4.

 

A lány mosolya egy kihívás volt, a puha kis tudós gúnyolódott vele.

– Csak megkérdeztem, hogy megijedtél-e. – mondta a lány és nem hátrált meg, de Naasir látta, hogy az ér erősen pulzál a nyakán.

– Azt akarod, hogy megharapjalak? – kérdezte komolyan.

A lány dühösen hátralépett.

– Jó, ha nem akarsz harcolni, majd találok valaki mást.

Naasir alig tudta visszatartani a feltörni készülő morgást. Azt akarja a lány, hogy civilizáltan viselkedjen? Ő viselheti azt a bőrt is, a lány soha nem ismerné meg az igazi Naasirt. – Melyek a szabályok? – kérdezte. – Azon kívül, hogy nem öllek meg.

– Én karddal harcolok, te a puszta kezeiddel. Naasir megvonta a vállait.

– Ez így fair. – még így is felér egy öngyilkossággal a lány részéről. Lehetne akár tíz kardja is, a férfi akkor is fölényben lenne.

– Ezt a kardot szeretnéd, itt a sarokban?

– Hogy vetted észre? Teljesen az árnyékban van.

A férfi nem válaszolt, csak megtörte a szemkontaktus, és elsétált, hogy felvegye a kardot, amit a lány szépen a falhoz támasztott. Vagy Galen verte bele a lányba, hogy minidig tartsa tisztán a fegyvereit, vagy ezt a kardot még soha nem használták komoly küzdelemben.

Valószínűleg csak a lassú, nyújtó mozdulatok gyakorlása közben használta. Naasir felhorkant.

– Kész vagy? – kérdezte a lány, miközben egy széles terpeszben megállt előtte, elég távol, amitől valószínűleg biztonságban érezte magát. – Igen.

– Ebben az esetben, három, kettő, egy, rajt.

Naasir kitört, nem fogta vissza sem a sebességét, sem a mozgékonyságát. Mindössze annyit kell tennie a férfinak, hogy leteperi a lányt, és vége is van ennek a nevetséges gyakorlatnak, és a szájából is eltűnnek a lány részegítő illata. A levegő süvített mellette, a világ lelassult a csillagok elmosódtak… Grrr.

Vicsorogva állt meg, és hitetlenkedve nézett a felkarjára. A bicepszén keresztben volt egy vékony piros karcolás. Megrázta a fejét, de a vágás még mindig ott volt. A szeme előtt gyógyult meg a felületes sérülés, de a vér megmaradt, emlékeztetve a helyére. – Megvágtál. – mondta Andromedának.

 

 

…

 

Andromeda szíve úgy vágtatott, mint egy versenyló, gyorsan, keményen vette a levegőt, nem is igazán tudta, hogy mit tett. Nem állt szándékában kihívni, de annyira szörnyen elbátortalanítóan udvarias szavak hagyták el a férfi száját, aki nyilvánvalóan eldöntötte, hogy nem szereti őt, és ez valamiért nagyon dühítette Andromedát.

Naasir izzó ezüst szemeivel mereven nézett rá, a haja az arcába lógott, amit egy gyors mozdulattal elsepert.

– Hogy vágtál meg? – kérdezte számon kérően. – Csaltam. – vonta meg a lány a vállát.

– A csalás nem engedélyezett. – villant meg Naasir szeme.

– Ez igaz. De te nagyobb, gyorsabb, és sokkal jobban képzett vagy nálam. Ha nem csalok, akkor ez hamar véget ért volna, és nem ilyen mókás.

Az ezüst szemek ismét megvillantak… a lány pedig ösztönösen mozdult, utánozva a vámpír mozdulatait, lassan köröztek. Andromeda szinte eggyé vált a pengével, figyelte a férfi minden mozdulatát. Soha még nem dolgozott ilyen keményen a pengével

Naasir még így is három perc alatt a földre szegezte, éles intimitással érezte a testét a testén.

A férfi térdei a csípőjének két oldalát szorították, a csuklóit szorosan lefogta a feje felett, fölé hajolt, az orruk szinte érintette egymást, és a lány belenézhetett azokba a döbbenetes szemekbe, olyan közelről, amire soha nem számított. Azok a szemek világosak voltak, olyan tiszták és tökéletesen szépek, ezüstszínük ragyogott az éjszakában, az íriszek sötétebb csíkokkal.

