52. fejezet

A félelem egy betolakodó az életedben gyermek. Ki kell lakoltatnod.

– Bebe Kaiának (17)

Kaia szíve zakatolt, ahogy a tengeralattjáró végre dokkolt a Ryüjin. – Csak Lantiáig megyek fel – mondogatta magának csendesen, de elméje tudta, hogy ez volt az első lépés a rémálom útján.

– Hé. – Bowen keze megszorult az övén, melegen és erősen. – A doki meglesz. Most beszéltem Dexel.

Kaia feszesen mosolygott és bólintott, den volt kész elmondani neki a saját félelmét, és hogy az régi, összecsomósodott dolog volt benne, ami mélyen a lelkébe nyomta gyökereit. Vártak, míg a Lantiából érkező utasok kiszálltak, és többektől öleléssel köszöntek el, Kaia kényszerítette magát, hogy átlépje a küszöböt.

Bowen mögötte ment, a férfi minél erősebb lett, annál jobban emlékeztette őt egy karcsú vadász lényre. Ez a férfi mindig követelő szerető lesz, de ő képes is volt, hogy ezt viszonozza, ennek végtelensége szeretettel ölelte őt át és olyan érzelmekkel, amiknek nem tudott nevet adni.

– Hol van Hex? – kérdezte Bo, mikor leült a nő mellé.

– Tansyvel. – Elköszönésként adott neki puszit és mondta, hogy legyen jó a barátjával. – A házát átvittem hozzá. Innen tudni fogja, hogy ott kellene maradnia, míg vissza nem jövök.

– Egér zseni.

Kaia nem tudott mosolyogni, de ez rendben volt. Bowent elvonta az állomásról való elindulás látványa, a figyelme a folyamatra annyira teljes volt, hogy pontosan tudta mindent megjegyzett az agyában, arra az esetre, ha szüksége lenne rá.

Csak ők voltak az automata tengeralattjáróban, de Kaia tudta, hogy nem ők voltak az egyetlenek, akik felfelé tartottak a városba. Mikor mozgást vett észre az ablakból a másik oldalon, akkor megérintette Bowen vállát és azt mondta: – Nézd.

A férfi izmai mozogtak a keze alatt, ahogy megfordult. A férfit lenyűgözte minden a mélyben, nevetett, mikor egy polip megérintette szívókorongos karjával egy pillanatra az ablakot. – Oleanna?

– Igen. Mondta hogy felúszik meglepni Tevesit. – Kaia nem volt benne biztos, hogy kuzinja tudja, mibe keveredett.

Bowen tovább figyelte a többi látogatót, de végig mellette maradt, teste feszültségtől zümmögött.

Harminckilenc óra.

Harcolt a fejében lévő visszaszámlálás hangjával, fejét a férfi vállára tette. – Mesélj a gyerekkorodról – mondta. – Valami boldogat.

– Nincs semmim, ami vetekedhetne egy oroszlán puszilgatásával. – Nevetett és az nagy, meleg, élő dolog volt. – De egyszer megkergetett egy dühös tehén.

Kaia nem tudott nem mosolyogni, és a férfi elmondta a történetet, szinte képes volt elképzelni a vad kisfiút, aki ámokfutást rendezett a saras földön, ami tele volt normális állapotban lusta tehenekkel. Azonban mélyen benne a félelem továbbra is tekerte le kacsait, amik olyan feketék voltak, mint az este.

***

Sötétben érkeztek meg, felettük az égen csillagok ragyogtak. Kiléptek Lantia burjánzó városába, Bo érezte a fagyos levegőt a bőrén, a tél ízét, ami rabságban tartotta ezt a féltekét. És bár több száz kérdése volt, de először a telefonját nézte meg, hogy Lily küldött-e bármilyen új információt Georgeról.

Semmi. Nem látták.

Ő és Kaia egy bősz arcú nő felé mentek, aki katonásan állt, ő lehetett a parancsnok, akiről Malachai azt mondta várni fog rá. Miane Malachaial volt, egy karcsú, sötét árny a vízben.

– Megtaláltátok az embereteket? – kérdezte a parancsnokot, aki erősen emlékeztette őt valakire, bár nem tudta volna megmondani kire.

