3.

 

Naasir vett egy hosszú, mély lélegzetet, és a szájában tartotta, hogy jobban megízlelje. A lánynak nagyon jó illata volt, olyan volt a szaga, mint a párjának kellene lennie. Nem volt benne teljesen biztos, hogy Andromeda a párja, mert a lány annyira kicsi volt, és hatalmas ijedt szemei, de azt tudta, hogy meg akarja nyalni őt, meg akarja ízlelni, meg akarja harapni. Már majdnem teljesen hozzásimult a lányhoz, amikor meghallotta Jessamy hangját. – Naasir.

Rájött, hogy izgalmában tett valami civilizálatlant, ezért kényszerítette magát, hogy hátra lépjen, de a tekintetét nem tudta levenni a finom illatú angyalról. A lány bőre olyan volt, mint a méz. Naasir szerette a mézet, és volt egy olyan érzése, hogy a nő bőrét ugyanúgy szeretné nyalogatni. A szeme áttetsző barna, fényes arany csillagpöttyökkel a pupillája körül. Szép. Amit a szárnyaiból látott, azok olyan étcsokoládé színűek voltak, mint amit Honor szeretett enni. A haja pedig vastag szálú, selymes aranybarna, ami most egy fonatba volt összefogva. De Naasir sejtette, hogy vadul göndörödne, ha kibontaná, és tervezte is, hogy kiveszi a hajából a szalagot, hogy tudjon vele játszani. De legelőször is meg kellene győzni a lányt, arról, hogy nem tervezi megenni őt.

– Hello. – mondta, elővéve legjobb modorát. – Csak meg akartam ismerni az illatod.

– Ó – ráncolta össze a szemöldökeit a lány, hangjának dallama arra késztette Naasirt, hogy behunyja a szemeit, és csak hallgassa. – Te mindenkit megszagolsz, akivel találkozol?

Naasir nem tudta elrejteni a mosolyát, amikor válaszolt.

– Nem mindenkit – ismét mélyen belélegezte a lány illatát. – Csak a nőket.

– Miért?

– A társamra vadászom.

Naasir hirtelen, káprázatos mosolya, kitörölte a lány összes félelmét.

– Azt hiszem akkor értem. – azzal Jessamyhoz fordult, mintha mi sem történt volna. A két nő egymással beszélgetett, Naasir pedig értetlenül állt. Andormedának nagyon jó volt az illata, nagyon finom. Meg akarta őt ízlelni.

De a lány miért nem tartott már tőle? A cölibátusi fogadalma.

Emlékeztette magát dühösen. Csak azért, mert a lány tett egy fogadalmat, még nem jelenti azt, hogy nincs veszélyben. Csak… Elfojtott egy elégedett mosolyt. A finom illatú angyal az hiszi, hogy biztonságban van, ezért valószínűleg közel fogja engedni magához, olyan közel, hogy Naasir el tudja dönteni a lány-e a társa.

 Az igazság az volt, hogy a lány nagyon csábító kinézetű, de túl kicsi és törékeny, ahhoz, hogy ő legyen a párja, de esze ágában sem volt feladni, hogy ezt kiderítse. Lehet, hogy a sors azt akarja, hogy egy törékeny társa legyen, bár ez elég nevetséges volt a számára. De lehet, hogy a kis angyal csak rejtegeti az igazi énjét. Az ötlet, hogy a társának lehet egy titkos oldala, lenyűgözte őt.

 

…

 

 

Andromeda szándékában állt le mondani Jessamy vacsorameghívását. Nem azért, mert nem szeretett a mentorával és a fegyvermesterrel enni, őket kedvelte a legjobban a világon. A pár elfogadta őt annak, aki volt, és nem a vérvonal alapján ítélték meg. Méreg a vámpír, amióta megérkezett a Menedékre, ismerős látvány volt, Jessamy vacsoraasztalánál, és Andromeda értékelte csípős humorát és hűvös intelligenciáját.

De Naasir jelenléte megzavarta őt.