– Hét és félszer vágtál meg. – mondta Naasir dörmögős hangon.

Andromeda lihegett, miközben megpróbálta megvonni a vállait, mintha nem is egy barátságtalan ragadozó tartotta volna fogva.

– Elég jó egy tudóstól.

Naasir még közelebb mozdult.

– Neked titkaid vannak. – mondta lassan. – Te is viselsz egy külső bőrt.

Andromeda hirtelen megdermedt, a játék kezdett veszélyessé válni.

Nem. – mondta rekedt torokhangon. – Nincsenek titkaim, pontosan az vagyok, akinek tűnök. – legalábbis a szabadságát jelentő tizenöt napig. Még tizenöt nap, amíg az emberek, akiket tisztelt megbíznak benne.

– Egy tudós, aki kardot forgat?

– Még sosem hallottál harcos-tudósról?

Naasir tovább figyelte őket ezüst szemeivel, amitől úgy érezte, galaxisokat lát. – Foltok vannak az arcodon.

– Hol? Biztos piszkos lettem, amikor a földre tepertél.

Sikertelenül próbálta megmozdítani a leszorított csuklóit, közben Naasir végig húzta az ujját az orrán és az arca két oldalán.

– Foltok.

Borzongás futott végig Andromeda testén.

– Azok szeplők. – szeplők voltak az orrnyergén és az arcán is, és idővel egyre több lett belőlük, már rég feladta a remény, hogy hűvös elegancia áradjon belőle.

Figyelmen kívül hagyta, hogy egy ragadozó tartja fogságban, aki azzal foglalatoskodott, hogy a „foltjait” számolja. – Naasir.

A vámpír felnézett, és arckifejezése hirtelen nagyon komoly lett.

– Ha leveszem a viselt bőrt, akkor nincs bennem semmi civilizált.

– Akkor megígérem, hogy én sem viselkedem civilizáltan. – ahogy kimondta, összeszorította a száját. Andromeda halhatatlan életének nagy részét azzal töltötte, hogy civilizálódott és jól viselkedett, és nem az érzéseinek a rabja volt.

Naasir rácsattintotta a fogát.

Amikor a lány összerándult, a férfi felnevetett, és elnyúlt a testén, még mindig lefogta a csuklóit.

– Akkor egyikünk sem lesz civilizált.

Furcsa volt. Csak néhány órája találkoztak, de a férfi szavai mintha feloldottak volna benne valamit, mintha elvesztett volna valamit, és egyben nyert is volna valami mást.

– Amikor rád kiabáltam, csak azt szerettem volna, hogy egy percig viselkedj. – mondta és megpróbálta kiszabadítani magát. – Nehéz vagy.

Naasir ujjai már nem szorították olyan erősen a csuklóját, de nem engedte el. – Nem bántottalak. – mondta mogorván.

– Nem. – ismerte el Andromeda. – Dühös voltam, valami más miatt, és veled kiabáltam. Sajnálom.

Azok a döbbenetes szemek ismét nagyon közel kerültek hozzá.

– Meg akarom nyalni a bőrödet.

A lány bőre megfeszült, de nem a félelemtől. Megpróbálta letolni magáról a férfit, de természetesen nem sikerült, lényegesen nehezebb volt nála.

– Nem kapok levegőt. – Halhatatlan vagy.

– A szárnyaim összenyomódtak. Naasir egy kicsit megemelte a testét.

– Nyisd szét őket.

Andromeda eligazította a szárnyait, de amikor megrántotta a csuklóit, a férfi ismét szorosabban fogta, és kényelmesen elfeküdt a testén.

– Most már nem nyomjuk össze a szárnyaidat és tudunk beszélgetni.

Tekintettel arra a kemény és vastag testrészre, amely ébredezve a hasához nyomódott, Andromeda úgy vélte, nem a beszéd az egyetlen, amire a férfi gondol. Tudta, hogy ha akár csak egy kicsike bátorítást is tesz, a férfi másodpercek alatt meztelenül benne lesz.

– Nem lehet. – suttogta, és életében először sajnálatot érzett az eskü miatt, amit tett.

