Nyolcadik fejezet

A férfi nyöszörgése vad rémületbe csapott, amikor megismerte Dmitri hangját. A szemét kivájták, szemüregei tátongó, fekete lyukak voltak, ezért csak hang után tudott tájékozódni.

Dmitri hitt neki. Ez a vámpír gyenge volt, a fájdalom első jelére megtört volna. De lehet, hogy tudtán kívül látott vagy hallott valamit, ami nyomra vezethet. - Mondjatok el mindent! Attól a pillanattól fogva, hogy először kapcsolatba léptek veletek. Ha megtudok valami hasznosat, talán nem veszem át a büntetésetek végrehajtását. A rémülettől a két vámpír néhány percig megzavarodott, összefüggéstelenül kiabálni kezdett. Dmitri egyszerűen csak kivárta, amíg ez elmúlik. Favashi egyszer jég-szívűnek nevezte. De mivel az arkangyal egy hidegvérű ribanc volt, aki csak ki akarta használni, a szavainak nem volt jelentősége. Ez a vád azonban igaz volt: csak ritkán gyötörte a lelkiismeret-furdalás, ha pedig nők és gyermekek ellen elkövetett erőszakot kellett megtorolnia, egy pillanatig sem.

Csend lett, a két vámpír még a lélegzetét is visszafojtotta. Fél perc múlva megszólalt az, amelyik mellett Dmitri állt:

Ezt nem mondta, de akkoriban leginkább előkelő rendezvényeken dolgoztunk, gazdag vámpírok között.

Ebből Dmitri semmi újat nem tudott meg, de az embereivel átnézette minden parti vendéglistáját, ahol a férfi dolgozott.

A férfi rúgott egyet, és vadul rángatózni kezdett, mert egy nagy, fekete bogár szállt le a sebéből előbukkanó húsra.

Regnek, mert a megbízó azt mondta, két emberre lesz szüksége.

Reg, a sovány, szőke férfi hangtalanul sírt magában.

Most már ezt kívánod, gondolta Dmitri. De azzal nem volt semmi gondja, hogy Honor húsába marjon, és úgy érintse meg, ahogy engedély nélkül nőt egyetlen férfi sem érinthetne. Odalépett a szőkéhez, és visszakézből olyan erővel pofon vágta, hogy valami hangos reccsenéssel eltört benne.

A vámpír kiköpte az egyik fogát, és bőgve válaszolt:

- Leon tartotta a kapcsolatot vele, én csak azt csináltam, amit ő mondott!

A Leon nevű vámpír azonnal hadarni kezdett, mielőtt Dmitri emlékeztethette volna arra, miért is nem jó ötlet megváratni őt.

Dmitri hallotta a remegést az idegesítő zokogásban.

Reg válaszolt.

Dmitri kinyújtóztatta az ujjait.

Reg hányni kezdett.

Dmitri megvárta, amíg a görcs alábbhagy. Azután odalépett hozzá, és végigsimított a vámpír arcán.

A szőke homlokán izzadságcseppek jelentek meg, nyelt egyet.

A férfi épp a csuklóját próbálta kitépni a kötél hurkából, akár egy törött marionettbábu: kétségbeesetten, de hiába igyekezett elmenekülni. Dmitri a kabátja belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy csontozókést: a vámpír újonnan nőtt, rózsaszín bőréhez érintette az élét.

Sötétvörös vér csordult ki belőle. A vámpír felnyögött.

De visszamentetek. - Újabb, ezúttal vízszintes vágás, elég mély ahhoz, hogy a penge elérje a vámpír belső szerveit.

De a férfi tovább vallott, mert tudta, hogy Dmitri ennél sokkal rosszabb dolgokra is képes. - Hét héttel később hívott az ügyfél, megadott egy címet, és azt mondta, mi is csatlakozhatunk az ünnepséghez.

Dmitri megforgatta és felrántotta a pengét, a férfi egyik tüdeje összeesett.

Túl rémültek voltak ahhoz, hogy válaszoljanak, ezért Dmitri elhitte, amit mondtak.

A kiabálásnak vége szakadt, amikor Dmitri eltávolította a vámpírok gégefőjét, de nem ölte meg őket. Egyszer, régen Raphael mondott neki valamit, amit az anyjától, Caliane-tól hallott: Egy halandó életében három nap olyan hosszúnak is tűnhet, mint három évtized a mi életünkben.

Calianeról még kiderülhetett, hogy őrült, de Dmitri ebben tökéletesen egyetértett vele. Ezért gondoskodni fog arról, hogy Andreas életben tartsa Reget és Leont. Ami a többi elkövetőt illeti... azok a következő két évszázadban minden este azt kívánják majd, bárcsak meghalnának, amint Dmitri megtalálja őket.