– A sebesült szemtanút igen – mondta röviden, de arca ellágyult, ahogy Kaia felé nézett. – Aloha Süti. Jó látni téged, gyakrabban kellene feljönnöd.

– Aloha Geraldine néni. – Odaadta a könnyű dobozt, amit a táskájával a tengeralattjáróhoz hozott, Kaia előrehajolt, hogy megölelje a magas és komoly arcú nőt.

A hasonlóság beugrott.

A parancsnokn szeme sötét és a benne napfény széllel.

– Épp elég időm volt, hogy megsüssem a kedvenc muffinjaid. – Kaia elvette a dobozt Botól, odaadta.

Geraldine Rhys parancsnok mosolygott és a fejét rázta, mielőtt egy csókot nyomott Kaia homlokára, a kezeivel megfogta az arcát. – A régi Süti. – Utána a muffinokat tartalmazó dobozt óvatosan a közeli kis hajós konténerre tette, aminek oldala még nedves volt, vagy a korábbi áradástól, vagy egy kósza hullámtól, ami kicsapott a fedélzetre és előrenyúlt a városban.

Bo a jelenlegi pozíciójából nem látta a teljes Lantiát, de meg tudta mondani, hogy éles tornyok voltak bent, nem igazán felhőkarcolók, de nem is kicsi családi házak. Úgy tűnt anyagként az üveg dominált, bár feltételezése szerint főleg azt használták, mint amivel a BlackSea a Ryüjint építette meg.

Nem volt fa vagy tégla, a fedélzet a lába alatt fémnek tűnt. Az a típusú fém, ami egyesült az épületekkel, amiket látott, de nem volt jele rozsdásodásnak, ami azt mondta, hogy a BlackSea kifejlesztett valamit a sós víz ellen. Lombok látszódtak több erkélyről és tetőről, amiket innen látott, ez a város burjánzó ökoszisztémával rendelkezett az óceán közepén.

Előtte Geraldine Rhys figyelme visszatért Bora. – Ez a BlackSea dolga. – Most már nem volt nyoma az anyai puhaságnak. – Nem tudom Malachai miért hagyja, hogy te vidd, de megígértem neki, hogy segítek. Mire van szükséged?

– Az egyik embered kiszúrta George-ot?

– Nem. – Fagyos sötét szemek szögletes kontúrú arcán, elég feltűnővé tették őt. – Kiváló kommunikációs vonalaink vannak, de nem érjük el azokat, akik a mélyben úsznak. Ha látták őt, akkor tudjuk meg, mikor az egyikül feljön a felszínre.

– Akkor várunk. – Talán kifut az időből, de hebehurgyán beleugrani a dolgokba, azzal meg nem ér el semmit.

– Ennünk kellene – mormogta Kaia, és bár a nő nem mondta ki, a férfi tudta, hogy az ő későbbi gyógyulásán gondolkodott.

Bonak is megvolt a tudása, ha a nő az övé lenne, akkor soha többé nem hagyna ki egy vacsorát sem. Kaia biztosítaná, hogy egyen. Kaia ezt csinálta, figyelt az emberekre, akik számítottak neki.

A nagynénje bólintott. –Tudod, mi hol van.

– A te anyukád volt a legfiatalabb? – kérdezte Kaiát, mikor egyedül voltak.

– Jó pár évvel. A nővéreinek fájt, mikor meghalt. – Ujjait a férfiéba fonta, szomorúan mosolygott. – Natia néni sírt, de Geri néni mérges volt. Azt hiszem egy része még mindig mérges.

– Megvédi a sajátjait.

– Igen, mint Mal és az apja. Ők hárman egyformák.

– Ő és Mal nem hasonlítanak, de van valami a megjelenésükben.

– Mal inkább az apjára hasonlít. – Bevezette a férfit, Kaia elvitte őt oda, ami egy kis pihenőnek tűnt. – Mert a város annyira nagy – mondta – több részre oszlik. Minden résznek van központi konyhája, de a kisebb étkezőkből és társalgókból több is van.

– Közösség a közösségben.

A nő igazán elmosolyodott, ami szemeiben is megjelent. – Pontosan. Ez az, ami miatt a BlackSea egy. Nem akarjuk, hogy bárki úgy érezze elszigetelődik a csoporttól. – A mosolya eltompult. – Bár George megtette.

