7.

Andromeda kényszerítette magát, hogy feladja a küzdelmet a szabadulásért, az út alatt. A hiábavaló küzdelem csak kifárasztja, és védtelenné teszi, ha elérik az úti céljukat. Ne légy hülye. Ez a harc első leckéje. Gondolkodj.

Dahariel szavai ismétlődtek a fejében folyamatosan. És így nyugton maradt, a kényelmetlen hálóban.

Xi százada eddig kétszer állt meg. Először egy jégbarlangban, alig egy órára a Menedéktől. És bár ott maradtak, mindaddig, amíg a nap le nem ment az égről, Xi nem engedte ki Andromedát a hálóból, többszöri kérésére sem. Így arra gondolt, azért tartják megkötözve, hogy bármikor gyorsan el tudjanak indulni.

Kényelmetlen pozíciója és a hideg barlangba töltött órák után, szinte hálás volt, amikor ismét felszálltak. Így legalább ismét friss levegőt szívhatott.

A második megálló már késő éjszaka volt, egy kis szigeten, ami csak egy pont volt az óceánon. Nagy volt a kísértés, hogy elrepüljön, de a szárnyai görcsösek voltak, a szűk hálótól, és a repülési sebessége a közelében sem volt Xiének. Jobb, ha kivár, okos lesz és vár egy alkalmasabb lehetőségre.

– Tudok repülni. – mondta a rövid pihenő után, amikor kapott egy kis vizet és kenyeret, hogy feltöltse magát. – Nem kell megkötözni, mint egy csirkét. Xi nem válaszolt, csak hozzá dobott egy szemkötőt.

– Ha nem használod, megvakítalak. – mondta társalogva, amikor a lány akadékoskodott. – A korodat és a szem bonyolultságát figyelembe véve, legalább három hónapot igénybe vesz, mire visszanőnek.

Hideg veríték futott végig Andromeda gerincén.

– Biztos vagyok benne, hogy az arkangyalod nem lenne elégedett ezzel a megoldással. – Lijuannak szüksége volt rá.

– Ahhoz nincs szükséged a szemedre, hogy elmond az úrnőmnek, amit tudnia kell. – meredt rá a tábornok, sötét, kemény ónix szemeivel. – Melyiket választod?

Andromeda feltette a kendőt, és közben azon gondolkodott, hogy a gonoszság miért nem csúnya. Nagyapja bőre aranybarna, haja a legmélyebb barna színű, gyönyörű volt, mielőtt a betegség elcsúfította volna, és most hogy felgyógyult, megint szép. Egy halandó költő egyszer azt írta:

A szívem vérét egyetlen pillantásért

A lelkem üdvét egyetlen érintésért

Az ilyen szépség nem való halandó szemeknek Ez megőrjít, pusztít, gyilkol.

Xi szintén egy nagyon szép angyal volt, és a lány tudta, hogy nem szűkölködik szeretőkben.

Korábban, mielőtt még felismerte volna, milyen hideg a férfi szíve, megcsodálta őt repülés közben, olyan volt, mint egy fényes, karcsú, szép repülőgép.

Ahogy a természetére gondolt, és tudta, hogy az emberei számára Xi nem gonosz. Ő egy tábornok, aki az úrnőjét szolgálja. A gond az volt, hogy úrnője bebizonyította, hogy mennyire kevéssé törődik az emberek életével, csak hatalomra vágyott, Xi mégis hűséges maradt hozzá, és ez tette őt gonosszá.

– Mivel tudod ezt megmagyarázni. – kérdezte a férfit, amikor az talpra segítette.

A férfi nem válaszolt, csak összekötözte a kezeit. A vakság merésszé tette Andromedát.

– Hűséges vagy egy arkangyalhoz, aki sétáló halottá alakítja át a saját embereit. – az újjászületettek maguk voltak a rémálom, emberhúst ettek, és bármikor kész voltak a gyilkosságra, ráadásul terjesztették is a kórságot. – És ha ez még nem elég bűn, ő ráadásul kiszívja az életerőt az embereiből, és csak egy száraz hüvelyt hagy belőlük.

Mint tudósnak és tanárnak, aki Jessamy mellet dolgozott, hozzáférése volt, azokhoz a jelentésekhez, melyeket mindkét fél benyújtott a Könyvtárnak a New York-i csata után. Mindkét fél különbözően fogalmazta meg a történteket, és sok mindenben eltértek egymástól a leírtak. Raphael oldala azt állította, hogy Lijuan kiszívta emberei életerejét és így töltődött fel energiával.

Andromedát még mindig kirázta a hideg, ha visszagondolt a jelentés egyik sorára: Lijuan szájáról vér csöpögött, amikor felemelte a fejét áldozata nyakáról.

Lijuan oldala úgy nyilatkozott, hogy katonái önként tömegesen jelentkeztek, hogy arkangyaluk megszerezze a dicsőséget. Ezek a katonák feláldozták magukat, és büszke örökséget hagytak hátra utódaik számára.