Elvégre két hónap sokkal hosszabb idő, mint három nap.

***

Este kilenc óra, és Honornak fogalma sem volt, mit keres ott tulajdonképpen.

- Sajnálom, hogy lemondtam a korábbi találkozónkat. És köszönöm, hogy ilyen későn fogadott. Anastasia Reuben elmosolyodott. Acélos, szürke haját szoros copfba fogva viselte. - Már húsz éve dolgozom vadászokkal, Honor. Pontosan tudom, hogy terapeutához jönni számotokra rosszabb, mintha a fogatokat húznák.

A lány felnevetett, legalábbis megpróbálta, de csak furcsa, reszelős hang jött ki a torkán.

Honornak volt egy olyan érzése, hogy ez a példa nem légből kapott.

Dr. Reuben is felállt a székéről.

Honor elvette tőle a jegyzetfüzetet, bár egyáltalán nem állt szándékában használni.

Köszönöm.

Honor bólintott, és kiment a Céh főhadiszállásától két sarokra lévő irodából. Csak akkor gondolkodott el azon, miért is ment el a terapeutához, amikor már visszaért a lakásába, és nyitva volt előtte a notebookján a tetoválásról szóló file. Talán a lassan ébredező, hideg, sértően éles harag miatt tette. Vagy azért, mert bár tudta, hogy nagyon rossz ötlet, meg akarta érezni Dmitri ajkának bűnös, sötét ízét. De lehet, hogy a rémálmok miatt ment oda.

Honor egész életében magányos volt, gyökértelennek érezte magát. Annak ellenére, hogy tudta, a barátai hűségesek és kitartanak mellette, a lelke mélyén hatalmas űr tátongott, mintha valami nagyon értékes dolgot veszített volna el. Gyermekként meg volt győződve róla, hogy volt egy ikertestvére, akit az anyja megtartott, őt pedig eltaszította magától. Felnőtt korában azonban rájött, hogy ez az állandó hiányérzet nem belőle, hanem valahogy kívülről származott. Az erős, maró magányt pedig leginkább a rémálmok után érezte, akár felriadt, akár aludt tovább.

És dolgozott is, amíg a város nyüzsgésének zaja csillapodni nem kezdett, az ég pedig áthatolhatatlanul sűrűvé nem vált az éjszaka és a hajnal határán.

Nem lett volna szabad elaludnia, de fáradt volt, a szeme leragadt a sok álmatlanul töltött éjszaka után, az álom pedig megrohanta, mielőtt védekezni tudott volna ellene. Egy nő szüntelen, metsző sikításának a hangjára riadt fel. Szorosan összekuporodva gubbasztott a kanapén, a testét szaggatott, száraz zokogás rázta, a nő kínzásának visszhangja lyukat ütött a lelkén. Képtelen volt tovább elviselni ezt, kitámolygott a fürdőszobába, és jéghideg vizet locsolt kíntól meggyötört arcára. Még soha nem érzett ehhez hasonló fájdalmat. De hogy lehetséges ez?! Hiszen őt is megkínozták és megtörték... de ez a vigasztalanság máshonnan, más helyről származott, és olyan nagyon mélyről fakadt, hogy arra nem volt szó. Nyelt egyet, hogy megszabaduljon a torkát fojtogató forróságtól, s mielőtt a szomorúság újra fájdalmas ölelésébe zárta volna, ledobta a ruháit, és beállt a tus alá. Hajnali öt óra volt, de a háromórányi alvás, ami aznap jutott neki, még mindig jobb volt, mint az előző éjjeli egy óra. Lemosta magáról az izzadságot, a homlokát a csempének támasztotta és hagyta, hogy a víz végigzubogjon rajta.

Mindig is szerette a vizet. Azért is költözött Manhattanbe, mert minden oldalról víz vette körül. Tudatos döntés volt, hogy a Vámpírvadász Akadémiára jelentkezett. Ősi nyelveket akart tanulni, és tudta, hogy a Céh fizeti az iskoláit, ha aláírja a szerződést, és a diploma megszerzése után négy évig nekik dolgozik.

A négy év gyorsan eltelt, és azóta Honornak eszébe sem jutott kiugrani. Nemcsak azért, mert a vadászok a családjává váltak, hanem mert az ősi nyelvekre és a történelem ismeretére állandóan szüksége volt. Nem hiába, világukban a halhatatlanok uralkodtak. Ettől a gondolattól újra a Torony jutott az eszébe, és a vámpír: a legsötétebb, legtitkosabb gyengesége. Elzárta a vizet, megtörülközött, és kényszerítette az elméjét, hogy visszatérjen a munkához, amibe előző nap a feje is belefájdult. Bármit is tetovált valaki a vámpír arcára - és a patológustól előző este kapott fényképek szerint a jobb vállára is a minta annyira egyedi volt, hogy Honor nem talált logikus megfejtést rá. Pedig tudta, hogy van. Mert akárhogyan is jutott el Dmitrihez a fej, a test egyértelműen üzenet volt a számára.