– George gyakran választotta saját elszigetelődését. – KJ-nek ebben igaza volt. Még Bo, egy idegen is bement az átriumba és leült többféle emberhez. Észrevette, hogy George mindig a laborba vitte az ételt, még ha meg is hívták egy asztalhoz.

Kaia nem válaszolt, az arca töprengő volt.

– Üljünk le kint – mondta Bo, miután szendvicseket készítettek és megfogtak pár palack vizet. Kaia a mélység lénye volt, érezte, hogy a nő jobban érezné magát, ha látná az óceánt. – Nem minden nap látogatok meg egy úszó várost az óceán közepén. – Lantia mozgott alatta, lassan, de érezhetőn, mintha a BlackSea lemondott volna a túl nagy fizikai stabilitásról. – A város néha elúszik?

– Nem, erősen le van horgonyozva. – Kaia szétnézett a kinti fedélzeten, mikor visszaértek. – Nincs szék.

– Nem baj, ha a földre kell ülnöm.

További szó nélkül leültek, hátuk a falnak támaszkodott és szemük a feketén nyújtózó nyílt vízen volt. Csendben ettek, védve voltak más pillantásától, aki ilyen későn fent volt, mert volt mellettük egy halom hajós felszerelés. A víz felcsapott a város peremén, feldobta tajtékját, az óceán versengett a csillaggal hintett éggel.

Kaia félretette a tányérját és a férfiét, a félig megivott palackokat, megmozdult, hogy a lábai közt térdeljen. És a szemeiben Bo a végtelen sötétséget látta. De Kaia nem adott neki lehetőséget, hogy megszólaljon, megkérdezze a benne lévő szörnyű szomorúságot. A csókja meghívás volt… és egy kérés.

Szükség hullámzott át rajta, állatias és vad, mint az óceán.

Többé nem tudott a nőtől semmit megtagadni, még ha levegőt sem tud venni. Egyik kezének ujjait Kaia hajába túrta, megcsókolta szomorú szemű, buja domborulatú és pillecukor szívű szirénjét, odaadott neki mindent. Addig csókolóztak, míg a szíve zakatolt és a tüdeje levegő miatt tiltakozott, és Kaia is csak zihált.

Kaia a sarkaira ült, egyik keze Bo felemelt térdén volt. – Még mindig nem akarom elmondani a titkom. – Suttogásában fájdalom volt.

A szél előrefújta a haját, körbevette Bot a feketének tűnő legsötétebb barna selymes hullám. Becsukta szemeit, belélegezte az illatát. – Tudok várni – mondta, mikor kinyitotta szemeit. – Rád Kaia Luna, az örökkévalóságig tudok várni.

Kaia torka mozgott, ahogy nyelt. – Nem bánod?

Bo ajkai mosolyra húzódtak. – Hogy bánnám? – A nő talán nem állt készen megosztani bármi is volt benne, de nem tett semmit, hogy elrejtse ennek létezését. – És a biztonsági főnökök megtanultak türelmesek lenni. Ez előfeltétele a munkának.

Kaia közelebb mászott, kigombolta ingjét, majd karjait köré csúsztatta és odabújt, arcát a férfi csupasz bőrére fektette.

Bo szíve fájt, becsomagolta őt az ölelésébe, haja meleg súly volt a bőrén. – Szeretem a hajad. – A nehézségét, kókusz és trópusi virág illatát, ahogy sötét vízesésként folyt végig a hátán.

Kaia mellkasának vonalát követte az ujjaival, és sokáig csendben ültek ott, mégis perceknek tűnt, míg az óceán zúgott alattuk. A nőt közelebb vonta, mikor meghallotta a csizmák távoli hangját. – Valaki erre jön.

A nő puha, meleg lélegzete érte el őt. – Velem maradsz ma este?

– Próbálj meg elvonszolni.

Megmozdulva a nő pár gombot begombolt az ingen, hogy megfelelően nézzen ki, majd felkeltek és beosontak a városba. Kaia pontosan tudta melyik szobákat jelölték ki nekik. Bo örült, hogy egymás mellett voltak.

A nőébe mentek.

