10.

Andromeda nyelt egy nagyot, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát, majd megkérdezte:

– Nem frissíthetném fel magam, mielőtt találkozom az arkangyallal. Ő nem szokott elnéző lenni azokkal, akik megsértik. – ez egy tagadhatatlan igazság volt. – Egy elfogadhatóbb külsővel szeretnék elé kerülni.

– Ez egy bölcs és értelmes választás. – Xi majdnem fekete szeme végigfutott a lány poros alakján, de nem volt a tekintetében semmi becsmérlő. Nem volt több, mint amikor felméri az egyik emberét.

– Tizenöt perced van. – mondta végül. – Addig beszélek az Úrnőmmel, és tájékoztatom, hogy kaptál időt a regenerálódáshoz.

Tett egy rövid mozdulatot, mire egy alacsony, de erős kínai vámpír lépett elő, és mélyen meghajolt.

Andromeda szíve hevesen dobbant meg. Nem is sejtette, hogy a feketébe öltözött vámpír a közelükben van. Sokkal figyelmesebbnek kell lennie, ha meg akar innen szökni. Követte a vámpírt a hosszú folyosón, ami után következett egy újabb, majd még egy és még egy. Rájött, hogy a férfi szándékosan vitte egy ilyen körülményes és tekervényes úton, és hogy a fellegvár egy labirintus. De ez nem számított, mert ő egy tudós volt, és a legnagyobb fegyvere az elméje volt, Andromeda már rég megtanulta a módját, hogy megjegyezze és eltárolja az információkat.

Végre elértek egy szobát és a vámpír betessékelte.

– Itt fogok rád várni, tisztelt vendég. – mondta a férfi a Lijuan területén beszélt fő nyelvjárások egyikén, majd szinte azonnal megismételte a szavait franciául.

– Értem. – emelte fel Andromeda a kezét. Mint a legtöbb angyal, még a legfiatalabbak is több nyelven beszélt. Mindazonáltal, mint egy olyan tudós, aki Jessamy mellett akart dolgozni, elvárták, hogy ismerje mind azokat a nyelvet, amelyeket használtak a halandók és a halhatatlanok is, még azokat is melyek lassan elfelejtődtek.

Mert hogyan is lehetne valaki jó történész, ha nem érti meg a hangokat, még a legelfelejtettebbeket is.

Ezekkel a szavakkal magyarázta Jessamy a fiatal Andromedának a nyelvi tanulmányok fontosságát, aki akkor még újonc volt, de kétségbeesetten szeretett volna tanulni. Andromeda jelenleg az ismert nyelvek mintegy ötvennyolc százalékát beszélte, a főbb világnyelvek közül az összest, és a kisebbeknek, mint egy harmadát.

Volt még a listáján néhány dialektus, és pár olyan nyelv, amelyet a világ néhány eldugott részén beszéltek, és természetesen a holt nyelvek.

Természetesen a százalék soha nem érhetné el a százat, a nyelv egy élő szervezet volt, ami napról napra, évről évre, évszázadról évszázadra változott.

Még Jessamy is csak kilencvennyolc százalékosnak ítélte a saját nyelvismeretét, bármely évszázadban.

– Nem leszek bent sokáig. – mondta a vámpírnak és bezárta maga mögött az ajtót. A helyiség, amelyet a rendelkezésére bocsátottak elegáns szürke és drágakő kék színű volt, meglepetésére akkora ablakokkal, amelyeken át akár egy angyal is kirepülhetett volna.

Elfordította az ablak kilincsét és kinyitotta az ablakot, hűvös, balzsamos levegő áramlott be a szobába, amitől megfeszült a bőre.

Tágas mező terült el az ablak alatt, tele vadvirágokkal, melyeket láthatóan nem érintett meg az ősz, mint a távolban látható őszies levelű fákat, melyek csillogtak a lágy reggeli fényben. Andromedának nem volt elképzelése a pontos helyszínről, de az biztos hogy a táj hegyvidéki volt, és ha hozzáadja a hideg hajnali levegőt, biztos volt benne, hogy Lijuan területének ezt a részét, hó fogja borítani télen.