Talán azért, mert tudta, hogy Jessamy mennyire várta, hogy megérkezzen, mint ahogy Galen és Méreg is. Ők négyen már régóta barátok, a három férfi pedig ugyanannak az arkangyalnak a szövetségese, ő pedig egy kívülálló.

Azonban, amikor épp nyitotta a száját, hogy nemet mondjon, Naasir ismét megszaglászta, férfias, meleg teste hozzányomódott, és a szavak cserbenhagyták.

– Nem teheted ezt. – mondta, amikor ismét meg tudott szólalni. De közben már félúton voltak a házhoz, mivel Jessamy beleegyezésnek vette szótlanságát.

A vad ezüst szemek teljes ártatlansággal tekintettek rá.

– Mit nem tehetek?

– Nem szagolgathatod az embereket.

Naasir vállat vont… és ismét megszaglászta, hajának nehéz ezüst szálai súrolták Andromeda bőrét.

– Bocsánat.

A lány összehúzta a szemöldökét és a száját. – Te a legkevésbé sem sajnálod.

Jessamy szelíd nevetése betöltötte a levegőt.

– Ne hagyd, hogy ugrasson Andromeda, ő ebben igazi szakértő.

Andromeda úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a mellette lévő vámpírt, aki nem is volt vámpír. De hiába volt az elhatározás, lehetetlen volt Naasirt figyelmen kívül hagyni, különösen, ha elhatározta, hogy ne hagyják figyelmen kívül.

Megfogta a lány hajfonatát és meghúzogatta. Amikor Andromeda elvette a kezéből a haját, könnyű ruhájának anyagát csípte meg, és az ujjai között morzsolgatta. Amikor a lány ellépett mellőle, nem állította meg, hanem utána lépett.

Amikor a házhoz értek, Galen és Méreg már az udvaron várták őket, Andromeda már legszívesebben vicsorgott volna. Még egyszer elhúzta Naasir kezéből a hajfonatát, majd megfordult, hogy szembenézzen az ezüst szemű veszedelemmel. – Nem tudnál legalább egy percig civilizáltan viselkedni?

Naasir hátborzongatóan mozdulatlanná vált, valahogy megváltozott az arckifejezése is, de a lány nem tudta pontosan meghatározni, kivéve, hogy többé nem volt az az ember, aki eddig ugratta és bosszantotta őt.

– Természetesen. – mondta, mély, zengő és kultúrált hangon. – Elnézést kérek, ha szorongást okoztam, vagy megbántottalak.

Andromeda hirtelen rosszul érezte magát, a gyomra mintha csomóba ugrott volna, de elérték az udvart, amit megvilágított a fákra akasztott lámpások fénye.

– Úgy gondoltam, hogy idekint eszünk – nézett körbe Jessamy a jóváhagyásukat várva. Galen hatalmas kezével átfogta Jessamy tarkóját, magához húzta és megcsókolta, amitől a nő kifulladt és pirulva elmosolyodott.

– Kihozzuk az asztalt. – mondta a fegyvermester, elégedett csillogással a szemében.

Andromeda először megdöbbent, amikor megtudta, hogy az ő bölcs, művelt és finoman elegáns mentora, halálosan szerelemes egy barbárba, aki ráadásul Raphael arkangyal fegyvermestere. El sem tudott képzelni, két ennyire össze nem illő embert. Aztán meglátta a gyöngédséget Galen arcán, ahogy Jessamyra tekintett, és tanúja volt, hogy Jessamy szemei már a fegyvermester erőteljes szárnyainak hangjára is felragyog. A szíve megfájdult a kapcsolatuk szépségétől.

– Méreg, Naasir. – szólt Galen, és a három férfi elindult egy kis melléképület felé, ami Galen műhelye volt.

Az asztalon számos karcolás volt, látszott, hogy leginkább fegyvereket tartanak rajta, de tiszta volt és karbantartott. Andromeda kihozott a házból egy terítőt, majd az asztalra terítette, Naasir pedig két padot hozott az asztal mellé. Néhány perc múlva az elkészült étel is az asztalra került.

