27. fejezet

Ébren leszel a procedúra alatt. Kiveszem a koponyád egy kis részét, befecskendezem a vegyszert közvetlenül az agyad azon részébe, ahol a beültetett chip van, majd lezárom a koponyád. Egy kicsit érzékeny lesz ott, de semmi más hatása nem lesz.

– Dr. Atalina Kahananui Bowen Knightnak

Mikor Kaia felvette lebegő fekete ruháját és haját nem fogta össze, lába mezítláb volt, bedugta fejét a laborba, Bo küzdött, hogy ne húzza az ölébe és csak tartsa őt. Olyan lenne, mintha az óceánt akarná bezárni.

– Kész vagy? – kérdezte, megnézte rövid ujjú fehér ingjét és kék sortját, mindkettő az állomás szekrényéből volt, újak voltak. A szekrény nem volt nagy, de elég választást adott a férfi ruháihoz, beleértve a lábán lévő sportcipőt. És bonuszként egy kis időt töltött Dexel, aki személyesen vezette el őt a raktárba.

– Köszi, hogy kitaláltál egy mesét az ajkadról – mondta az állomás parancsnok csendesen, mikor egyedül voltak. – Én vad fenegyerek voltam, semmi félelem, semmi megbánás. Majd szerelembe estem és bassza meg, pokolian félek.

Bonak nem kellett többet mondani. Soha nem felejti el azt, mikor meglátta a piros pöttyöt Lily homlokán. A belsőjét összecsavaró pánikot, majd a dühöt, hogy védjen.

Most felkelt és azt mondta: – Igen – a másik nőnek, aki intim módon összefonódott a szívével. Tudta, hogy önző dolog tovább menni Kaiával, mikor élete épp csak egy hajszálon múlik, de ő, mint férfi, aki újra kontroll alatt volt, sehol sem volt, mikor a nőről volt szó.

– Tessék, vidd ezt. – Dr. Kahananui átadott egy szkennert Kaiának, amit ő bedobott a vállán lévő táskába.

Mikor kint voltak akkor kérdezte meg – A medence ezen az élőhelyen van? – Még innen sem jutott ki. Először vérmintát kellett adnia, majd Dr. Kahananui több tesztet is lefuttatott és a raktár ugyanezen az élőhelyen volt.

Kaia bólintott. – A négyes élőhelyen. – A nő hajának csillanását elkapta Bo tekintete, kezét felemelte, hogy végigfuttassa rajta, pedig nem is volt tudatában szükségének.

Kaia megmerevedett, de nem utasította el a kontaktust. Selymes haja az ujjaihoz tapadt, ahogy minden lélegzetével belélegezte illatát.

A nő balra vezette ki az élőhelyről és most egy vastag összekötő hídon voltak, aminek falai áttetszőek voltak és víz vette körbe. Fejével nem tudott felfelé nézni, próbált egyszerre mindent befogadni.

Kacsú és gyors lények úsztak el, amiket még nem is látott, csak találgathatta az alakjukat, hatalmas behemótok, akik a rejtélyes óceánban a híd felett időztek. A lába alatt apró ragyogó halak úsztak ezüst folyóként.

– Az mi? – Egy lényre mutatott a tengerfenéken, ami kéken ragyogott, mikor a szeme sarkából mozgást kapott el és-

– Fenébe Oleanna! – Egy hatalmas polip úszott el, hogy mániákus sebességgel csapódjon az üvegnek, ami miatt megugrott.

Kaia gondatlanul nevetett. – Honnan tudtad, hogy ő az?

– Ő volt az egyedüli nő, aki suttogva ajánlotta fel a szobán át, hogy Csápjaim vannak. – A polipra morgott, aki ekkor vált le, hogy visszacsússzon a vízbe, tovább ment Kaiával.

– Egy polipnak karja van, nem csápja – mondta neki Kaia.

– Igen, és valahogy látom, hogy Oleanna feladja a csápot az olyan prózai dologért, mint a karok – mormogta Bowen.

Kaia nevetett, majd azt mondta: – Nem, határozottan nem.

Még egy élőhelyen át kellett menni, hogy a negyedikhez jussanak és abból, amit látott, ez volt a leginkább élő rész. A második hídon is annyira érdeklődve ment át, mint az elsőn, még ha az a bizonyos polip mellettük is akart úszni, határozottan intett a csápjával, mikor azon voltak, hogy eltűnjenek a szeme elől.