Sokkal nehezebb lenne télen hóesésben, vagy jeges esőben megszökni. A virágok integettek felé, hogy tegye meg a lépést.

Az ablak kényelmesen nagy volt.

Olyan volt, mintha Xi azt akarta volna, hogy szökjön meg.

Kihajolt az ablakon, kezeivel szorosan megmarkolta az ablakpárkány, vett egy mély lélegzetet, mintha csak a látványt csodálná, közben pedig a környezetet tanulmányozta. Még sem vett volna észre semmit, ha Dahariel nem tanítja olyan sokat, később pedig Jessamy nem veszi át a tanítását.

Dahariel tanította meg, hogyan ismerje fel a veszélyt.

A történész pedig megtanította, hogy ne csak nézzen, de lásson is.

Andromeda egy üres mezőt látott, de ugyanez nem volt elmondható az égről. Nem mintha látott volna szárnyakat, vagy megcsillanni fegyvert, melyet egy testre csatoltak.

Egyetlen dolog, amit látott, egyetlen apró tollacska, ami lelebegett a fűre nem messze az ablakától. A toll aprócska volt, lehetett volna akár egy madáré is, attól eltekintve, hogy sápadt sárga volt, kék sávokkal.

Ez a nagyon jellegzetes színű toll Philomenáé volt, Lijuan egyik tábornokáé.

És csak egy bolond szánná rá magát, hogy összecsapjon Philomenával és a századával a saját területén.

Andromeda elfordult az ablaktól és az ágyhoz lépett, amire már kikészítettek a számára egy váltás ruhát. Arra számított, hogy egy finom, de szökésre teljesen alkalmatlan udvaroncruházatot készítenek ki számára, de meglepetésére, tunikát és nadrágot kapott, olyan stílusban, amit saját maga is választott volna.

A csípőig értő tunika hasonlított arra a cheongsam stílusra, ami általános volt ebben az udvarban, mélykék nehézselyemből, kézzel nyomtatott apró fehér virágokkal. A nadrág fehér színű, laza szabású, a bokájánál megköthető.

Mindkét ruhadarab egyszerű, de csinos, melyek kiemelik a viselője testét.

A fehérnemű, amit egy diszkrét ruhazsákba tettek, még ki sem volt bontva a csomagolásból… és mind megfelelő méretű volt. Ez arra késztette a lányt, hogy elgondolkodjon azon, hogy Xi és az emberei tulajdonképpen milyen régóta is figyelték őt, várva az alkalomra, hogy elragadhassák. Most kicsit sebezhetőnek érezte magát, ezért gyorsan megfürdött és belebújt a ruhákba. Piszkos és szakadt régi ruhájából leszakított néhány csíkot és segítségükkel sikerült elrejtenie a pengéit a csípője mellett, a nadrágja derékpántja alatt. Figyelt rá, hogy a régi köntösét ott szakítsa el, ahol az elrablásához használt háló már felszakította, így nem kelthet gyanút. Ami a mostani ruháit illette, elég lazák voltak, ahhoz hogy futni tudjon bennük, ha szükséges, bár jobban szeretett volna olyat, ami sötétebb és alkalmasabb az éjszakai szökésre. Biztos, hogy senki nem számítana arra, hogy egy tudós kimerészkedik az ismeretlen sötétbe.

Ez azonban egy későbbi probléma. Először túl kell élnie Lijuant.

Frissen mosott haját egy a tarkóján rögzített kontyba fogta, amíg az nedves és kezelhető volt, majd lábait egy fehér selyempapucsba bujtatta és kinyitotta az ajtót. – Köszönöm a türelmét.

A vámpír ismét meghajolt, majd elfordult, hogy tovább vezesse. A folyosók melyeken végig mentek szélesek voltak, és a számtalan ablaknak köszönhetően, napfényes. Művészi alkotások szegélyezték a falakat, finom ceruzarajzok és Lijuan területéről készült részletes festmények keveredtek a kicsi, de bonyolult faliszőnyegek közé. Illatos virágok álltak szép porcelánvázákban, amelyek majdnem olyan magasak volta, mint Andromeda.