Andormeda tudta, hogy Galen és Jessamy egymás mellé szeret ülni, ezért a túloldali padhoz ment. Három szárnyas lénynek nem túl kényelmes egy padon osztoznia. Méreg az egyik, Naasir a másik oldalán foglalt helyet. Mindketten ügyeltek rá, hogy ne érjenek a szárnyaihoz.

– Először is tósztot – mondta Galen és pezsgőt töltött a poharaikba. – Arra, hogy Naasir ismét itthon van közöttünk.

Jessamy arca sugárzott a lámpafényben.

– Nagyon hiányoztál. – mondta, és megemelte a poharát. – Legközelebb ne maradj távol ilyen sokáig.

Naasir kicsit meghajtotta a fejét, beleegyezés képen, de az arckifejezéséből nehéz volt olvasni, bár Andromeda csak a profilját látta, de bármi is látszódott rajta, elérte, hogy Jessamy mosolya elmélyüljön, ahogy koccintottak a tósztra. A buborékok pezsegtek Andromeda nyelve alatt, a pezsgő íze olyan volt, mint a palackba zárt napsütés.

A hazájában nem készítették ezt az aranyló folyadékot, de szülőföldjének vad, szívszorító szépsége hiányzott neki, amióta csak elhagyta. Legalább, amikor visszatér, hogy letöltse az ötszáz év szolgálatát, majd ismét belélegezheti a meleg afrikai levegőt, és láthatja a sápadt kék eget, amely más, mint bárhol a Földön.

Ez lesz majd a jutalma, minden a nagyapja udvarában töltött szörnyű napért. – Kérsz egy kis kenyeret?

Nem a szavak ijesztették meg, hanem az a merev udvariasság, ahogy elhangzottak, tekintettel a beszélő személyére. Miközben elvette Naasirtól a kenyereskosarat, felnézett az arcára, de nem látott rajta semmit, csak udvarias érdeklődést. Nem volt meg az a vad csillogás a szemében, amit korábban látott, és kísérletet sem tett rá, hogy bosszantsa őt.

A szőrszálak ismét megemelkedtek a tarkóján.

Zavarta Naasir hirtelen támadt udvariassága, oly módon, amit nem tudott megmagyarázni, elvett egy vastag szelet még meleg kenyeret, majd a kosarat átadta Méregnek. A vámpír csak ránézett a függőleges pupillájú, halálos kígyószemeivel, melyek sötét érzékisége, számtalan nőt vonzottak már be az ágyába, de nem mondott semmit, csak hogy – Köszönöm.

– Elkészítettem a kedvencedet. – adott át egy kis tálat Jessamy Naasirnak. – Honor elküldte nekem Montgomery receptjét.

Naasir elvette a tálat, amiben úgy tűnt valamiféle nyers hús volt, nyílt vigyorától elakadt Andromeda lélegzete. Azonban a civilizáció maszkja az arcán maradt, ahányszor csak a lány ránézett a vacsora alatt. – Szeretnél valamit elkérni erről az oldalról? – kérdezte Naasir.

Andromeda megrázta a fejét, és evett egy falatot a tányérján lévő ételből, miközben Méreg és Naasir kis serlegekből vért kortyolgatott. Méreg olykor elmajszolgatott néhány falatot, de

Naasirral ellentétben, ő nem evett szilárd táplálékot.

Ez is csak kihangsúlyozta, hogy Naasir nem volt közönséges vámpír.

Andromeda lassan evett, hallgatta, ahogy a többiek beszélgetnek… és minden alkalommal megfeszült a bőre, amikor Naasir nagyon udvariasan mondott valamit. Egyszer elkapta Jessamy szemöldökráncolását, és akkor rájött, hogy valami tényleg nincs rendben a férfi udvariasságával. Bár a logika azt mondta, hogy ennek nincs értelme. Az emberek általában udvariasak voltak az idegenekkel… kivéve, hogy Naasir más volt, mint bárki, akivel eddig találkozott.

És amíg ő fel nem csattant, egyáltalán nem viselkedett civilizáltan.

– Tehát meg kell találnod Alexandert. – mondta Galen az étkezés vége felé. – Hol fogod kezdeni?

Naasir ezüst szemeit Andromedara fordította.

– Nekem azt mondták, te fogsz segíteni a keresésben.

