Harmincnyolcadik fejezet
Tusolás után az ágyban beszélgettek, Honor Dmitri mellkasának dőlt, a teste lágy és meleg volt. És az övé. Teljesen, határozottan az övé.
-
Nem tarthattam titokban előtted - mondta, és beletúrt a hajába, amit Dmitri megszárított a törölközővel, míg Honor csak kielégülten, lustán, kényelmesen feküdt rajta -, de felkészültem rá, hogy nem hiszel nekem, és azt hittem, évekig tart majd, amíg bebizonyítom.
Dmitri megfogta a lány kezét és a szívére szorította.
-
A lelkem mélyén már kezdettől fogva tudtam. - Érezte, ahogy a lány lelke élesztgeti az övét. - Csak nem álltam készen rá, hogy tudatosan is elfogadjam. - Honor volt a bátrabb, aki hajlandó volt beleugrani a bizonytalanba.
A vadász ökölbe szorította a kezét.
-
Tudom, hogy ezzel fájdalmat okozok, de tudnom kell...
-
A szemében könnyek csillantak. - Misha... mit tettek Mishával?
Perzselő, égető fájdalom a mellkasán, égő hús szaga, a teste néma sikolya. De Dmitri nem nyitotta ki a száját.
-
Így, szerelmem, most már soha nem felejtesz el engem. - Isis vörös ajkait az égett húsra tapasztotta, nyelvét beletolta a még sajgó sebbe. - Mindig magadon fogsz hordani engem. - Makulátlan arca komoly volt, amikor felvette a billogégető vasat és Dmitri testére szorította, hogy a szavai biztosan igazak legyenek.
Sötétség borult rá, és amikor magához tért, a testét vastag és mély sebek borították, melyeket soha semmi nem törölhetett le onnan. Felnézett, és látta, hogy Raphael halálról suttogó tekintettel mered a jelre. Az angyal egy szót sem szólt, de amikor a tekintetük találkozott, megrántotta a láncot, ami a bal karját a falhoz rögzítette. Dmitri ködös elméje csak néhány pillanattal később fogta fel, hogy mit lát.
A szikla megrepedt. Egy évig tartott az angyalnak, hogy kellőképpen meggyengítse a bilincseit, és most már Dmitrinek csak életben kellett maradnia, meg kellett erősödnie. Így is tett, bár Isis majdnem megtörte. Nem azért tartott ki, hogy megölhesse az angyalt, bár égette a vágy, hanem azért, hogy karjában tarthassa a fiát, családja egyetlen életben maradt tagját.
- Sss, Misha - nyugtatta rekedt és nyers hangon, amikor a gyerek kiáltozott és rángatózott a bilincsben, ami a nyakát a falhoz kötötte. - Apa nemsokára ott lesz.
És be is tartotta az ígéretét. Békét adott a fiának.
A tette miatt érzett bűntudat véresre karmolta a bensőjét.
-
Isis megpróbálta átváltoztatni.
Honor rémülten felkiáltott: - Még túl fiatal volt!
-
Igen. - Dmitri nem tudta szavakba önteni a fájdalmát, de amikor Honor a tenyerébe fogta az arcát, felé hajtotta a fejét, és hagyta, hogy a nő megcsókolja a lehunyt szemét.
-
Értem - suttogta a lány fátyolos hangon. - Nem tehettél mást, Dmitri.
A vámpír majdnem ezer éve nem sírt, de most visszaemlékezett a fájdalomra, amit érzett, mikor a karjában tartotta a fiát, belenézett bizalommal teli szemébe, amin látszott a láz, a szenvedés és az őrület nyoma, ami arra késztette Mishát, hogy a saját húsát harapja. Emlékezett, hogyan nézett gyermeke szemébe az utolsó pillanatig, miközben megölte csodálatos, bátor fiát. És ez a fájdalom most belémárt, patakokban folyt ki belőle. Megfulladt volna, ha nem segíti át a viharon a nő, akinek a könnyei összefolytak az ő könnyeivel, akinek gyengéd keze feloldozta a bűn alól, amit magának képtelen volt megbocsátani.
-
Én voltam az apjuk - szólalt meg végül. - Caterina, Misha: egyiküket sem voltam képes megvédeni. Téged sem. Honor megrázta a fejét.