Ahogy Bo megfordult, hogy belakatolta az ajtót, lélegzete kifutott belőle és térdei elgyengültek. Kaia már levetkőzött, bőre melegen ragyogott, és hajtincsei súrolták nehéz, buja melleit, bimbói sötétek voltak, és combjai közt lévő fürtjei még sötétebbek.

Szirénje meztelenül, csendes lábakkal ment oda hozzá. Ő állt, a nő volt a fogva tartója, kigombolta ingjét és ez alkalommal lecsúsztatta a vállairól, hogy a földre essen. Kezeivel megint felsimított a válláig, hozzá nyomta magát. – Szeress, Bowen.

Kezei a nő csípőjén voltak, orrát a nyakába temette, csak belélegezte az illatát, ahogy gondolkodás nélkül felemelte és megfordulva az ajtónak nyomta. A nő lábaid a dereka köré csavarta, érintése cirógató, birtokló és jelölő volt.

– A tiéd vagyok – mondta Bo a szájának, a benne csavarodó érzelem erőszakos dolog volt, mintha egy része ki akart volna szakadni és a lába elé feküdni.

– Bowen. – A szemei ragyogtak.

Elkerülhetetlen volt, hogy megcsókolja, alávetette magát a szükségnek. Kaia nem volt félénk. Karjait köré zárta, találkozott vele a csókokban, egy erős lény volt, akiről még álmodni sem mert volna.

Bowen hátrafelé sétált az ajtótól, a nő testét biztosan tartotta, sikerült az ágyra esni. Bo a hátára esett, míg Kaia volt felül. A nő hírtelen örömmel nevetett, ami kibontotta Bo szívében a csomót, mielőtt Kaia az alsó ajkába nem csípett, majd végigcsókolta a torkát.

Bonak sikerült lerúgnia a cipőit, de Kaia ujjai már a farmerjánál matattak. – Elég kényelmetlennek tűnik a számodra – mondta komolyan aggódva, míg pimaszság volt a szemében. – Azt hiszem jobban érzed majd magad, ha ezt leveszem.

Bot elvarázsolták, rabszolgává tették, ujjait végigfuttatta a nő combjának selymes bőrén, érezte, hogy megremeg. – Mi lenne, ha először közelebb jönnél?

Kaia figyelmen kívül hagyta a nadrágot, odahajolt, kezei a vállain voltak. Mikor Bowen megfogta nyakának hátoldalát, ott tartotta a csókban, amit puha harapás követett, Kaia kéjesen a férfi testére olvadt. Bowen kezeit lassú felfedezésként Kaia domborulataira csúsztatta, megállt, hogy simogassa és megszorítsa, finoman ízleljen minden centit.

Kaia zihált, puhán megszívta a nyakát, mielőtt csókot követelt volna.

Bo részeg volt a nőtől, több mint hajlandó volt bármit megadni, amit a nő akart. Bimbói a mellkasához dörzsölődtek, pézsma illata érződött a levegőben. Bo felnyögött, és tudta, kontrollja pengeélen táncolt, megcserélte pozíciójukat, így a nő került alulra. És ő akkor kezdte el végigcsókolni testének édes ívein.

– Kaia. – Ez egy dal volt a szívének, a nő neve, illata, ő. – Én gyönyörű Kaiám.

Bo megadta magának az engedélyt, hogy megszívja az egyik bimbót, pontosan megtanulta, hogy mi miatt ível fel a nő háta és bőre mitől ragyog. De ma nem késlekedhetett, el akart merülni vele a gyönyörben, el akart venni még tőle egy kicsi bánatot. Mert egy dolgot tudott: a legnagyobb vesztesége most már emberi alakot öltött.

Kaia hasának íve remegett a csókja alatt, a hangja suttogás volt, ahogy a nevét mondta. Elhatározta, hogy szeretőjét erotikus érzésekkel önti el, mielőtt kontrollja elégne, megnyalta a finom redőket, egyik keze belső combján volt, hogy kitárja maga előtt.

Kaia teste felívelt, kezeivel a haját húzta. Bo érezte, hogy Kaia izmai összeszorultak, ahogy szétesett előtte, és a bizalma olyan ajándék volt, amit soha nem vehetett garantáltnak.

Mikor a nő fölé emelkedett, a szüksége annyira őrjöngő volt, mint az övé, a kom panel gyors ritmusban zümmögni kezdett.