Bo egy kis medencére számított, ahol az alakváltók gyakorolhattak, de nem akartak kimenni az óceánba. Helyette egy hatalmas medencét látott, az élőhely hihetetlenül alacsony szintjén. Durván kör alakú volt, bár a szélei nem voltak állandóak, az egyik vége az üveg volt. Nemcsak ez, de nem olyan kék volt, mint az átlag medencék. Ez inkább zöldeskék volt, mint az óceán a napfény alatt, a hínárok finoman ringatóztak benne, ahogy kicsi halak úsztak át ezüstös nyílként, és mintha korall lett volna a távoli részen.

– Ne pusztítsd el a korallt. – Kaia puha hangja énekelt a víz iránti szeretetétől. – Általában abba a sarokba nem megyünk, így zavartalanul nőhet.

Bot lenyűgözte az élőhelyen belüli kicsi óceán, leguggolt, hogy ujjait a hűvös, de nem jeges vízbe mártsa. – Miért van ez, ha kint is úszhattok?

– Nem tud mindenki sokáig a feketeségben úszni. Ez a medence megengedi a merülést azon klántársaknak, akiknek van egy fél órájuk rá. – Kaia a felsőjéhez nyúlt, amit gyors mozdulattal áthúzott a feje felett, hogy Bo élesen szívta be a levegőt, félig sima, meztelen bőrt várt. De a nő egy sima, őszi barna úszóruhát viselt, ami szerető birtoklásával ölelte át a testét.

A ruhát a legközelebbi ruhatárolóba dobta, beugrott a vízbe, egy vad és energikus lény volt, kinek hosszú haja táncolt egy kis időre, míg el nem tűnt a víz alatt, és sima, vizes fejjel tért vissza. – Ne vesztegesd az időt. – Fenséges utasítást adott. – Nemsokára vissza kell érnem, hogy felügyeljem a vacsora előkészületeit.

Bo erre mozgásba lendült. Egy percet sem akart elvesztegetni, mikor itt volt ez a komplikált, bosszantó, lenyűgöző nő. Pillanatok alatt levette a melegítőt és a pólót.

Dex adott neki egy szemüveget is.

Semmit sem akart kihagyni, ami talán a felszín alatt lakhatott, Bo egy perc alatt kinyitotta a kis tárolót, amit a zsebébe csúsztatott, az ezüst részét használta tükörként, felvette a védő lencséket a szemei elé. Nagyobb volt, mint az átlag szemüvegek, tiszta látást biztosított neki a sós vízben.

A víz csodás sokk volt a testének. Azt mondta neki, hogy élt, a szíve vert, a tüdeje lélegzett. A lemerülés után felment, látta, hogy Kaia várt rá, barna szemei olvashatatlanok voltak és vízcseppek folytak végig a nyakán, végig melleinek puha völgyéig.

Meg akarta érinteni a nőt, meg akarta kóstolni. Mikor Kaia felé ment, a szíve zakatolni kezdett. Épp felé nyúlt, mikor Kaia figyelmezetés nélkül felugrott és lenyomta őt a víz alá.

Köpködve jött fel, az első dolog, amit hallott a nő nevetése volt. Fiatalnak hangzott, mint amilyennek Bowen érezte magát. Vigyorgott és felé indult. Kaia halként úszott el, ami nem volt meglepő. Ami meglepő volt, az a hihetetlen játékosság, mintha a sós víz érintése felébresztette volna természetének elrejtett részét.

Kaia eltűnt a víz alatt, majd Bowen érezte, hogy megragadják a bokáját, hogy lehúzzák, vagy ugratta őt azzal, hogy ennyire közel maradt, tiszta öröm volt rajta. Hagyta, hogy lehúzza, így hallotta a nevetését, mikor mindketten feljöttek levegőért.

És ő sokkal lassabb volt, mint a nő a vízben, míg ő a stratégia megértésének képességével született. Egy ponton sikerült sarokba szorítania, de ahelyett, hogy a vízbe nyomta volna, egy csókot lopott, amitől felzihált. Nem adott neki időt gondolkodni és talán lebeszélni magát az ösztönös válaszról, felemelte a nőt, hála Istennek a fém bogarakért, és a medence másik részébe dobta őt. Kaia kicsit sikított és lemerült, majd vigyorogva úszott vissza.