– Oh. – a lány nem tudta visszafogni magát, amikor meglátott egy vázát. Meghatódott, amikor a rég halott angyal mesterművén végig simított az ujjaival. Lijuan olyan régóta élt, annyi szépséget látott, oly sok művésznek volt a patrónusa… hogy lehetett belőle ilyen kicsavarodott rémálom.

– Tisztelt vendég, ha nem haragszol.

Andromeda lenyelte a gombócot a torkából, és ismét kísérője után indult.

A citadella fénnyel teli, kellemes légköre kezdett egyre sötétebbé válni, ahogy közeledtek a központja felé. A sötétség felkúszott a sarkokon, mint egy lopakodó vadállat, amelyeken a falakba süllyesztett ledlámpák fénye képtelen volt áthatolni. Itt már nem volt semmilyen természetes fény. És a virágok… furcsák voltak.

Az ösztöne azt súgta, hogy ezek ugyanolyan virágok, mint amiket korábban látott, de ezekből a virágokból áradt a sötét energia, olyan rossz, hogy Andromeda nyakán és karján felállt a szőr, és hányingert keltett a gyomrában.

Igyekezett megnyugtatni a gyomrát, közben arra ügyelt, hogy ne érintse meg az árnyékokat… legalábbis addig, amíg azok úgy meg nem vastagodtak, hogy már csak egy gyermek tudta volna kikerülni őket.

Hideg suttogott a bőre és a tolla felett, legalábbis ott, ahol hozzáért, és annyira hideg volt, hogy azt gondolta, ez nem a tél hidege, hanem a síré és a halálé, valami rothadó dologé. Megpróbálta magával elhitetni, hogy csak képzelődik, de látta a velük szemben elhaladó udvaroncok beesett arcát, a szemükbe félelem kúszott és nagyon gyorsan igyekeztek az ellenkező irányba.

– Megérkeztük tisztelt vendég. – állt meg a kísérője egy hatalmas ajtó előtt, melynek szárnyai kifelé nyíltak. Két vámpír őrködött az ajtó előtt, mindketten sötétszürke katonai egyenruhában, melynek bal szélét egy keskeny piros csík díszítette. Ugyanolyan színűek, mint Xi szárnyai.

Lijuan, a felemelkedése óta használta ezeket a színeket, Andromeda azon töprengett, hogy nem is csoda hogy az arkangyal felfigyelt a fiatal Xi-re a szárnyai hazafias színezete miatt. Xi jövőjét abban a pillanatban megírták, ahogy kialakult szárnyainak végső színe.

Ha túléli ezt a találkozót, talán megkérdezi Xi-t.

Úgy tűnt számára, mintha az őrök lélegzetet sem vennének. Az egyikük egy szögletes állú, kékszemű szőke volt, a másik sötét szemű, fekete hajú, szögletes vonású, de láthatóan mindkettőt ugyanabban az olvasztótégelyben edzették, a szemük rezzenéstelen volt.

Hátra hagyva a vezetőjét, Andromeda belépett a kitárt ajtón és egy hatalmas teremben találta magát, amiben egyetlen bútordarab volt. Egy jade trón volt, az árnyékok itt már annyira sűrűk voltak, hogy a jade zöldje szinte feketének hatott. A trón egy emelvény tetején állt, melyhez öt széles lépcsőfok vezetett, és a mögötte elhelyezett állólámpák szelíd aranyfénye világította meg. A tompa világítás kiemelte a trón faragványát.

Andromeda körülnézett, de nem látott senkit. Nem tudott ellenállni. Felment a lépcsőn, nem ért hozzá a trónhoz, de alaposan megvizsgálta a faragványokat. Hátborzongató, kísérteties és zavaró érzések futottak át rajta, az ujjai ismét viszkettek, hogy ceruzát foghasson, és lerajzolja, amit lát.

– Elképesztő, nem igaz?

