és a memóriájában egy halk hang azt suttogta, hogy a tekercs fontos lehet a számára.

Ezért majdnem egy évvel ezelőtt utasította a tudósait, hogy keressék elő a régi szöveget, és az óta a pillanat óta a tekercs szavai ott visszhangzottak az agya hátsó részében, mint egy dobpergés, amit nem tudott nem meghallani.

A Halál Arkangyala. A Rémálmok Istennője. Az árnyék nélküli kísértet. Emelkedik, emelkedik, emelkedik benned a Halál hatalma.

Eljön a véged.

A véged jönni fog.

Kezében az új és a régi.

Egy arkangyalt megcsókol a halandóság.

Egy ezüst szárnyú Alvó felébred, mielőtt befejezné az álmát. Szemeiben a törött álom.

Törj össze, törj össze, törj össze.

– Mond el. – utasította a Scribe-ot.

A Scribe hangja kristályosan csengett, amikor megszólalt.

– A prófécia eredete most már biztos, hogy Cassandra arkangyalhoz köthető.

Lijuan keze összeszorult a jade trón karfáján, a faragások a húsába vágtak, az apró szőrszállak megemelkedtek a tarkóján, ahogy a választ hallgatta.

– Egészen biztos vagy benne? – Cassandra olyan régen álomba merült, hogy inkább csak egy legenda volt, nem pedig emlék, egy ősi az ősiek között.

De egy soha nem változott Cassandra legendájával kapcsolatban: ő egy felemelkedés során nyerte nagy és rettenetes ajándékát, látta a jövőt.

A legenda szerint Cassandra inkább az alvást választotta, azután, hogy hiábavalóan kivájta a saját szemeit, csakhogy leállítsa a látomásokat. A szemei még aznap visszanőttek, és pár órával később Cassandra eltűnt véres ruhájában. Jóslatainak többsége elveszett az időben, és azokat, amelyek fennmaradtak, gyakran figyelmen kívül hagyták, és csak mesének tartották.

– Raphael az egyetlen arkangyal, akit megcsókolt a halandóság.

Lijuan nem értette, hogy egy ilyen legyengített arkangyal hogy volt képes majdnem elpusztítani őt, de többet nem követi el azt a hibát, hogy alábecsüli őt.

– A szemeiben égnek az összetört álmok sort nem tudom megmagyarázni. – válaszolt a Scribe. – De az ezüst szárnyas angyal csak egy lehet.

Lijuan szorítása erősödött a karfán, a háta megfeszült. Az agya és a gerincoszlopa után a szárnya nőtt vissza először, mint az angyali hierarchia fontos része, de még gyengék voltak, és a testének még csak a torzója volt meg.

Nagyot lélegzett és átjárta egy ördögi érzés, bele nézett a tükörként használható fémlemezbe és kimondta az Alvó nevét, akinek meg kell halnia.

– Alexander.