Farmert és sima, fehér pólót húzott, majd kisétált a nappaliból nyíló konyharészbe, hogy teát főzzön. A lakás egész elülső részéből ugyanaz a kilátás tárult elé: a Torony. A hajnali, sötét

égbolton kivilágított, ragyogó fényben úszó épület úgy vonta magára mindenki figyelmét, mint vezércsillag az utazóét.

Teásbögrével a kezében az üvegfalhoz lépett, és figyelte, ahogy egy magányos angyal leszáll az egyik erkélyen. Mesz-sziről csak a körvonala látszott, de olyan csodálatosan kecsesen

mozgott, hogy Honor biztos volt benne: nem hétköznapi angyalról van szó. Inkább hasonlított a fekete szárnyú lényhez, akivel Dmitri előző nap az erkélyen beszélgetett.

A bejárati ajtóból felhangzó kopogás annyira váratlan volt, hogy a vadász még csak össze sem rezzent, csak a hang irányába meredt. Amikor újra hallotta a zajt, letette a bögrét, kezébe vett egy pisztolyt, és a kémlelőlyukhoz lépett. A túloldalon álló vámpír nyúlánk ragadozó volt, akit első adandó alkalommal le kellett volna lőnie. Ehelyett kinyitotta neki az ajtót. - Dmitri.

A vámpír fekete farmerban és fekete pólóban volt, felül pedig bokáig érő puha bőrkabátot viselt. Úgy festett, mint Honor legbűnösebb érzéki álma; olyan férfi, akinek már a látványától is nedvesek, befogadók lesznek a nők. A lány remegve vett egy mély levegőt, és megérezte benne a pompás kéj és a metsző élű szex illatát.

Még jó, hogy nem született vadász, gondolta, a férfi ugyanis nagyon erős volt.

Az illatában lévő élek egyszerre borotvaélessé változtak, halálos érzékiséggel vágtak bele a lány bőrébe. Honor egyszerre csak a veszélyt látta a szemében, ami csábító volt, mint egy simogatás a sötétben, és halálos, akár egy tőr.

Honor becsukta mögötte az ajtót, és azon nyomban ki is kapta a kezéből a mappát, miközben kiélvezte a férfi veszélyes és jóleső illatát.

A vadász kinyitotta a dossziét, és elővett belőle néhány papírlapot és jó pár felnagyított fényképet. Először nem is értette, mit lát, de a vére egy pillanat alatt felforrt, amikor felfogta. - Ezek a rólam készült kórházi jelentések. - Egészen pontosan a megmentése utáni megszégyenítő vizsgálat leletei. Az orvos és az ápoló is kedves és gyengéd volt ugyan hozzá, de ott, abban a kórházi szobában Honor már semmiképpen sem tudta letagadni, ami vele történt, hogy mit csináltak belőle...

Elfojtotta a feltörő emlékeket, és minden figyelmét a jelenre összpontosította. A harag vakító, fehér fénnyel táncolt a szeme előtt.

- Honnan szerezted ezeket?! - A keze remegett, arra vágyott, hogy fájdalmat okozzon ennek a vámpírnak, aki úgy játszadozott vele, akár egy vicces bábuval.

A férfi az ablakhoz lépett, ahol néhány pillanattal azelőtt Honor álldogált.

Nem, valóban nem volt az.

Honor gyomra összerándult.

A vámpír a válla felett visszapillantott rá.

Harapásnyomok.

Honor forró haragját lehűtötte Dmitri jeges dühe. Felemelte a papírköteget és átlapozta, míg meg nem találta azt az oldalt, ahol felsorolták a testén lévő, harapásból származó sebeket, és mellékelték a hozzájuk tartozó fényképeket.

Érezte a bőrén a férfi testéből áradó forróságot, miközben Dmitri három apró, egymástól egyenlő távolságra lévő harapásnyomra mutatott. Ezek olyan helyen voltak, hogy a későbbi erőszak nyomai nem fedték el őket, tisztán kivehetők maradtak. Az egyetlen kegyes fejlemény, hogy később nem maradt meg a helyük, így nem emlékeztették Honort újra és újra arra, hogyan kerültek oda.

Apró, finom női kezek a testén, vékony szemfogak, amelyek újra és újra átszakították a bőrt ugyanazon a részen.

Dmitri sötét, nagyon, de nagyon sötét szeme rászegeződött.