37. fejezet

Szükségem van a segítségedre egy fedett művelethez.

– Bowen Knight Scott Reineke felé

A vacsora készült és folyamatban volt, mire Malachai elment. Szakított időt, hogy meglátogassa Kaiát és informálja őt Hugo kereséséről. – Semmi. Nincs semmi jele.

Kaia dühét és aggodalmát kiélte az ártatlan avokádókon, ami guacamolet ad a klánnak, és azon volt, hogy kukorica chipset készít hozzá frissen. Annyi ételt csinált, mert az emberek próbáltak arra kolbászolni és egy másik ételből extra adagot kapni.

A férfi, aki nem jelent meg, hogy megtöltse a tányérját az az ember volt, aki bemászott a bőre alá és ott csiszolgatta őt. Még a Hugoval kapcsolatos hírek sem csökkentették ezt az érzést, túl jól ismerte Bowent most már, egyszerűen nem tudta őt elképzelni, hogy jóvá hagy vagy benne van a BlackSea embereinek gyáva elrablásában.

– Egy férfinak ennie kell – mormogta Tansynek, mikor a barátja vacsorázni ment.

– Tudod milyenek a dominánsok. – Tansy a fejét forgatta, mint egy bölcs bagoly. – Te ettél?

– Nem. – Kaia nem tudott enni, ha a férfi éhezet. – Viszek neki egy tányért. – Lehet, hogy a Malachaial folytatott megbeszélés rosszul sült el? A kuzinja nem mondott neki semmit erről és ő nem kérdezte.

Rossz érzése volt.

Ő és Bowen tartoztak egymásnak az igazsággal. Nem fogja megkerülni őt, hogy megkapja, a férfitől kérdezi meg a találkozót.

– Ó. – Tansy beleharapott alsó ajkába. – Nem hiszem, hogy a szobájában lenne. Láttam őt… és Alden ott volt.

– Micsoda! – Kaia az üres tányért a pultra ejtette, odafordult a barátjához.

Tansy kinyögte a koordinátákat az ötös élőhely használaton kívüli raktáráról. – Sajnálom! Ne-nem gondoltam-

De Kaia már ott sem volt.

Mit csinált ott Bo, gondolta, ahogy futott, megijesztette a klántársakat, beleértve a helytelenítő Bebét, és végigzúdult az összekötő hídon. Fizikai állapota ellenére alig volt levegője és szíve zakatolt, mire elérte a folyosót. Igen, a férfi meg tudja védeni magát, de Alden bestia volt, mikor harcolt. És Bowennek nemrég volt agyműtéte!

Felkészítette magát a vérfürdőre.

És… semmit sem talált. A folyosó tiszta volt, semmi vércsepp, sem lukak a falakon. Kezét a szívére nyomta, tovább ment az egyébként üres folyosón.

Mi volt az?

Lehajolt, hogy felvegye a finom fehér szirmot, az orrához emelte.

Rózsa.

Mennyire furcsa. A Ryüjin kertészei neveltek rózsákat, de az nem ezen az élőhelyen volt. Talán valaki egy csokrot hozott erre. Mert volt egy újabb szirom, és még egy… Követte a szirom nyomait, örömteli kíváncsiság nyomta félre a fájdalom és düh turbulenciáját és zavarát, amit egész nap érzett.

Az utolsó szirmon egy összehajtott üzenet volt a nevével.

– Tansy – mondta szigorúan távollévő barátjának – nem csoda, hogy elvörösödtél és dadogtál. – De ajkai mosolyogtak és kibontotta az üzenetet.

Egy merész és gyengéd kéz írta, a szavak mélykék tintával jelentek meg: A ruha a szobában van, mely ajtaján egy vörös rózsa van.

Az ajtó közvetlen jobbra volt tőle.

Olyan talpakkal ment oda, hogy azt hitte repült, kinyitotta és belépve egy kis raktában találta magát, ami ragyogóan tiszta volt. Egy kis fehér asztal és szék volt jobbra, egy négyszögletes kis tükör állt az asztalon, míg magányos pompában a szoba közepén volt egy ruhafogas. Azon egy hosszú, kék ruha volt a ruhatárából, az egyik vállán három pánt volt, amit gyöngyök fogtak össze, majd lefolytak a hátán, hogy utána csatlakozzanak a másik vállhoz, az eleje éles V volt és az alakjára tapadt.