Nem? – döntötte egy kicsit oldalra a férfi a fejét.

Cölibátusi fogadalmat tettem. – és ez nem egy hirtelen gondolkodás nélküli szeszély volt a részéről. – Száz évig gondolkodtam rajta, mielőtt megtettem az esküt. És az eskü a becsületem része, az, amitől én vagyok Andromeda.

Nem Charisemnon unokája. Nem Lailah lánya. Nem csak egy megfásult hercegnő az udvarban. Andromeda. Tudós és harcos.

Egy halk morajló hang tört ki Naasir mellkasából, ezüst szemei szinte izzottak. – A szex nem becstelen.

– De egy nőnek, aki megfogadta, hogy nem teszi, igen. – vörösödött el a lány arca. Naasir megmozdult, és merevedését a lány combjai közé dörzsölte. Andromeda lélegzete elfúlt, belső izmai fájó ürességgel megfeszültek, combjai közét nedvesség árasztotta el.

Naasir orrlyukai kitágultak, még közelebb feszült a lányhoz, az orrát a nyaka hajlatába fúrta. – Akarsz engem. – dorombolta elégedetten.

Andromeda torka annyira kiszáradt, csak többszöri próbálkozás után tudta kimondani a szavakat.

– Ez nem változtat a döntésemen.

Naasir ismét megszorította a csuklóit, de nem okozott fájdalmat, fogait ismét rácsattintotta.

– És mi változtatna rajta?

– Ha megtalálom a Csillag Grimoire-t. – csúsztak ki akaratlanul is a szavak a száján. Ez volt esküjének a záradéka, feloldja az esküt, ha megtalálja a rég elveszett Grimoire-t. – Mi az a Csillag Grimoire?

– Egy könyv. – könyv, amely elveszett titkaival együtt, a régi idők homályában, épp ezért választotta kulcsként, esküjének feloldására.

– Egy ősi könyv, amit senki nem látott évezredek óta. Egy angyali kincs. Naasir sokáig csendben maradt, majd megszólalt.

– Ha megtalálom ezt a hülye Grimoire-t, akkor lefekszel velem?

Andromeda arca lángba borult, mellbimbói megmerevedtek.

– Nem tudod megtalálni a Grimoire-t. – És ha igen?

– Ha megtalálod, bármit tehetsz velem, amit akarsz. – mondta vakmerően.

Naasir mosolya tiszta bűn volt, agyarai fehéren villantak meg a tompa fényben. Felállt, majd a kezét a lány felé nyújtotta és segített neki is felállni.

– Ki tanította meg a pengét használni. Ez nem Galen stílusa.

– Egy másik mentor. – látta, hogy a férfi elragadtatva csodálj a kardját, ezért átnyújtotta neki, hogy meg tuja vizsgálni.

Naasir átvette a kardot, majd arrébb lépett és a levegőbe suhintott párat, gyors veszélyes ritmusban.

– Valaki Charisemnon udvarából?

– Nem. Nincs semmilyen kapcsolatom nagyapám embereivel. – még nem, még tizenöt napig nem. – Dahariel tanított.

A férfi megállt a kardozásban, a hangja jegessé vált. – Dahariel Astaad második embere.

– A tanárok és a tudósok nem kötődnek egyetlen arkangyalhoz sem, hacsak nem esküsznek hűséget. – sokan feltételezték, hogy Jessamy hűségesebb Raphaelhez, mint más arkangyalhoz, a Galennel való kapcsolata miatt, de még így is a Tanács minden tagja fordult már hozzá információért.

Andromedának háromszáz év kitartó munka és kemény fegyelem árán sikerült bizonyítania, hogy elfogulatlan. A legtöbb ember elfelejtette, hogy ő Charisemnon vérvonalának a tagja, egyszerűen a Levéltárhoz tartozónak tekintették.

– Te jelentesz neki?

Senkinek nem jelentek.

És ez a feladat? Hogy megtaláljuk Alexandert?

– Amikor elfogadtam a feladatot, beleegyeztem, hogy megtartom Raphael bizalmát. – senki sem kényszerítheti rá, hogy eláruljon bármilyen titkot, a szabadsága hátralévő tizenöt napjában. És az ösztöne azt súgta, hogy négyszázadik születésnapjáig vagy így, vagy úgy de a feladata végére jár. Túlságosan is felgyorsultak az események, ahhoz, hogy ez másként legyen.