– Igyekszem segíteni. – mondta és a bőre kihűlt, de ennek a félelemnek most nem volt semmi köze Naasir felkavaró viselkedéséhez, csak ahhoz a tényhez, hogy ennél az asztalnál senki nem tudta, hogy ő hamarosan kénytelen lesz feladni a lojalitását, és arra kényszerül, hogy Charisemnont szolgálja.

De még van tizenöt napja, emlékeztette magát. Talán elég hosszú idő arra, hogy megmentsék egy ősi életét.

– De soha nem azért tanulmányoztam Alexander életét, hogy megtaláljam az alvóhelyét.

– az ősi lenyűgözte őt, mint államférfi, és mint harcos, aki az élen vezette csapatait, mindaddig, amíg úgy nem döntött álomba vonul.

– A javaslataim, csak találgatások, a róla szóló ismereteim alapján. Nem feltételezném, hogy teljesen kiismertem egy ősi elmét.

– Vadászat a sötétben. – merengett Méreg. – Lijuan embereivel a sarkadban.

Galen arca elkomorult, Lijuan nevének hallatán, Naasir ujjai pedig megfeszültek a kehely körül.

– Akkor Lijuan meg fog halni. Már gyerekkoromban is megpróbáltam megölni.

Andromeda szemei elkerekedtek.

– Akkor igaz a történet? – kérdezte hevesen. – Egyszer tényleg bejutottál Lijuan Menedékbeli erődjébe, és úgy tettél, mintha megennéd a kedven cicáját?

Naasir vetett rá oldalról egy pillantást, amitől a lány úgy érezte, megfagy a bőre.

– Igen. – mondta röviden, majd visszafordult beszélgetni a többiekkel.

– De azt is ki kell találnunk, hogy miért döntött hirtelen úgy, hogy megöli Alexandert. – ivott egy korty vért. – Egyet értek az urunkkal abban, hogy sokkal inkább az a célja, hogy megszűntessen egy fenyegetést, nem pedig, hogy felébresszen egy lehetséges szövetségest.

Jessamy zavart arckifejezéssel rázta meg a fejét.

– Észrevettem, hogy Lijuan egyre közelebb és közelebb jut a sötétséghez, de ezt nem vártam. De meggyilkolni egy ősit álmában? Ezt a szörnyűséget nehéz elviselni. Andromeda nem tudott mit hozzászólni a borzalmas igazsághoz.

 

 

…

 

Két órával vacsora után Naasir felkelt az ágyból. Pihenni szeretett volna, hogy másnap korán elinduljanak a vadászatra Andromedával, de túl nyugtalan volt. A lány rászólt, hogy viselkedjen civilizáltan. Világos, hogy nem lehet ő a társa, még ha finom illata olyan volt is, semmi más olyan tulajdonsága nem volt, ami a társát kellett volna jellemeznie. Nem számít, hogy a szájában érezte az ízét, a társa nem várná el, hogy más legyen, mint ami. Egy nő, aki érti és érzi, hogy mi ő és vele közös titkai vannak.

Így írta le Ashwininek, hogy milyen nőre vágyik és nem gondolta meg magát. A társa nem kérné, hogy viseljen egy tőle idegen bőrt és viselkedjen „normálisan”. Nem volt normális, nem volt ember, de személy volt, aki társra vágyott.

Fogcsikorgatva ellenállt a kísértésnek, hogy kövesse a nő illatát, aki nyilvánvalóan nem a társa, felhúzta a farmerét és elindult az erőd mögötti kis arénába. Ez csak egy kis fallal körülvett udvar volt a szirt szélén, egy kis edzőhely, ahol az erődbe lakók megdolgoztathatták az izmaikat.

Felugrik a falra, lemászik a sziklán a szurdok aljába, ami kettéválasztotta a Menedéket, majd a másik oldalon felmászik. Ez az út elég nehéz volt, és kifárasztaná.

Felmordult, ahogy az udvarra ért és megérezte a nő intenzív illatát. Az erődnek ezen az oldalán nem voltak hálószobák. Miért érzi ilyen erősen az illatát? Nem mintha érdekelte volna.