A kísérteties hangot végtelen sikolyok visszhangja töltötte meg. Mintha a hangba számtalan lelket ejtettek volna csapdába. Andromeda gerince megdermedt, bőre szinte megfagyott, megfordult a sarkán, hogy körül nézzen, de a szemben lévő fémlemez, csak a saját képét tükrözte vissza.

De ez nem jelentett semmit. Nem, amikor Kína Arkangyaláról van szó.

Andromeda gyomra görcsbe rándult, ahogy lement a lépcsőn, de összekulcsolta a kezeit maga előtt, és szembe fordult a trónnal.

– Igen Úrnőm – mondta – elnézését kérem, hogy átléptem egy határt.

– A tudósokban mindig megvan a veszélyes kíváncsiság. – a levegő egy hideg zizzenésével Zhou Lijuan megjelent a trónon, fény és árnyék keverékében, Andromeda agya küzdött azzal, hogy felfogja.

Lijuan szárnyai mindig is dicsőséges galambszürke színben tündököltek, szépek és elegánsak voltak. Ez a szín illett korához és hatalmához is. Azok a szárnyak most szétnyíltak mögötte, elegánsak és hibátlanok voltak, mint mindig, és egy pillanatra Andromeda azt gondolta, hogy visszatért az az arkangyal, aki a Raphaellel való harc előtt volt.

Aztán meglátta a szemeit, amelyek vérben úsztak… és meglátta a hiányukat.

Lijuan fájdalmasan vékony vállairól leomló vörös selyemruha alatt nem látszódtak a lábai. Nem látszódott, hogy csontok vagy hús emelné meg a ruhát, nem látszott más csak üresség. A bal oldalán a ruha ujja hasonlóképpen üresen lógott.

Andromeda gyomra bukfencezett egyet.

Ha Lijuan lábai, és a karja – esetleg még más részei, melyeket Andromeda nem láthatott – még nem nőttek vissza, azt jelentette, hogy Raphael olyanfajta sérüléseket okozott neki, melyeket senki nem jósolhatott meg, egy konfrontációban, amit egy olyan arkangyal vívott, aki még a második évezredét sem töltötte be, míg a másik egy majdnem ősi. És ez azt jelentette, hogy Lijuan sokkal veszélyesebb számára, mint ahogy sejtette.

Egy nő, aki magát istennőnek gondolja, nem szereti, ha látják a gyötrelmeit, ami fájdalmas emlékeztetője a gyengeségnek.

Eltekintve a szemei hiányától és a vékonyságtól, az arkangyal arca ugyanolyannak látszott, mint korábban. Ugyanaz a pengeéles arccsont, ugyanaz a jeges fehér haj. A bőre törékenynek tűnt, de…

Andromeda elfojtott egy sikolyt.

Lijuan arca hirtelen koponyává vált, szemgödrei helyén üres fekete üregek, melyek mélyén kukacok nyüzsögtek, és amitől Andromeda torkában sikoly tört fel. Csak egy pillanat töredéke volt az egész és az arc ismét normálissá vált, de Andromeda soha nem felejti el azt a rémületet. Raphael halántékán egy élénk kék színű ősi jel alakult ki fehér vadtűz szélekkel, és a legújabb jelentések szerint Titus területéről azt állították, hogy az arkangyal széles mahagóni színű mellkasán arany tetoválásszerű jel jelent meg, de az arkangyalok közül egyik sem változott meg ilyen hátborzongatóan.

Persze senki nem látta Charisemnont, az elmúlt hónapokban. És Michaela… a nő hónapok óta eltűnt, ami szokatlan egy olyan személytől, aki a kamera szeretetéről ismert.

Andromeda megkérdezhette volna Daharielt, aki arról volt híres, hogy Michaela szeretője, de az ő kapcsolatuk nem volt ennyire bizalmas. Dahariel megtanította őt harcolni, beszélt neki az angyali politikáról és elmagyarázta a bonyolultságát.

Ez volt minden, és ez lesz minden.