Online szeretett a darabba és egy esti vásárlási mulatság alatt vette meg. De soha nem volt rajta, a párzási ceremóniára tartogatta, mikor egyik kuzinja végre elég keményen szerelmes nem lesz.

A gondolat, hogy a saját szeretőjével hordja… Sóhajtott, a mosolyra ragyogott. Mert a tervezés mélysége egy bizonyos biztonsági főnök kezére utalt.

Ujjaival végigsimított az anyagon, mielőtt az asztalra nézett, amit észrevett és odament. Azon egy fésű, arckrém, testápoló, kozmetikum és ékszerek voltak, amiket talán használt volna, ha felveszi a ruhát.

– Sera. – Csak az ő gimis barátja tudta, hogy mit választana.

Azonban az utolsó elem az asztalon nem Serától volt. Egy tiara virág volt ott egy nyitott kékbársony dobozban, ami ragyogó ékszernek tűnt, családi illata csók volt számára. Bowen biztos gyorsan intézkedett, hogy megkapja ezt. Vagy a biztonsági főnök képességeit használta, hogy elcsenje, mert Bebe csak annak adott virágot a kertjéből az ő csodált virágaiból, akiket kedvelt és akik egy hónapja nem bosszantották fel őt.

Lányosan mosolygott, örült, hogy gyorsan letusolt a vacsorára való előkészület vége előtt. Scott megbotlott és tésztaszószt öntött rá. – Ó, Kaia – puha nevetéssel a fejét rázta – ezt a te biztonsági főnököd intézte el. – Azon gondolkodott mit mondott Scottnak, hogy a fiú beleegyezett, hogy a fiú a rajongott lány előtt csináljon balfácánt magából, és a férfi hogy tudta, hogy bolond lenne ezt a csodás ruhát a konyha miatt izzadtan felvenni.

– Mert figyel, hallgat és törődik.

És a férfi annyira veszélyes volt a számára. De Kaia nem fog elfordulni az édes ajándéktól, ettől a csodától. Még ha a jövő égette is a szemét, és a múlt nehéz súllyal is ült a vállain, az aggodalma vastag volt a bűntudattól.

Mégsem tudott ellépni. Ez a pillanat soha nem jön el megint.

Hátranyúlt, lehúzta térdig érő ruhája zipzárját, aminek szoknyája elég mozgást engedett meg neki, hogy szabadon mozogjon a könnyed, levegős anyagban. Az csodás eleganciával esett a földre. Most csak bugyi és hozzá illő melltartó volt rajta, felvette a fogason lévő ruhát és az asztalhoz ment.

Először levette a fagyöngyös karkötőt a csuklójáról. Fájdalom kúszott szét benne,ahogy óvatosan félre tette, de Hugo táncoló szemeire gondolt, és hogy nem sajnálná tőle ezt, nem ha ismerné Bowent, ahogy ő ismerte a férfit. A barátja nem olyan volt, aki irigykedne.

Miután mélyen és remegősen lélegzett, Kaia gyengéden bedörzsölte az arcát krémmel, majd a virágillatú testápolót a bőrébe. Ez után az alapozót vette fel. Időt szánt a sminkre és a hajának fésülésére, míg már nem ragyogott. Egy férfi vár a szeretőjére. Bowen várna rá.

A melltartót a végén levette, a ruhához nem volt rá szükség.

Bőre puha volt a testápolótól, felvette a ruhát. Egy szerető kezével mozgott a bőrén, átölelte domborulatait és folyékony vízként folyt végig rajta.

Ekkor jött rá. – Nincs cipőm. – Belül nevetett az egész felszabadító helyzeten, azon gondolkodott, hogy a biztonsági főnök mit vett még észre.

A tiara virágot a füle mögé dugta végül.

Készen állt, kinyitotta az ajtót és mezítláb ment ki.