Figyelmen kívül akarta hagyni.

Az izmai megfeszültek, a szemeivel hunyorgott az erős fénytől, amit a két lámpa bocsátott ki, amit valaki felkapcsolt. A szemei gyorsan alkalmazkodtak, de éjszaka jobban szerette a sötétséget. A nő, aki épp egy formagyakorlatot végzett az aréna közepén, egyértelműen nem látott a sötétben.

A lány már nem málnaszínű, földig érő ruháját hordta, amiben korábban látta, egy fekete nadrágot viselt, ami kiemelte gömbölyű formáit. Felül pedig egy szintén fekete póló volt rajta, melyet a szárnyak hasítékainál diszkrét gombok tartottak össze, az anyag körbe ölelte a testét, csak a karjait hagyta csupaszon. A fény megcsillant hajának arany szálain, bőre mézszínben ragyogott.

Ahogy mozgott, szárnyai susogtak, de gondosan tartotta őket a föld felett. Galen lehetette a tanára, a fegyvermester mindig ügyelt rá, hogy tanítványai gondosan figyeljenek a szárnyak tartására. Csak a gyenge izomzatúak húzzák a szárnyaikat a földön. Andromeda szárnyizmai erősek voltak, mozgása kecses.

Ahogy a lány szárnyai kitárultak, egy mozdulat során, Naasir gyomra összerándult. A lány szárnya nem volt simán csokoládébarna, a szárnyait bonyolult színátmenetek jellemezték a sötétbarnától, a halvány barnáig, de ez csak akkor volt látható, ha szétnyitotta a szárnyait. Egy másodperccel később a szárnyak ismét összezárultak, ahogy a nő tett egy újabb mozdulatot.

Látott már embereket, akik ez a mozgásformát gyakorolták Lijuan földjén. Ez volt, az úgynevezett tai chi. De Naasir jobban szerette a keményebb, gyorsabb harcművészeteket, mint a karate és a takewando. Kombinálta ezeket, a technikákat, és kialakította a saját stílusát.

A tai chi-hez hasonló lassú, türelmes mozgássor megőrjítené.

Nézte, ahogy Andromeda folytatja a gyakorlatot, de…

– Ó. – a lány döbbenten megállt, ahogy egy fordulat után szembetalálta magát a vámpír izzó szemeivel.

Naasir el tudta érni, hogy szemei ne tükröződjenek vissza, ha nem akarta, hogy észrevegyék, de most nem volt jó hangulatban. Az hogy ragadozó tekintetével sikerült megijeszteni a lányt, jó érzéssel töltötte el.

Épp felugrott a fal tetejére, hogy elkezdjen leereszkedni, a szakadékba, amikor egy nevetséges kérdés állította meg.

– Edzőpartnert keresel? Rábámult a lányra.

– Meg akarsz halni? – Naasir nagyon, nagyon, nagyon jó volt, és ha nem fogja vissza magát, egy ilyen törékeny angyalt könnyen megölhet.

– Nem. – mondta a lány, miközben egy nyújtómozdulatot végzett. A mozdulattól a póló megfeszült, gömbölyű mellein, és csupasz hasának egy vékony csíkja kivillant, a férfi arra gondolt nem szórakozik-e vele a lány. A vére felforrósodott, ragadozó ösztönei összekuszálódtak.

– Meghalsz, ha velem akarsz küzdeni. – mondta figyelmeztetés képen, és meg akarta harapni, hogy pontosan tudja a lány kivel kezdett.

– Szerintem az urad csalódna benned, ha megölnéd a partnered.

A lány nem volt a társa. Csak valaki volt, akivel együtt kellett dolgoznia, de egy dologban igaza volt a lánynak: Raphael nem lenne boldog, ha megölné a szakértőjüket.

– Egy érvvel több, hogy ne velem akarj harcolni. – mondta és elindult, hogy lemásszon a falról.

– Megijedtél?

Naasir megdermedt. A puszta hitetlenség egy helyben tartotta. Megfordult és megállt a lány előtt, amíg lábujjaik össze nem értek, mindketten mezítláb voltak. – Mit mondtál?