Ebben az esetben Andromedának az volt az érzése, hogy mindkét oldal jelentése igaz.

Az egyik a szörnyűséget látta, a másik a becsületet.

A lány nem hibáztathatta Xit azokért a jelentésekért, amelyeket személyesen adott be, a férfi brutálisan őszinte volt, mind a győzelmek mind a vereségek szempontjából. Nem próbálta meg úgy feltűntetni, mintha Lijuan győzött volna, bár próbálta enyhíteni a vereséget, mint ahogy bármelyik hűséges tábornok tette volna, mondván, hogy úrnője csak visszavonult, hogy felerősödve térjen vissza a csatába.

Xi jelentése feltűnően eltért az Illium által benyújtott dokumentumoktól. Raphael repülő századának parancsnoka kijelentette, hogy Raphael apró darabokra robbantotta Lijuant. Bár Illium hozzátett egy feljegyzést a jelentéshez, mely szerint lehet, hogy Lijuan nem halt meg. Zhou Lijuan egy arkangyal, és mint ilyen nem könnyen hal meg.

– Kilencszáz éve szolgálom az úrnőmet. – mondta Xi, miközben összekötözte a bokáit is. – Te nem tudsz róla semmit. És neked az a dolgod, hogy lejegyezd a cselekedeteit, nem pedig hogy ítélkezz felette.

Andromeda bólintott, mert ebben a férfinak igaza volt.

– De apró mérlegelésre mindig szükség van, amikor leírjuk a történelmet. – tette hozzá. – Gyakran nekünk kell megtalálnunk az igazságot, a grandiózus állítások és a nyílt hazugságok között.

Erre Jessamy tanította meg őt, hogy kiszűrje a történelmet az egymással versengő jelentések közül. A New York-i csata leírása mellett ott feküdtek mind Xi mind Illium jelentései, azzal az áttekintéssel együtt, amit Jessamy írt, miután megtekintette, elolvasta és meghallgatta valamennyi leírást a harcokról.

– Ha csak vakon elhiszünk mindent, nem vagyunk jobbak a gépeknél.

– Mivel nem írtam valótlan állításokat a jelentésemben – mondta Xi – nincs mit mondanom ez ügyben számodra. – majd figyelmeztetés nélkül megragadta ujjaival a lány állát. Erősen tartotta, de nem okozott fájdalmat. – Adok neked egy tanácsot tudós.

Andromeda érezte a férfi hatalmát, bár ez most egy kicsit tompább volt, mint amit korábban Xi közelében érzett, eszébe jutott Illium jelentése, mely szerint Lijuan megosztotta a hatalmát a tábornokaival, és megdermedt.

Tedd azt, amit mondanak. – mondta Xi hűvös, kifinomult hangon. – és nem esik bajod. – engedte el a lány állát. – A nagyapáddal ellentétben az én úrnőmnek a gyengéi a tudósok.

– Értékelem a tanácsodat. – és ez nem volt hazugság. El kell játszania az engedelmest, amíg lehetősége nem lesz a szökésre, mert Xivel ellentétben, ő nem hitt Lijuanban. A sérült angyalok is olyanok voltak, mint bármely más sérült teremtmény, csalódottak, tele fájdalommal. És figyelmeztetés nélkül lecsaptak bárkire.

A tény az volt, hogy Lijuan instabil volt már a sérülései előtt is, amelyek csak még ingatagabbakká tették a helyzetét. És ráadásul ő egy arkangyal volt…

Nem, Andromeda soha nem élne túl egy összecsapást, ha feldühíti Lijuant. Nem számított, hogy mit látott, hallott, vagy tapasztalt, úgy kellett viselkednie, mint egy szelíd tudós. Xi utasítást adott a felszállásra, és abban a pillanatban Andromeda egy parittyává alakított hálóban találta magát. Ebben a helyzetben legalább a szárnyait nem törték össze, de a háló továbbra is belevágódott a húsába. Sós szél fütyült mellette, és az a vad teremtmény jutott eszébe, akivel a lámpafényben harcolt.

Soha nem harcolt még senkivel, aki úgy mozgott, mint Naasir. Ismét harcolni akart vele, nézni a szemét, ahogy villog a sötétben, és a lassú, veszélyes mosolyt az arcán, ahogy örömét lelte a harcban. Volt valami lenyűgöző a vámpírban, aki nem volt vámpír… lenyűgöző és veszélyes.

Andromeda több okból is meg akart szökni, és ezek közül az egyik legfontosabb, hogy ismét akart vele táncolni, közel akart repülni a lángokhoz, melyek először létezése során arra késztették őt, hogy levesse az érzéki fegyelmet, magára kényszeríttet szabályokat. A cölibátusi fogadalmat könnyű megtartani, ha nincs kísértés.