Odaérve azt mondta: – Csináld megint.

Megtette és a nő átívelt a levegőn, míg forgott egyet, aminek lehetetlennek kellett volna lennie. Ez alkalommal, mikor feljött azt mondta neki – Vicces veled játszani. – Nem elrejtett öröm volt benne, semmi távolságtartás.

– A szemeid – suttogta, rájött, hogy az írisze már nem barna volt, hanem élő fekete, amiben semmi emberi nem volt.

Kis vízcseppek voltak Kaia pilláin. – Látsz engem?

– Igen – úgy érezte, hogy megcsapta őt az ajándék, amit adott neki. – Teljesen látlak. – A vadat és a nőt, a mélytengeri lényt és a szakácsot, aki csodásan varázsolt a kezeivel.

– Tessék, fogd meg a kezem. – A mosolyban annyi öröm volt. – Megmutatom neked az alját. Ha kezdesz kifutni a levegőből, csak engedd el és ússz fel.

Bowen ebben a pillanatban tudta, hogy bárhová követné őt.

Kezét összecsukta Kaiáén, mély lélegzetet vett és lebuktak a víz alá. Apró színes halak úsztak el mellettük, a hínárok integettek, a világ csendbe borult.

Azon gondolkodott, hogy ilyen lehetett Kaiának és a többieknek az óceán. Lehúzta őt. Lábával rúgott, követte. A medence alja, maga az élőhely, üvegből volt, vagy valamilyen hasonló anyagból, amit az építkezéshez használtak. A fényeknek köszönhetően az puhán terjedt szét a szélek mentén, egyenesen lelátott a tengerfenékre, míg előtte az élőhely fényei világítottak az óceánban.

Egy halraj úszott a másik oldalon, apró ragyogásuk a táncuk közben azt mondta neki, hogy ők a feketeség lényei. Valami más úszott el arra és sercegett, mintha elektromosság lenne benne. A rejtélyeket soha nem fogja mind megismerni, gondolta. Mert ahogy Kaia is mondta, a mély soha nem volt állandó.

Órákig lent tudott volna lenni, de a tüdeje ellenkezett, és vonakodva engedte el Kaia kezét, felúszott, mert levegőre volt szüksége. De ahogy felfelé tartott a nőt nézte, látta, ahogy egy halat néz a túloldalon, míg haja mögötte hullámzott és látta a vágásokat a nyakán.

Kiemelkedet a „napfény” arany ragyogásában, kortyolta a levegőt és várt, hogy Kaia csatlakozzon hozzá. Mikor megtette látta, hogy a vágások eltűntek, mintha ott sem lettek volna. – Kopoltyúd van. – A csodálkozás miatt ujjai a nő sima nyakához értek.

Kaia megengedte, hogy megérintse, de éberen figyelte őt. – Mondtam, hogy az emberek zavarónak tartják a halakat.

– Ha szerezhetnék kopoltyút megtenném. – Akkor a mélyben úszhatna a nővel, még több rejtélyt megismerhetne. – Hogy csinálod?

Kaia vállat vont. – Nem tudom. A BlackSeaben sokan képesek erre.

– Ez olyan, mint a farkasoknál és macskáknál a részleges alakváltás? – Bowen látta, ahogy a ragadozó alakváltók karmaikat használták, míg szemeik embertelenek lettek, a testük többi része azonban emberi maradt.

De Kaia a fejét rázta. – Nem. Carlotta is meg tudja csinálni, de ő levegőt szív be. Talán Atalina tanulmányozhatná ezt legközelebb. – Szemei táncoltak. – Kopoltyú a vízi emlősökön: értekezés.

A nő figyelmezetés nélkül vizet fröcskölt rá.

És Bowen minden védelme kicsúszott a kezeiből, visszafröcskölt.

Vízi harcoltak, ami véget ért, mikor az ajtó kinyílt.

– Kaia itt van! – kiáltotta több mint egy hang, mielőtt vagy öt tinédzser ugrott a vízbe, amitől a medence hullámozni kezdett. Ami utána történt az annyira lenyűgöző volt, hogy Bowen a szélére húzta magát és csak nézett.