Lijuan arca ismét változott, és Andromeda most nem tudta visszafogni magát és felnyögött. Ha az első változás szörnyű volt, ez messze meghaladta a szépséget, annyira, hogy a szíve megfájdult és könny szökött a szemébe. Kína Arkangyala izzott belülről, fényének ereje éles fehér volt, aminek vakító vad, ősi ereje Naasirra emlékeztette Andromedát.

Lijuan kinézete hirtelen lágyabb lett, szeme csillogott, szempillái hosszabbak és vastagabbak lettek.

Mintha Andromeda egy pillanatra megláthatta volna azt az angyalt, aki egyszer Lijuan volt. Talán ez… talán ez volt a két véglet, akivé végül is válhat.

…

Naasir pihenés helyett inkább csak evett. Nem ölt meg senkit, nem ártott senkinek. Épp egy kicsiny elszigetelt falu határán vezetett az útja, rámosolygott egy hajadonra kint a mezőn, aki visszamosolygott rá, ajkai elváltak egymástól. Amikor oda sétált hozzá, a lány nem futott el, de hallotta szívének vad verdesését, az illatának változását, a lány teste megadta magát neki. – Éhes vagyok.

A lány megremegett a szavaitól, de felé tartotta a nyakát, Naasir karjának bölcsőjébe ringatta a fejét, és a lány érdes zihálása közben lelkesen szívta a gazdag forró vért a szájába.

A vámpír gyengéd volt, nem vett el többet, mint amivel jól lakott, és amit a lány adni tudott, amikor végzett meggyőződött arról, hogy nem hagyott nyomot a lány bőrén. Mindig körültekintően kezelte a táplálékát, mivel nélkülük meghalna. – Köszönöm.

A lány csillogó szemekkel ragadta meg a csuklóját.

– Visszajössz még?

– Nem. – nem volt tisztességes bánásmód hazudni az ételnek, ezért soha nem tette. – Ne várj rám.

Két kövér könnycsepp folyt le a lány arcán. A könnyes szemű lányt hátrahagyva ismét eltűnt az erdőben, a tőle kapott vértől felfrissült. Már számtalan hasonló beszélgetést folytatott az életében. Amikor még gyermek volt Dimitriből, Raphaelből vagy Keirből táplálkozott. Akkor még nem értette ennek az adománynak az értékét, csak azt tudta, hogy a három férfi – akik határozottan nem számítottak élelemnek – megengedte neki, hogy egyen belőlük, ami igazán jó volt. Ráadásul mindhárman annyira erőteljesek voltak, hogy legfeljebb kétnaponta egyszer volt szüksége egy-egy kortyra. Ő képes lett volna többet is inni a vérükből, de még kicsi volt ahhoz, hogy ilyen nagy erejű vérből többet kezelni tudjon a teste. Dimitri volt az, akihez legtöbbet fordult, ha vérre volt szüksége. És Dimitri volt az aki a legtöbbet fegyelmezte őt, többet mint bárki más, de Naasirnak ez tetszett, mert tudta, hogy Dimitri törődik vele annyit, hogy megtanítson számára dolgokat. Ha éhes volt, megkereste Dimitrit, és Dimitri mindig nyújtotta a csuklóját.

Soha, egyszer sem tartotta vissza, még akkor sem, ha Naasir bajba keverte magát.

Ha mindhármuknak el kellett mennie a Menedékből, azt kérték, hogy táplálkozzon Jessamyból, de gyermeki elméjének a tanárnő túl gyengének tűnt, ezért, hogy megkímélje, rákényszerítette magát, hogy palackozott vért igyon, amit Dimitri szerzett be neki.

Mindez megváltozott, ahogy egyre nagyobb lett, majdnem férfi. Ráébredt, hogy a lányok szeretik őt. És nem csak a lányok, a nők is. Vámpírok, angyalok, halandók, amikor kimerészkedett a világba, minden kor és faj női vonzódtak hozzá. Megérezte az illatukon a változást.

Hirtelen több élelmiszer állt a rendelkezésére, mint amennyit valaha is el tudott fogyasztani.