-
Harcoltál értünk. Feláldoztad a büszkeséged, a tested, a szabadságod. De ami a legfontosabb, szerettél bennünket, míg már nem is tudtuk, hogyan lehet a szereteted nélkül élni. - Újra átfogta a férfi arcát, és a homlokát a homlokára hajtotta. - Ha én kaptam második esélyt, a kisbabáinknak is kapniuk kellett, nem?
A nő suttogó szavai nem törölték el a gyászát, de a remény sugarával ragyogták be. Az pedig, hogy ez a nő itt volt a karjaiban, olyan csoda volt, amit már soha senki sem vehet el tőle. - Honor vagy Ingrede? - A férfinak nem számított, a nő lényege eltörölhetetlenül összekapcsolódott a lelkével.
-
Ingrede egy másik életet élt, más nő volt. - A lány megcsókolta Dmitri állát, majd összevonta a szemöldökét. - Én Honor vagyok. Szóval nehogy azt hidd, hogy mostantól szoknyában fogok járni, és háziasszony lesz belőlem!
-
Azt teszel, amit szeretnél - válaszolt a férfi. - Amíg mellettem maradsz. - Nem engedhette meg neki, hogy távol legyen tőle, azt nem bírta volna elviselni. - Ezer évig vártam rád, többé nem eresztelek el.
-
Dmitri. - Hosszú idő múlva beszéltek csak újra, a férfi vágya kiapadhatatlan kút volt. - Nem vágyom el mellőled - jelentette ki Honor, miközben simogatta a férfi haját, állát, állandó szerelmes érintésre vágyott. - A Céhakadémián még szabad az ősi nyelvek tanárának állása.
Meg fogom pályázni.
-
Jó. - Az ajkához emelte a nő kezét, és megcsókolta az öklét. - Reggel összeházasodunk. - A felesége viselni fogja a gyűrűjét, minden tekintetben az övé lesz.
-
Milyen régimódi! - Az ismerős nevetés körülvette, beborította a férfit. - De remélem, tudod, hogy te is aranyat hordasz majd!
-
Egy örökkévalóság óta várom, hogy újra hordhassam. - A testét és a lelkét is felajánlotta a lánynak. - A tiéd vagyok.
Örökké.
A lány szeme párás lett. - Szeretlek.
-
Még akkor is, ha már nem vagyok olyan jó ember, mint amilyennek megismertél? - És már soha nem is lesz az, a lelkét túlságosan átszőtte a sötétség és az erőszak.
-
Mindkettőnket megtépázott kissé az élet. Ez ettől izgalmas. Dmitri nevetni akart, de a mellkasa elszorult.
-
Át szeretnél változni, Honor? - Ha a halandók kérész-életét választja, ezúttal Dmitri is vele tart a végén. Ez nem választás kérdése volt, hanem tény. Honor megdermedt.
-
Én senki rabszolgája nem lehetek, Dmitri. Soha.
-
Ez nem gond. - Azután, mert Honor jobban ismerte őt, mint bárki ezen a világon, hozzátette:
-
Csak engem kell majd szolgálnod.
-
Gőgös vagy! - Felemelkedett, és lovagló ülésben a férfi testére telepedett, az orrát Dmitri orrához dörzsölte a meghitt mozdulattal. - Az elején azt gondoltam, soha nem akarok szörnyeteggé változni. De soha nem kaptunk esélyt sem, Dmitri. És én akarom ezt. Száz emberöltőt
is le akarok élni veled.
Dmitri nem hagyott időt a lánynak, hogy meggondolja magát.
-
Az esküvő után megkezdjük a folyamatot.
-
Mit gondolsz, a Céh elfogad majd? - kérdezte aggódva.
-
Az Akadémia soha nem volt előítéletes a vámpír tanárokkal szemben, de... a barátaim?
-
Ha valóban a barátaid, melletted állnak majd.
Igen. Honor bízott a kapcsolatai erejében. Hátradőlt, és a fejét a férfinak támasztotta, akihez annyira vissza akart találni, hogy még a halált is legyőzte.
-
Meséld el, mit csináltál és mit láttál azóta, hogy elváltunk!
A férfi erős kézzel, birtoklón beletúrt a lány hajába.
-
Sok év eltelt azóta.
-
Nem számít - vonta meg a vállát Honor, és tenyerét a férfi szívére fektette. - Előttünk az örökkévalóság.
VÉGE