A másik oldalt a falnak dőlő férfi egy régi divatú szmokingot viselt, haja szépen fésült és arca nyugodt volt. – Honnan szerezted ezt? – Kezét mohón végigfuttatta a hajtókán, érezte a férfiben lévő erőt.

– Dex kérte el egy másik klántárstól. – Még ott állt, ahogy Kaia az állát simogatta, majd orrát a torkához dörgölte és mélyet lélegzett.

– Szeretem az illatod Bowen Knight.

A férfi megremegett és ujjait a tiara virághoz emelte. – A bal füled mögött hordod.

Kaia ajkai mosolyra húzódtak. – Ott.

A férfi mosolya fiatal, birtokló és kicsit önelégült volt. Ó, észrevett mindent, még a virágok csendes beszédét is a Ryüjinen.

– Gyere szirén – mondta, ahogy a virágot érintette, ami azt mondta a világnak, hogy foglalt. – Terveim vannak veled.

Kaia elutasította, hogy elismerje a sötét sarokban várakozó tudást ezen az estén, átkarolta a férfi könyökét, Bowen elvezette őt a régi raktárhoz.

Kaia azt gondolta hogy készen állt, de nem. – Bowen. – Elengedte a férfi karját, egy álomba sétált be. Elfelejtette, hogy a raktár az élőhely tetején volt és a tenger volt felettük. A raktár most használatlan volt, mert az állomás csapata épp azt vitatta meg, hogy lakóhellyé alakítják át.

Fehér anyag esett le a világításról, a plafonról a földre. Azok az áttetsző függönyökön több fényfüzér volt, amik csillagokként ragyogtak a szimulált holdfény alatt, a szobát az éjszakai égbolt magányába zárta.

Több rózsaszirom volt a földön és a közepén egy perzsa szőnyeg volt, ami éjfélkék és arany árnyalatú volt. A szőnyegen egy asztal volt, fehér terítővel, és két párnázott székkel, a fehérbe fekete örvények voltak. Több arany fénykacs futott végig az asztalon.

Az egyedüli dolog rajta egy fém tároló volt, tele jéggel és egy üveg pezsgővel.

Bowen keze hátának aljára siklott, megcsókolta nyakának ívét. – Nincs könny – suttogta, lecsókolta a forró nedvességet, ami lefolyt az arcain. – Ma este nincs szomorúság.

A férfi gyengéségével töri össze a szívét, ahogy szájával csókolta le a könnyeket. – Tudom, hogy az életet nem lehet megállítani – vette észre, hogy suttogja – de rossznak érződik, hogy ilyen örömet tapasztaljak meg, míg Hugo és a többiek nincsenek itt, elvesztek és bántották őket.

– Értem Szirén. – Bowen arcát a nőéhez nyomta. – Bennem is ez a bűntudat van minden nap. – Kemény szavai mellett gyengéden érintette meg. – A chip megvédi a gondolataim, de több millió ember nem ilyen szerencsés. Minden nap azzal kelnek fel, hogy tudják talán ma láthatatlan kezek nyúlnak ki és erőszakolják meg az elméjüket.

Kaia hasa felfordult a gondolatra. – Sajnálom. – Nem tudta elképzelni, hogy ennyire átlépné az erkölcsi határokat és belépne más elméjébe. A szüleinek nem kellett megtanítani neki, kislány kora óta tudta, hogy ez rossz. A másik elméje magán terület volt, hacsak nem hívták meg.

– Nincs okod sajnálni. – Ujjaival gyengéden végigsimított az arcán, elkapta az utolsó könnyeket. – Légy ma este velem Kaia Luna. Éljünk az álomban.

A ki nem mondott szavak zord sivárságként lógtak a feje felett.

Kaia megragadta a szenvedélyességet a szemeiben. – Ma este nincsenek könnyek. – Ez egy fogadalom volt, hogy kizárják a világot: a férfi fejében lévő chipet, a vegyszert, ennek a táncnak az elvitathatatlan végét, a Szövetség elleni vádakat, Hugo és a többiek eltűnését… mindet.

A ma este az ő lehetetlen álmuk volt.