– Dahariel nem jó ember. – mondta Naasir durván, miközben visszaadta a lány kardját.

– Szeret embereket kínozni. Még olyanokat is, akik még nem teljesen felnőttek.

Andromeda meghátrált.

– Lehet, hogy nem jó ember – ismerte be – de engem megmentett.

Még gyermek volt, akit féltékenyen birtokoltak, de ritkán kapott bármilyen figyelmet vagy tanítást. Dahariel személyként tekintett rá. A héjaarcú angyal pengét adott a kezébe, és megtanította arra, amit tudott. A penge lehetőséget ad arra, hogy megtaláld a helyed a világban.

Először el akarta adni a kardját, hogy az árából szerezze meg a szabadságát. De amikor szakított a szüleivel, amikor még technikailag gyermek volt, megtartotta, hogy meg tudja védeni magát. A kardja és egy kicsiny csomagja volt csak, amikor megérkezett a Menedékbe, hogy kérvényezze Jessamytól, hogy tanulóként felvegyék, mivel oly régóta megtagadták tőle a tanulás lehetőségét.

Charisemnonnak is voltak tudósai, de nem tisztelte őket. Ő csak egyetlen dolgot tisztelt az udvarában az erőt, ami olyan kíméletlenül kemény férfiakat és nőket jelentett, akik kiosztottak fájdalmat, kínzást és megalázást, anélkül, hogy akár megrebbent volna a szemük, és akik el tudták érni, hogy egy élőlény vérezve hason csússzon az életéért. Lailah az apja térdeinél tanulta meg a leckét, és egy brutális erőszakkal teli otthonban nevelte fel Andormedát… és ami a szex tömény illatával volt teli.

Minél több volt a deviancia, annál jobb volt.

Andromeda szülei teljesen megcsömörlöttek voltak.

– Megígérem, hogy tanulni fogok, és tisztelettel kezelem a Könyvtárat és a Levéltárat – mondta Jessamynak sok-sok évvel ezelőtt. – Egyik kötetben sem teszek kárt.

Az utolsó mondatot mindenképpen hozzá kellett tennie, mivel olyan szülőktől származott, akiket kitiltottak a Levéltárból.

– Tanulni szeretnék. – egy esélyt akart arra, hogy több legyen, mint egy báb, akit csak a fájdalom és a szex hajt. – Taníts engem, kérlek. Kérlek.

Naasir közelebb lépett hozzá, meztelen felsőtestének kísértése ellen fel kellett vérteznie magát.

– Mit kért cserébe Dahariel? – kérdezte a lányt.

Andromeda szíve összeszorult, ez a fájdalom mély és régi.

– Semmit sem kért. – suttogta, miközben visszaemlékezett mit mondott akkor Dahariel neki.

– Talán te vagy az egyetlen jó cselekedetem. De csak ennyi jó volt bennem, ne számíts semmi többre.

– Pihennünk kellene. – mondta, hogy megakadályozza Naasir további kérdéseit. – Holnap elkezdjük a vadászatot.

Naasir nem állt félre az útjából. A lány egy szökevény hajtincsét az ujjai köré fonta. – Mesélj nekem a Grimoire-ról.

Andromeda nem hátrált meg. Azzal csak egy hibás jelet küldene a vámpírnak, aki nem volt vámpír. Ő egy ragadozó volt, és a lány nem akart a zsákmányává válni.

– Egy legenda szerint a Grimoire sok titkos dolgot, lényt és kincset tartalmaz, amik réges régen elvesztek.

Szereted a titkokat? – húzta meg az ujjai között lévő tincset. Szeretek vadászni rájuk.

– Én is. – mondta Naasir egy veszélyes gonosz mosollyal.

Valahogy Andromeda nem gondolta, hogy arról a lassú, módszeres kutatásra gondol, ahogy ő szokott vadászni.

 

…

 

A hajnal lágy színei jelentek meg a horizonton. Miután beszélt a szolgálatban lévő őrökkel Raphael erődjénél, a szurdok szélén álló sziklákhoz sétált. Mivel nem állt szándékában elraboltatni magát Lijuan embereivel, az erőd és az őrök látótávolságán belül maradt. Igen, meg tudta védeni magát azokkal a tőrökkel, amiket légies menta zöld ruhája alatt, a combjaira erősítve hordott, de nem győzne egy század képzett harcos ellen. Jobb, ha nem vállalja a kockázatot, és a reggeli sétája közben a Menedéknek ebben a részében marad. Minden békés volt, csak néhány angyal hagyta el az otthonát vagy a sziklafészkét, és még a vámpírok sem mozogtak.

A nyugalomban ismét megtalálta önmagát.

Fegyelem. Szorgalom. Tanulás.

Erre a három alapra építette fel, a saját maga választott életet.

Vad ezüst szemek, és kardtánc, amitől mégis elállt a lélegzete.

Andromeda megrázta a fejét, majd becsukta a szemét, és ökölbe szorította a kezét, majd mélyen belélegezte a hajnali friss, hegyi levegőt. Nem volt helye az életében a Naasir által képviselt vadságnak, már csak két értékes hete van, hogy megerősítse érzelmi pajzsait, hogy túlélje az ötszáz év szolgálat poklát. És azokat a pajzsokat csak acél fegyelemmel és vasakarattal tudja kialakítani.

Amikor enyhe szelet érzett az arcán, ami azt jelezte, hogy egy angyal száll le a közelében, kinyitotta a szemeit. Elhatározta, hogy udvarias lesz, annak ellenére, hogy egy ilyen közeli leszállás durvaságnak számított, de az udvarias mosoly azonnal lefagyott az arcáról, amikor meglátta a borotvaéles arccsontot, és a pirossal csíkozott sötétszürke szárnyakat. A fekete hajú angyal alig egy hüvelykre szállt le tőle. Xi volt az. Lijuan egyik tábornoka.

Andromeda nem habozott, hátralépett a szikláról, és kitárta a szárnyait… de Xi nem egyedül jött. Pánikba esett, amikor a szárnyai egy háló erős fonataiba akadt. Nem volt esélye, hogy elérje a pengéit, a háló szorosan rátekeredett.

Aztán az egész csapat veszélyes sebességgel a szurdok alja felé repült. Andromeda végig sikított, nem a félelemtől, hanem annak reményében, hátha az őrök meghallják és követik, de a gyakorlatias oldala azt mondta, az egész túl gyorsan történt. Az őrök valószínűleg észre sem vették. Arra is kevés volt az esély, hogy valaki meghallja őt, ennyire alacsonyan senki nem repült, annyira a szurdok mélyén voltak, hogy érezte a szurdok alján mennydörgő víz felcsapó vízpermetét.

Xi emberei, akik őt figyelték, kitanulták a szokásait.

A keményen kiharcolt fegyelmét, a ragaszkodását a rendhez és a rutinhoz, ellene fordították.

Az arcát kényelmetlenül nyomta a háló, miközben sikerült az egyik kezét a combjára csúsztatnia, és az egyik kését előhúzni. Ez gonoszul éles volt, de amikor megpróbálta elvágni a hálót, nem jutott előre. Fémmel burkolt szálak, döbbent rá. Ezért érezte úgy, hogy a háló szálai, szinte belevágnak a húsába. Nem jut ki belőle, amíg Lijuan emberei ki nem csomagolják.

Most azon kezdett el dolgozni, hogy ismét elrejtse a kést. Mivel soha nem gyakorolt nyilvános területeken, meg van az esélye, hogy Xi nem számít rá, hogy ő nem csak egy puhány tudós. Ha nem kutatják át Lijuan Menedékbeli erődjében, akkor felhasználhatja a késeit a szökésben. Bár késekkel, nem volt olyan magabiztos, mint karddal, sokat edzett Méreggel a megérkezése óta, és a vámpír mutatott neki néhány alattomos trükköt.

De ahogy a percek teltek, és a terep változott alatta, rájött, hogy elhagyták a Menedéket. A szíve kihűlt az egyetlen lehetséges magyarázattól. Közvetlenül Lijuan fellegvárába viszik. Egy helyre, ahol nincsenek barátai, sem szövetségesei, és ami állítólag messze van minden civilizációtól.

Egy helyre, ahol az élőket feláldozzák, és halottak sétálnak.